Tegnap volt a 25 éves évfordulója az 1996. február 15-én történt rakétabalesetnek a Hszicsang Űrközpontban. Egy 420 tonnás, hipergolikus-toxikus üzemanyaggal teletöltött CZ-3B hordozórakéta az elemelkedés utáni másodpercekben letért a pályájáról, és lakott területen ért földet, majd robbant fel. Az akkori szerencsétlenség gyökeresen átformálta a műholdpiacot, és még ma is érezzük a katasztrófa hatását.
Miután az 1986-os Challenger katasztrófa után a NASA úgy döntött, hogy megszüntetik azt a lehetőséget, hogy űrrepülőgépekkel állítsanak pályára kereskedelmi műholdakat, az amerikai műsorszolgáltó, távközlési és műholdgyártó cégek kétségbeesetten amerikai nehézrakéta nélkül maradtak. Az Atlas-V és Delta-IV rakéták még javában fejlesztés alatt álltak, a Titan rakéták nagy része pedig már nem repült, vagy csak katonai küldetéseket teljesítettek a Légierőnek/Nemzeti Felderítési Hivatalnak. Nagyon nem maradt más lehetőség az európai és kínai rakétákon kívül (az oroszoknál a Szovjetunió felbomlása után nem maradt kapacitás a külföldi küldetések teljesítésére). Mivel az Ariane rakéták akkoriban (és még most is egyébként) rettentő költségesek voltak, a kínai hordozókra esett a választás. Az európaiaknak nem volt esélyük a Long March-3B (Hosszú Menetelés-3B, CZ-3B) 52 millió dolláros beígért árával, illetve a gyors felkészülési idővel szemben.
Egy CZ-3B startja. Kép forrása: Xinhua
Az első ilyen amerikai-kínai indítás 1995-ben történt meg, amikor Hughes Space and Communication Company (ma már Boeing) lett megbízva az Apstar-2 telekommunikációs szatelit megépítésével a hongkongi Apstar cég számára. A műhold megtervezését és megépítését az Egyesült Államokban végezték el, teljes mértékben amerikai alkatrészekből – mivel a műholdtechnológia exportját mindig is kontrollálta az USA Védelmi Minisztériuma, egy speciális eljárás (és a Kereskedelmi Minisztérium) segítségével szállíthatták el a már kész műholdat az USA területén kívülre. Az felbocsátást a ma már nem használta Long March-2E variánssal hajtották végre, de 50 másodperccel az indítás után a rakéta letért a pályájáról és az aerodinamikai erők darabokra szedték pillanatok alatt. Az amerikai vizsgálóbizottság szerint a CZ-2E rakéta túl nagy rázkódást (vibráció) generált, és ezt már nem bírta el sem a műhold, sem a hordozórakéta szerkezete sem. A kínai szakemberek szerint a rakéta-műhold kapcsolódásban volt a hiba – végül a két fél abban megegyezett, hogy a rakétát és a rakományt rögzítő rendszert is fejleszteni kell még. A CZ-2E végül abban az évben nyugdíjazásra került, hogy a nála modernebb és erősebb CZ-3B vegye át a helyét az indítások piacán.
Az egyetlen digitalizált videó az 1995-ös kudarcról, sajnos a minőség nem a legjobb.
Az akkor még kecsegtetően hangzó lehetőséget megragadta az amerikai Intelsat távközlési cég, és 1992-ben és 1993-ban több műhold indítását is megrendelték a kínai féltől. Az első ilyen amerikai felhasználásra készült űreszköz az Intelsat 708 volt. Hasonló eljáráson kellett keresztülmennie, mint az Apstar-2-nek, itt is a Kereskedelmi Minisztériumon keresztül juttatták el a műholdat Kínába. Minden ilyen indításkor egy amerikai mérnökcsapat is elutazott a starthelyre, hogy végig nyomon tudják követni a műholdat, az érkezéstől a pályára állításig. Jelen esetben a Space Systems Loral (ma már a Maxar része) mérnökei voltak megbízva erre a feladattal. A csapatért a kínaiak egy kis Y-7 légcsavaros utasszállítót küldtek az Államokba. Az amerikaiak útja már a Hszicsangba való megérkezés előtt rossz fordulatot vett, ugyanis az akkori pletykát szerint a hszicsangi reptér extrém veszélyes volt képzetlen, nem katonai hátterű pilóták számára. A dombok közé besűrített katonai bázison limitált volt a szabad tér, ezért a kifutópályával is spóroltak, illetve a az előbb említett völgyes vidék sem segítette a pilóták munkáját. Az érkezés után az űrközpontban található szállodába vitték az amerikaiakat, akiket szigorúan figyeltek egész ottlétük alatt. Állítólag a Loral fizette az egész szálloda felújítását, mert nem volt lakható állapotban még az érkezés előtt. Az amerikai csapat vezetője azt is elárulta, hogy szerintük majdnem biztos, hogy a kínaiak lehallgatták őket: az egyik vacsora közben épp arról beszéltek a kollégáikkal, hogy nem volt háló a teniszpályán, és másnap varázslatosan a kínaiak azonnal felszereltek egy teniszhálót.
A völgyes táj az űrközponttal az előtérben. Forrás: Rocket Rundown
Visszatérve a témára, az amerikai mérnökök így jellemezték az ottani infrastruktúrát: „kicsit primitív, de használható”. Az indítás estéjén az amerikai mérnököket buszokkal a műholdfelkészítő üzembe szállították, pár kilométerrel a startállástól (ekkor a rakéta a műholddal már összeszerelve álltak a z indítópadon). Maradhattak volna a szállodájukban is – hiszen az sem volt túl messze a startközponttól – de inkább a műholdfelkészítő épületének a tetejéről nézték az indulást. Mivel egy domb volt köztük és a rakéta között, csak pár másodperccel az indítás után láthatták volna az emelkedő rakétát. Pár kínai szakember és felügyelő is velük volt akkor, illetve a helyi lakosság a szálloda környékén gyűlt össze a felbocsátás megtekintésére. A műhold teljesen jól működött, jó adatokat mutatott a CZ-B rakterében. Az eddig még egyetlen küldetést sem teljesítő (!) rakéta is úgy tűnt hogy készen áll a küldetésre. Magyar idő szerint este 8 óra 1 perckor beindították a rakéta hajtóműveit, és elkezdett emelkedni a jármű a közel 4,2 tonnás műholddal a rakterében. A kínai hangosbemondó folyamatosan mondta a repülés és rakéta adatait. Mindössze 7 másodperccel a start után a rakéta elkezdett megdőlni, és letérni a kijelölt útvonaláról. Ekkora a hajtóművek a fúvókák kibillentésével (TVC, tolóerővektor kitérítése) megpróbálták kompenzálni a letértést, és visszairányítani menetirányba a rakétát, de ez nem sikerült. Mivel Kínában akkor sem (meg most sem) divat a küldetésmegszakító-rendszer, ezért a motorokat nem tudták leállítani, és a hordozót sem megsemmisíteni. A rakéta a szó szoros értelmében elszabadult. A tetőn tartózkodó amerikaiak első reakciója csak annyi volt, hogy „Ez érdekes..”, majd amikor látták hogy katasztrófa fog bekövetkezni, elkezdték kiüríteni az épületet.
Egy CZ-3B rakéta felépítése. Kép forrása: DailyTech
„A rakéta becsapódása hajnali háromból délután hármat csinált” – mondta David Campbell, az amerikai csapat vezetője utalva a robbanás fényhatására. Kb. 400 tonna hipergolikus NTO/UDMH keverék, illetve kriogenikus oxigén/hidrogén keverék robbant be a becsapódáskor. Több kilométeres körzetben az összes ablakot betörte a lökéshullám, a közeli épületekben strukturális károk is keletkeztek. Ha a szállódában maradtak volna, jó eséllyel nem élték volna túl a balesetet. Öt óráig tartották a kínaiak őket a műholdfelkészítő alagsorában, a toxikus gázok veszélyére hivatkozva – amit megcáfoltak a mérőműszerekek eredményei, mert nem abba az irányba fújta szél a hátramaradt üzemanyagot. Amint később kiderült, egy pár kilométerrel odébb lévő faluba csapódott a rakéta – a kínai hadsereg pedig több mint valószínű, hogy az elhunytakat távolította el, nehogy a nyugati mérnökök meglássák az emberi áldozatokat. A kínai adatok 6 halottról és 57 sebesülről számoltak be, míg egyes külföldi becslések szerint akár 250-500 ember is elhunyhatott a balesetben. Az alábbi felvételen látható maga a balszerencsés indítás és a becsapódás utáni pusztítás is: (figyelem: a fülhallgatóval rendelkező olvasóinknak ajánljuk a hangerő csökkentését a lejátszás előtt!)
A katasztrófa immáron a második teljes kudarc volt a kínai-amerikai kereskedelmi műholdindítások történetében. A kínai vizsgálóbizottság megállapította, hogy a rakéta IMU rendszere (gyorsulásmérők, giroszkópok és néha magnetométerek sokasága) hibásodott meg, így félrevezetve a fedélzeti számítógépet, ami végül hibás utasításokat küldött a hajtóműveknek. Az amerikai bizottság más hibákat is talált, így aztán a kínaiak megváltoztatták a konklúziójukat, amibe már az amerikai ajánlások is beletartoztak, és később lezárták a vizsgálatot. 1997-ben az amerikai DTSA hivatal (ez a szerv felelt az amerikai katonai technológiák biztonságban tartásáért) szerint a vizsgálat során tett ajánlásokkal elősegítették a kínai félt abban, hogy később megbízhatóbb (akár atomtöltetekkel felszerelt ballisztikus) rakétákat tudjanak építeni. Ezért egy évvel később, 1998-ban a Kongresszus újra legmagasabb fokozatú hadianyagnak minősítette a műholtechnológiát, és a Védelmi Minisztérium fennhatósága alá helyezte újra az exportügyeket (amit immáron ismét az ITAR szabályozás is tiltott). 1996 óta egyetlen egy amerikai cég sem vásárolt indítást kínai rakétával, és 2016-ban az USA Ipari és Biztonsági Bizottsága kijelentette, hogy továbbra sem szállíthatnak Kínába semmilyen amerikai, vagy az Államokban gyártott alkatrésszel rendelkező műholdat és komponenst.
Az Intelsat 708 egy fantáziaképen. Kép forrása: Intelsat
A katasztrófa után a Space Systems Loral csapatának kellett az Intelsat darabjait összeszedni. David Campbell elárulta, hogy a kínai katonákkal együtt pásztázták a roncsokat, és „ez az enyém, az a tiéd” alapon válogatták ki a CZ-3B és az Intelsat darabjait. Meglepő volt, hogy az üzemanyagtartályok és több fedélzeti rendszer is épen maradt, amit haza is szállítottak. A Védelmi Minisztérium azonban kihangsúlyozta, hogy a FAC-3R típusú áramköri lapokat sosem találták meg, pedig ezek feleltek a műholddal való kommunikáció titkosításáért. Egy későbbi NSA (Nemzetbiztonsági Hivatal) jelentés szerint több mint valószínű, hogy ezek a rendszerek megsemmisültek, és nem kerülhetett kínai kézre.
A sajnálatos történet a kínai fél (China Great Wall Industry Corporation és a hatóságok) felelőtlenségére mutatott rá, több helyen is. A megfelelő tesztelés és egy biztonságos kiürített zóna hiánya miatt alakult úgy 25 éve az indítás, ahogy ma ismerjük, pedig meg lehetett volna előzni a tragédiát.