1979. július 11-én, azaz 44 évvel ezelőtt, és a 34 981. Föld körüli keringésének közepette a houstoni küldetésirányító központ mérnökei elküldték az utolsó parancsot a Skylab névre keresztelt első amerikai űrállomásnak, hogy inaktiválja a vezérlését elősegítő giroszkópokat. A döntés hátterében egy túl erős napaktivitás állt, mely működésképtelenné és irányíthatatlanná tette az állomást, ami így fokozatosan veszíteni kezdett pályamagasságából. Valószínűleg ez volt a legjobb, amit a repülésirányítók tenni tudtak annak érdekében, hogy a Skylab ne lakott terül felett lépjen be Földünk légkörébe, és ne ott hulljon darabokra.
Az előzetes becslések azonban kicsit eltértek a valóságtól; arra számítottak, hogy Afrika déli csücske felett kezdődik meg a 1973. május 14-én felbocsátott Skylab „haláltusája”, ám a szétesés valamivel később következett be. És bár a visszatérés során el nem égett törmelék nagy része az Indiai-óceánban landolt, néhány darabka Nyugat-Ausztrália déli, ritkán lakott területeire zuhant, melyek egy részét egy esperance-i múzeumban helyezték el.
A Skylab volt Amerika első űrállomása és az első személyzettel működő kutatólaboratóriuma az űrben. Méreteit tekintve: magassága 11,1 m, átmérője 6,61 m, szélessége 27 m (nyitott napelemtáblákkal), nyomás alatti térfogata pedig 354 m3 volt. A komplexum négy fő komponensből állt, melyek a következőek: Orbital Workshop (OWS), Airlock Module (AM), Multiple Docking Adapter (MDA), és az Apollo Telescope Mount (ATM). A Saturn-V hordozó harmadik fokozatából átalakított OWS szolgált a személyzet fő munka-, lakó- és hálóhelyéül, valamint tartalmazta az edzőberendezéseket, a konyhát, továbbá számos tudományos kísérletnek is otthont adott. Az AM lehetővé tette az űrhajósok számára az űrséták végrehajtását, az ATM pedig a napmegfigyelésekhez szükséges távcsöveket és négy napelemtáblát tartalmazott a kiegészítő energiaellátás érdekében.
Az állomást összesen 9 űrhajós „látogatta” meg, három egymást követő misszió keretén belül. A Skylab-2 1973. május 25-én, a Skylab-3 1973. július 28-án, a Skylab-4 pedig 1973. november 16-án indult el. A fedélzeten elvégzett orvosbiológiai vizsgálatoknak köszönhetően először ismerhettük meg a hosszú távú űrrepülés emberi szervezetre gyakorolt hatásait. Az ATM naptávcsövei több mint 170 000 felvételt készítettek a csillagászok számára, míg a földtudománnyal foglalkozó szakemberek 46 000 fényképpel gazdagodtak.
Mielőtt a Skylab-4 személyzete; Gerald P. Carr, Edward G. Gibson és William R. Pogue elhagyták volna a Skylab fedélzetét, egy magasabb pályára állították abban a reményben, hogy az állomás 1983-ig az űrben maradhat. Addigra ugyanis az űrsikló-program beindul, a NASA pedig azt tervezte, hogy annak segítségével magasabb pályára emelhetik az űrállomást. A késedelmek, valamint a vártnál nagyobb naptevékenység azonban keresztülhúzta a számításokat, mely világossá tette, hogy a Skylab 1979 közepén befejezi pályafutását, ám öröksége a mai napig fennmaradt, és segíti a jelenkor űrhajósait.
