A program bebizonyította, hogy az ember képes hosszabb ideig is Föld körüli pályán élni és dolgozni.
Előzmények
Wernher von Braun, a Saturn-V rakéta főtervezője már 1959-ben beadta Project Horizon elnevezésű terveit az Egyesült Államok hadseregének, aminek végső célja emberek eljuttatása a Holdra és hosszú távú ott tartózkodásuk biztosítása volt, de emellett egy Föld körül keringő űrlaboratóriumot is megálmodott, amire később a Skylab tervei is épültek. Ezen tervek lényegében egy átalakított rakétafokozatra épültek, amiben elszeparált helyiségek funkcionáltak lakó egységként, valamit a tudományos munkák, kísérletek elvégzéséhez szükséges térként. A McDonnell Douglas Corporation végül 1969. augusztus 8-án nyert el szerződést két, már megépített Saturn S-IVB fokozat átalakítására az először még „Orbital Workshop”, később Skylab névre keresztelt orbitális munkaállomás létrehozásához. A felbocsátáshoz az SA-513 sorozatszámú Saturn-V hordozórakétát jelölték végül ki, amit eredetileg az időközben törölt Apollo-18, 19 vagy 20 jelű küldetések indításához használtak volna. A rakéta átalakított harmadik fokozata volt gyakorlatilag a Skylab.
Felbocsátás
Miután az Apollo-17 küldetés 1972. december 19-i visszatérésével az egész Apollo-program is befejeződött, elkezdhettek komolyabban koncentrálni az első űrállomás indítására. A Skylab-et végül 1973. május 14-én bocsátották fel, amit Skylab-1 küldetésnek is szoktak nevezni. Sajnos az emelkedés és a rakéta második fokozatáról való leválás során komoly sérüléseket szenvedett az egység, többek között használhatatlanná vált az állomás mikrometeoroidok és napsugárzás elleni védőernyő, és az egyik fő napelemtábla is. Továbbá az összegabalyodott ernyő a megmaradt ép napelemtábla kinyitását is akadályozta, ami az űrállomás nagy mértékű energiaellátás-hiányához vezetett. Maga az indítás egyébként az első és utolsó volt az LC-39A komplexumról, ugyanis a startot követően rögtön megkezdődött az indítóállás átalakítása a jövőbeli űrsikló-program kiszolgálásához, a Skylab-re történő személyzetszállító küldetések ettől kezdve az LC-39B-ről indultak.
A Skylab személyzetei
Az űrállomás mindössze három küldetés, a Skylab-2, 3 és 4 személyzetének adott otthont rövid üzemelése során. Ezek közül az első, tehát a Skylab-2 1973. május 25-én, tehát alig 10 nappal az állomás felbocsátása után már el is indult. A háromtagú személyzet tagjainak (Charles „Pete” Conrad parancsnok, Joseph P. Kerwin tudományos pilóta és Paul J. Weitz pilóta) feladata főleg az indítás során bekövetkező műszaki hibák helyreállítása, javítása volt. 28 napot töltöttek a Skylab fedélzetén, ami az addigi leghosszabb űrrepülést jelentette, illetve az első olyan személyzet tagjai lettek, akik épségben tértek vissza egy űrállomásról (mindössze a Szojuz-11 tagjai tartózkodtak előttük a Szaljut-1-en, de ők a visszatérés során a kabin kihermetizálódása miatt életüket vesztették). A Skylab-2 küldetés három űrsétát foglalt magába, amik a fentebb említett javítási munkákra irányultak, ezek során sikerült a beragadt napelemtáblát kiszabadítaniuk, így az energiaellátás valamelyest javult. Összesen 392 órát töltöttek kísérletek végrehajtásával, küldetésük a június 22-i sikeres leszállással ért véget.
A Skylab-3 küldetés (Alan L. Bean parancsnok, Owen K. Garriott tudományos pilóta és Jack R. Lousma pilóta) egyik célja szintén az űrállomás állapotának javítására irányult, hiszen a védőernyő megléte nélkül túlhevült a belső élettér, ami hosszabb távon elviselhetetlenné tette az űrbéli körülményeket. Mivel a második emberes küldetés már 60 napot töltött a fedélzeten, ezért ezen javítási munka elvégzése elengedhetetlen volt. Ezen időszak alatt számos orvosi vizsgálatot hajtottak végre a személyzet tagjai, amik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a következő és egyben utolsó küldetés még hosszabb lehessen. Egy érdekes kísérlet is fűződik ehhez a misszióhoz, amit egy diák projekthez kapcsolódóan végeztek: két nőstény keresztes pókot (Arabella és Anita) is felvittek az űrhajósok, hogy megvizsgálják, szőnek-e hálót űrbéli körülmények között is, és ha igen, azok formája hasonló-e a Földön látottakéhoz. Az űrhajósok egyik legfontosabb megfigyelése pedig az S150 nevű röntgensugaras géppel zajlott, amivel a galaktikus sugárzást próbálták feltérképezni az űr vákuumában. A Skylab-3 küldetés 1973. július 28-szeptember 25. között zajlott.
A Skylab-4 1973. november 16-án indult el, a személyzet tagjai Gerald P. Carr parancsnok, Edward G. Gibson tudományos pilóta és William R. Pogue pilóta voltak, mindhárman újoncok, ami az addigi legtöbb elsőként repülő űrhajósból álló személyzetet is jelentette a NASA-nál. Alig egy hete voltak a fedélzeten, amikor a giroszkópos helyzetmeghatározó rendszerük meghibásodott, ami veszélybe sodorta a küldetés folytatását. A rendszer három giroszkópra támaszkodva volt képes tartani a Skylab megfelelő helyzetét Föld körüli pályán, amiből bármelyik kettő elegendő volt a feladat elvégzésére, a harmadik tartalék volt. Végül a NASA úgy döntött, hogy a két működő berendezéssel folytatják a missziót, de később egy második giroszkópnál is hasonló probléma adódott, amit különleges hőszabályzási beavatkozással és terhelés-csökkentéssel meg tudtak javítani. A személyzet fő feladata a Föld tanulmányozása mellett az űr ultraibolya tartományban működő spektrográfokkal való feltérképezése is volt. Négy űrsétát is végrehajtottak, emellett számos tudományos kísérletet is elvégeztek. Egy alkalommal kommunikációs kihagyás is fellépett a három űrhajós és a földi irányítás között: mivel rengeteg feladatuk volt, a személyzet úgy döntött, hogy csak egyikük fog részt venni a napi eligazításokon, hogy a másik kettő addig is dolgozhasson. Viszont egyszer mindhárman kikapcsolva hagyták a rádiójukat, így csak a következő keringés során tudtak kapcsolatba lépni az irányítással. A NASA ezt megakadályozandó később csökkentette a személyzetekre háruló feladatok számát, és több pihenőidőt iktatott be a napi programba. A küldetés végül 84 napig tartott, amivel természetesen az addigi leghosszabb űrrepülés, az űrséták számának és hosszának rekordját is átvették. 1974. február 8-án tértek vissza a Földre, ezzel be is fejeződött a Skylab személyzettel való kiszolgálási periódusa.
Néhány számadat
A Skylab összesen 2476 keringést tett meg a Föld körül a 171 nap és 13 óra során, amikor űrhajósok tartózkodtak a fedélzetén, teljes űrben töltött ideje során pedig 34981-szer kerülte meg a Földet, ez alatt kb. 1.400.000.000 km-t tett meg. A három személyzet összesen 42 órát és 16 percet töltött űrsétákkal, több mint 2000 órát tudományos és orvosi kísérletek végrehajtásával. 127.000 kép készült a Napról és 46000 a Földről.
További műszaki adatok:
– tömeg: 90606 kg (az Apollo parancsnoki modullal együtt)
– hossz: 35,1 m (az Apollo parancsnoki modullal együtt)
– szélesség: 27 méter (nyitott napelemtáblákkal)
– magasság: 11,1 méter
– átmérő: 6,61 méter
– nyomás alatti térfogat: 354 m3
– keringési pályamagasság: 434 x 441,9 km
– inklináció: 50°
A Skylab öröksége
Bár az első amerikai űrállomás összesen csak 172 napot volt lakott, felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű adattal, tapasztalattal gazdagodott a NASA a hosszú távú űrben való tartózkodással és az emberi testre gyakorolt hatásokkal kapcsolatban. Ezeket később a Nemzetközi Űrállomás tervezésénél és működtetésénél bőven kamatoztatni tudták, ennek is köszönhető, hogy az ISS immár 23 éve megszakítás nélkül ad otthont űrhajósoknak, és jóval összetettebb feladatokat, kísérleteket és megfigyeléseket tudnak elvégezni a féléves küldetések során. A Skylab-et a kor legmodernebb eszközeivel szerelték fel, többfunkciós állomásként volt képes három űrhajós befogadására. Működése alatt a legnagyobb Nap-megfigyelő, Föld-megfigyelő, mikrogravitációs- és orvosi laboratóriumként szolgált. Bár a kezdetektől műszaki gondok hátráltatták a megfelelő üzemelését, a Skylab-et még az űrsikló-programban való használatra is tervezték, és a Skylab-4 küldetés után még 8-10 évig kívánták működtetni.
Sajnos más sorsot szánt neki az univerzum, ugyanis 1979. július 11-én egy túl erős napaktivitás miatt a Skylab működésképtelenné és irányíthatatlanná vált, melynek következtében veszíteni kezdett a pályamagasságból, majd a Föld légkörébe visszatérve darabokra hullott. A maradványok Ausztrália nyugati részén értek földet, valamint az Indiai-óceán délkeleti részénél csapódtak vízbe.
