50 éve, 1972. november 23-án került sor, az orosz űrhajózás történetének legnagyobb rakétájának utolsó indítására. A Bajkonuri Kozmodróm 110-es számú indítóállásáról indult rövid repülésére a szupernehéz holdi „Cár rakéta”, az N-1.
A rengeteg sikertelenség után Valentyin Glusko, akit 1974-ben neveztek ki a Szovjetunió űriparának vezetőjévé, felfüggesztette az N-1 rakétán végzett munkát, majd két évvel később teljesen lezárta a holdprogramot. A lezárás oka a „hordozó teherbírásának megfelelő nehéz rakományok hiánya”. A holdprogram lezárása után az NPO Enyergija áttért az Enyergija-Buran rendszer létrehozására, aminek szintén szomorú történetét már mindannyian ismerjük.
Óriás hordozórakéták: ahová a Szovjetunió repülni akart a 60-as években
1960. június 23-án elfogadták a Szovjetunió Minisztertanácsának 715-296. számú határozatát: „Erőteljes hordozórakéták, műholdak, űrhajók létrehozása és a világűr feltárása 1960-1967 között”.
Ez volt a 75 tonna hasznos teherbírású, szupernehéz osztályú N-1 hordozórakéta fejlesztésének kezdete. Minden szakaszban cseppfolyósított oxigén-kerozin üzemanyagpárt használtak, ez az egyik alapvető döntés volt abban az időben. A cseppfolyósított hidrogént még nem tudták alkalmazni rakéta-üzemanyagként, és félő volt, hogy a mérgező heptilt használják emberes rakétákhoz. A kerozin-oxigén kompromisszumos megoldás lett. Egy ilyen nagytömegű terhet pályára állítani képes hordozónak 2200 tonnás felszállási tömeggel kellett volna rendelkeznie. A kerozin hidrogénnel történő felváltása esetén a felső fokozatokban a teherkapacitás 90-100 tonnára nőne azonos indulási tömeg mellett.
Az N-1 munkáit Szergej Koroljov közvetlen felügyelete alatt végezték, aki a Főtervezők Tanácsát vezette. Koroljov 1966-os halála után első helyettese, Vaszilij Misin vette át az N1-L3 holdrakétával kapcsolatos munkálatok vezetését. Bár a kerozin-oxigén kompromisszumos megoldás volt technológiailag, feszültséget okozott Koroljov és Glusko viszonyában. Utóbbi ragaszkodott a heptil- és dinitrogén-tetroxidos hajtóművekhez. Ennek eredményeként Nyikolaj Dimitrijevics Kuznyecov általános tervező, akinek a vállalkozása korábban csak repülőgép-hajtóművekkel foglalkozott, új hajtóművek kifejlesztését vállalta. Az N-1 eredetileg egy nehéz (75 tonnás) orbitális állomást állított volna Föld-közeli pályára azzal a céllal, hogy egy nehéz bolygóközi űrhajót állítsanak össze a Vénuszra és a Marsra tartó repülésekhez.
Forrás: Roszkoszmosz
Első indítás
1969. február 21-én, 12 óra 18 perckor került sor az első indításra, hasznos teherként a 7K-L1A/L1S Zond-M pilóta nélküli űrhajóval. Néhány másodperccel az indítás után robbanás történt, és a vezérlőrendszer kikapcsolta a 12-es hajtóművet. Ezután szintén lekapcsolta a 24-es hajtóművet, hogy egyensúlyba hozza a rakéta tolóerejét. 6 másodperc elteltével a rakétatest hosszanti önrezgései (Pogo oszcilláció: folyékony hajtóanyagú rakéták veszélyes önrezgései, kb. 5-20 Hz-es frekvenciával) az oxidálószer tápvezetékének elszakadásához vezettek, 25 másodperc elteltével pedig az üzemanyagvezeték szakadása történt meg. Amikor az üzemanyag és az oxidálószer összeért, tűz keletkezett, ami megrongálta a vezetékeket. Az érzékelő a problémát turbószivattyú nyomásproblémaként értelmezte, és parancsot adott ki a teljes felső fokozat kikapcsolására az indítás 68. másodpercében. Ezt a parancsot a második és harmadik fokozatba is továbbította, ami a kézi vezérlő földről történő fogadásának megtiltásához vezetett, majd a hordozórakéta 12 km-es magasságban felrobbant, és a kiindulási helyzettől 52 km-re a repülési útvonal mentén zuhant le.
Forrás: Anatoly Zak / russianspacewb.com
Második indítás
1969. július 3-án került sor a második indításra, szintén a 7K-L1A/L1S Zond-M pilóta nélküli űrhajóval a fedélzetén. A rakétának sikerült 200 méterig felemelkednie, majd a hajtóművek fokozatosan elkezdtek leállni. 12 másodperc alatt minden hajtőmű leállt, kivéve egyet, a 18-ast. Ez az egyetlen működő hajtómű elkezdte forgatni a rakétát a keresztirányú tengelye körül, majd a 15. másodpercben a mentőrendszer aktiválódott, és a hordozóról sikeresen leválasztotta az űrhajót. A rakétatudomány történetének legnagyobb robbanása következtében, az indítóállás gyakorlatilag megsemmisült, a közelben található 2. indítóállás pedig súlyosan megrongálódott. A baleset oka a hajtómű oxidálószivattyújának megsemmisülése volt.
Forrás: Anatoly Zak / russianspacewb.com
Harmadik indítás
1971. június 27-én került sor a harmadik indításra, a rakéta fedélzetén egy pilóta nélküli holdjáró modell és egy holdraszálló jármű kapott helyet. A blokk mind a 30 hajtóműve a szabványos ciklogrammnak megfelelően működött, azonban egy nem tervezett gördülési nyomaték hatására a rakéta a hossztengelye körül forogni kezdett. A kormányzással és a forgással a fúvókák már nem tudtak megbírkózni, és a rakéta repülés közben széthullott. Elsőként a B blokk és a fejblokk szakadt le nem messze az indítópadtól. Mivel az indítókomplexum biztonsága érdekében a vészhelyzeti hajtóműleállást blokkolták, a repülés tovább folytatódott. Az első és második fokozat irányíthatatlanul tovább repült, majd 50 másodperccel a blokkolás feloldása után a giroszkópok érzékelőiből érkezett vészparancs leállította a hajtóműveket. A hordozórakéta robbanással a földbe csapódott, a becsapódás helyén egy 45 m átmérőjű és 15 méter mély kráter keletkezett.
Forrás: Anatoly Zak / russianspacewb.com
Az egyik N-1 roncsai. Forrás: NickStevens Graphics
Negyedik indítás
1972. november 23-án jött a következő és egyben az utolsó indítás, a fedélzeten ismét egy pilóta nélküli holdjáró modell és egy holdraszálló jármű volt. A teszt előtt a rakéta jelentős változtatásokon ment keresztül, amelynek célja a feltárt hiányosságok kiküszöbölése volt. A repülésirányítást a fedélzeti számítógép végezte Nyikolaj Piljugin vezető tervező parancsai szerint. A meghajtórendszerek összetételébe kormányzó hajtóműveket szereltek be, és egy tűzoltó rendszer is helyet kapott, amely a védőgázas környezetet hozta létre a hajtóművek körül a repülés közben. A mérőrendszereket egy újonnan kialakított kis méretű rádiótelemetriával egészítették ki. Összesen több mint 13 ezer érzékelőt telepítettek erre a rakétára. A hordozó 106 másodpercet repült 40 km-es magasságba. A repülés 50. másodpercétől az első fokozaton megkezdődött a rakétatest hosszirányú kilengései, és a hajtóművek nyomása is esni kezdett. Az első és második fokozat a becsült szétválási ideje előtt 7 másodperccel 6 db központi hajtómű leállt, és a nem tervezett tolóerő-csökkentés miatt a 4-es szamú hajtómű oxidálószivattyúja csaknem azonnali robbanása következett, a 4-es motor mellett lévő összes többi is jelentősen megsérült. Ezután tűz keletkezett, és az első fokozat megsemmisült.
Forrás: Anatoly Zak / russianspacewb.com
Sajnos tehát az N-1 mind a négy próbaindítása sikertelen volt. 1974-ben a sikertelen tesztrepülések, technikai nehézségek, és a pénzhiány miatt lezárták a szovjet emberes holdraszállási programot, majd 1976-ban az N-1-en végzett munkálatokat is. A teljes emberes holdprogramot, beleértve a N-1 hordozót is szigorúan titkosították, és csak 1989-ben vált nyilvánossá. Addig a Szovjetunió soha nem ismerte be, hogy megpróbált volna embert küldeni a Holdra.
Vég nélkül folytathatjuk a vitát a holdverseny eredményeiről, de vannak tények, amelyeket nem vitatnak: a Szovjetunió volt az első az űrben, és az USA volt az első a Holdon. De hogy ezek, vagy más, az űrprogramok keretében alkalmazott tervezési megoldások mit adtak a modern tudománynak és technikának, az már más kérdés.
Bajkonurban egy panelházra került felfestésre az N-1.