Az Apollo-13 a hetedik emberes küldetése volt az Apollo-űrprogramnak, mely a harmadik Holdraszállást tervezte végrehajtani. Az Apollo-11- és 12 küldetés sikere után már nem a biztonságos leszállás és minimális kutatómunka volt a NASA célja a Holdon, hanem összetettebb geológiai vizsgálatokat és feladatokat tűztek ki az űrhajósoknak.
A Saturn-V rakéta 1970. április 11-én 14:13-kor emelkedett el az indítóállásról. Bár korántsem volt még rutinszerűnek mondható a Holdraszállás bonyolult folyamata, az előző két misszió sikere miatt nem övezte akkora érdeklődés az Apollo-13-at. Az űrhajósok élő bejelentkezését sem közvetítették a legnagyobb TV-csatornák, ám ez április 13-án gyökeresen megváltozott. Épp azután, hogy véget ért az élő adás, 330000 km-re a Földtől Jack Swigert azt az utasítást kapta a földi irányítástól, hogy a folyékony oxigéntartályok keverő ventillátorait indítsa be, hogy megfelelően meg tudják mérni az oxigén szintjét. A műveletet 95 másodperccel később óriási robbanásszerű hang követte, sorra kapcsoltak be a vészjelzők. A földi irányításnak onnantól kezdve merőben új feladata lett: elemezni a helyzetet alig néhány adat alapján, megmenteni a személyzetet a közvetlen életveszélytől és visszahozni őket biztonságosan a Földre. A Holdraszállás természetesen szóba sem kerülhetett már. Végül rengeteg műszaki gondot megoldva a három űrhajós, Jim Lovell parancsnok, Fred Haise holdkomp pilóta és Jack Swigert parancsnoki modul pilóta április 17-én épségben vízre szállt az Apollo-13 űrhajóval a Csendes-óceánon. A későbbi vizsgálat közben ragadt a küldetésre a „sikeres kudarc” kifejezés, ami egyszerre világított rá a NASA irányításában és folyamatszabályozásában meglévő hiányosságra, illetve a földi irányítás remek helytállására és a rengeteg mérnök, irányító valódi szakértelmére.
Bővebben a küldetésről, a mentési műveletekről ebben a cikkben olvashattok.
Fred Haise, Jim Lovell és Jack Swigert a mentésük után a USS Iwo Jima repülőgép-hordozón. Forrás: NASA