55 éve indult a lázadó Apollo-7

Kapcsolódó

A SpaceX és a ULA mellett immár a Blue Origin is fontos nemzetbiztonsági megbízást nyert el a Pentagontól

Az Amerikai Űrhaderő 5,6 milliárd dollár összértékben köt szerződést...

A nap képe #1500 – Apollo hőpajzs

Az Apollo űrhajó hőpajzsának, pontosabban a 350 000 különálló...

A Voyager-1 összes műszere használható tudományos adatokat szolgáltat!

Úgy tűnik a NASA sikerrel járt, és helyreállt a...

Újabb Artemis Egyezmény aláíró: Örményország

Immáron 43 országot számlál az Artemis Egyezmény, ugyanis június...

A nap képe #1499 – A Nemzetközi Űrállomás

Egy múlt heti felvétel a Nemzetközi Űrállomásról, amit a...

Az Apollo-7 küldetését teljes sikernek könyvelték el, de bőven akadtak problémák is, például sor került az első “űrlázadásra.”

A tragikus Apollo-1 balesete után az Apollo űrhajó parancsnoki modulját teljesen áttervezték, és a gyártó North American cég a CSM–101 jelű, több földi tesztelésen is átesett űrhajót szállította le a misszióhoz. A cél egy 11 napos Föld körüli pályán történő repülés volt, amin a parancsnoki és szervízmodul (Command and Service Modul – CSM) rendszereit és dokkolási képességét tesztelik. A Holdkomp fejlesztése csúszásban volt, ezért azt későbbi küldetéseken kívánták tesztelni.

A parancsnoki modul összeillesztése a szervizmodullal.
A Saturn-IB első fokozata az indítóálláson.
Az S-IVB második fokozat.

A tesztút parancsnoka a veterán Wally Schirra lett, aki korábban a Mercury-program (az ötödik emberes) Sigma 7 jelű, és a Gemini-program 6A jelzésű küldetésein már járt a világűrben. A másik két űrhajós Donn Eisele és Walter Cunningham lett, mindketten újoncok.

Az Apollo-7 több tekintetben is mérföldkő volt:

  • az első emberes Apollo-küldetés;
  • az első háromfős amerikai személyzet;
  • a Saturn-IB első emberes indítása;
  • az első élő TV-közvetítés az űrből;
  • és az utolsó indítás az LC-34 starthelyről.

A Holdért folyó verseny hevében a NASA már az Apollo-7 előtt elhatározta, hogy a következő küldetés az Apollo-8 lesz, amely során meg fogják közelíteni a Holdat. Ezt James Webb, a NASA akkori vezetője azonban egy feltételhez kötötte: az Apollo-7 hibátlan missziónak kell lennie. Alig pár nappal az indítás előtt, Webb bejelentette, hogy lemond a tisztségéről és visszavonul. Október 10-én (1 nappal az indítás előtt) a küldetés parancsnoka Wally Schirra is bejelentette, hogy ez lesz az utolsó űrutazása.

Balról jobbra: Don Eisele, Wally Schirra és Walter Cunningham.

A Saturn-IB hordozónak ez volt az ötödik útja és az első, amin személyzet tartózkodott. A küldetéshez nem volt szükség a Saturn-V rakétára (mely ekkor már túl volt két tesztúton: Apollo-4 és Apollo-6), a Föld körüli pályára elég volt a Saturn-IB 15 tonnás teherbíró képessége is. A furcsa és érthetően ideges körülmények között folyt a felkészülés, végül az indítást október 11-re tűzték ki. A startra a Cape Canaveral-ben, a Légierő bázisán található LC-34 indítóállást jelölték ki, melyről már több Saturn-IB indítást is végrehajtottak, illetve itt történt az Apollo-1 balesete is. Az Apollo-7 startja után az LC-34-et nem használták többé, 1969-ben a nagyrészét elbontották és a mai napig az Apollo-1 emlékhelyeként szolgál.

A LC-34 indítóállás napjainkban.

Start

Október 11-én elindult az Apollo-7, a Saturn-IB rakéta is tökéletesen teljesített, habár felszállás előtt akadt némi probléma. A start napján erős keleti szél fújt az óceán felől, ami egy esetleges vészhelyzet esetén a mentőtoronnyal leszakított űrhajót a szárazföld felé, lakott területre fújta volna. Az indítást ennek ellenére az irányítóközpontból engedélyezték, de ezt a parancsnok Wally Schirra hevesen ellenezte, aki már a személyzet másik két tagjával az űrhajóban beszíjazva várta a startot.

A start.

A start után az első feladat egy dokkolási szimuláció végrehajtása volt, az igazi Holdkomp híján egy makettel. A második fokozatról való leválás után az űrhajót visszafordították az S-IVB felé, és úgy csatlakoztak a még a második fokozatban lévő Holdkomphoz, melyet aztán “kivontattak”. Azért volt szükséges ez a folyamat, mert a Holdkomp a CSM mögött került elhelyezésre, másodszor pedig ezt a módszert alkalmazták az Apollo-program összes későbbi küldetésén. Az Apollo-7 feladata ennek a dokkolási folyamatnak a szimulációja volt, tényleges csatlakozás nélkül. A műveletet Donn Eisele, a parancsnoki modul pilótája sikeresen el is végezte, annak ellenére, hogy az S-IVB fokozat takarólemezei (ezek fedték a Holdkomp dokkoló adapterét) nem váltak le teljesen, hanem csak virágszirmok módjára nyíltak ki. Az esetből tanulva a később küldetéseken már robbanócsavarokat alkalmaztak a fedelek eltávolítására.

A hibásan kinyílt takarólemezek az S-IVB fokozaton.

Az Apollo űrhajó tesztjei

Az egyik legfontosabb teszt az űrhajó fő hajtóművének (Service Propulsion System – SPS) tesztje, mely egyben az egész program koncepciójának alappillére volt. Ez a hajtómű lassítja majd le az űrhajót a holdi pályára álláshoz, illetve visszatérésnél ezzel gyorsítanak ki vissza a Föld felé. Az űrhajósok összesen 8 hajtóműindítást végeztek el sikeresen, és mindegyik a meghatározott 1%-os hibahatáron belül történt. Az űrhajósok navigációs helyzetmeghatározást is végeztek (szextánssal is), illetve az űrhajó összes rendszerét alaposan letesztelték, és pár apróságon kívül mindent rendben találtak.

Megfázás és egyéb problémák

A problémák hamar, már a küldetés elején elkezdődtek, amikor is Wally Schirra náthás lett, amit aztán hamar két társa el is kapott. A világűrben ez még nagyobb probléma, ugyanis nincsen gravitáció, amitől távozni tudna a váladék az orrüregből, helyette fájó, feszítő érzést okozott az űrhajósoknak, akik érthetően nem érezték jól magukat. A tüneteket különböző fájdalomcsillapítókkal és gyógyszerekkel próbálták enyhíteni, de a feszes repülési ütemterv csak rontott a helyzeten. Az űrhajósok úgy érezték, hogy Houston túl sokat vár el tőlük, ugyanis a tesztek sokkal több időt vettek igénybe, mint ahogy azt korábban tervezték. A feszültség később a tervezett élő TV-közvetítés előtt csúcsosodott ki. Schirra kereken megmondta az irányítóközpontnak, hogy addig nem kezdik el a közvetítést, amíg az elvárt hajtóműteszteket be nem fejezik. Végül az Űrhajós Iroda főnöke, Deke Slayton avatkozott közbe, és utasította az űrhajósokat a TV-közvetítés megkezdésére, ami a körülményekhez képest jó hangulatban telt.

Élő képek az Apollo-7 kabinjából.

Az űrhajósok közérzetét az új hulladékgyűtjő rendszer, pontosabban a WC sem könnyítette meg: egy ürítés 30 percig tartott, és büdös szagot árasztott a kabinba. Több másik rendszerre is panaszkodtak az űrhajósok: az űrhajó életfenntartó rendszereinek szivattyúi és ventillátorai elég hangosak voltak, ezért néha ki-be kapcsolták azokat, valamint a hűtőrendszer vezetékein is sokszor pára csapódott ki, amit a személyzetnek kellett “felporszívózni” a vizeletürítő csövekkel. Az Apollo-programra kifejlesztett új ételek sem nyerték el tetszésüket (korábban csak tubusos ételeket vittek fel a Mercury és Gemini-programban): a fagyasztva szárított ételek, melyhez hideg, vagy meleg vizet kellett adni könnyen törtek, morzsálódtak és természetesen szanaszét repültek a kabinban. A napi 2500 kalóriás étrend fontos részei voltak az energiaszeletek, ezeket azonban az űrhajósok nagyon édesnek találták, így gyorsan megutálták azokat.

Wally Schirra.
Don Eisele.

Az alváshoz használatos hálózsákok kényelmetlenek voltak (rossz helyen voltak a szíjak), és az alvási ciklusok meghatározása sem volt tökéletes: 24 órán keresztül zajlott a munka, ezért aki aludt, az is hallgathatta a hangos rádióforgalmazást. A visszatérésre készülve újabb szóváltásba került a személyzet a földi irányítással: Schirra ragaszkodott hozzá, hogy visszatérés közben ne vegyék fel a sisakjukat, ugyanis a megfázás miatt a váladék a fülükben gyülemlett fel, ami füldugulást okozott, és az űrhajósok attól féltek, hogy az esetleges nyomásváltozás miatt beszakadhat a dobhártyájuk, nem mellesleg a sisakban az orrukat sem tudják kifújni. Az irányítás többször is utasította őket a sisakok használatára, de Schirra nem engedett, és végül mindhárom űrhajós sisak nélkül tette meg a visszatérést. Schirra már egyáltalán nem foglalkozott a következményekkel, ugyanis már a küldetés előtt bejelentette, hogy távozik a NASA-tól. Az esetnek azonban súlyos következményei lettek Eisele és Cunningham számára: soha többet nem válogatták be őket repülő személyzetbe.

Visszatérés

Október 22-én, 10 nap és 20 óra repülés után tért vissza a fáradt, de megkönnyebbült személyzet. Kabinjuk az Atlanti-óceánra (a későbbi Apollo-küldetések már a Csendes-óceánra érkeztek), a Bermuda-szigetektől délre csobbant, ahol a 13 kilométerrel arrébb tartózkodó U.S.S. Essex repülőgép hordozó várta. A küldetés után 8 napig tartott az űrhajósok “kihallgatása”, akik részletesen beszámoltak az összes tapasztalatukról az új űrhajót illetően. A megfigyeléseknek köszönhetően sok változtatást eszközöltek a következő, 1968 decemberében induló Apollo-8 útjához. A problémák ellenére a küldetés minden előzetes célkitűzést sikerült elérni, és kiderült, hogy az Apollo űrhajó megfelel a későbbi holdexpedíciók követelményeinek.

Wally Schirra kiszáll az űrhajóból.

Fontosabb adatok

  • Rakéta, űrhajó: Saturn-IB (SA-205), Apollo űrhajó (CSM-101, Holdkomp nélkül);
  • Személyzet: 3 fő;
  • Parancsnok: Walter Schirra Jr. (harmadik, egyben utolsó űrutazása);
  • Holdkomp pilóta: Walter Cunningham (első, és egyben az egyetlen űrutazása);
  • Parancsnoki modul pilóta: Donn F. Eisele (első, és egyben az egyetlen űrutazása);
  • Start, indítóállomás: 1968. október 11. Cape Canaveral, LC-34
  • Időtartam: 10 nap, 20 óra, 9 perc, 3 másodperc;
  • Magasság: 231-297 km;
  • Leszállás: 1968. október 20. Atlanti-óceán.
Ads Blocker Image Powered by Code Help Pro

Kérjük engedélyezd a reklámokat

Így tudod a Spacejunkie csapatát támogatni, hogy minél több friss hírt hozhassunk Nektek az űrutazás, űrkutatás világából!
Dark mode powered by Night Eye