1965. március 18-án a kétszemélyes, zsilipkamrával ellátott Voszhod-2 űrhajóból, Alekszej Leonov kilépett, hogy a világon először űrsétát hajtson végre.
A Voszhod program (1963-1966)
A Voszhod a szovjetek következő űrprogramja volt a Vosztok után, amely a Voszhod sorozat többüléses űrhajóival végzett orbitális repüléseket műszaki, tudományos és orvosi kísérletek elvégzése céljából hoztak létre. A program 1963-1966 között futott, azonban voltak olyan célkitűzések, amelyeket nem valósítottak meg.
A Voszhod-program főbb eredményei:
- befejeződött a világ első többüléses repülése (a fedélzeten három űrhajóssal);
- a világ első űrrepülése űrruha használata nélkül;
- a világ első emberes űrsétája.
A Voszhod sorozat űrhajóinak tervezése
A Voszhod űrhajó valójában a Vosztok sorozat űrhajóinak másolata volt és egy 2,3 méter átmérőjű gömb alakú visszatérő kabinból állt, amelyben az űrhajósok tartózkodtak, valamint egy kúpos műszaki egységből, amelyben üzemanyagtartályok és meghajtórendszerek voltak. Annak érdekében, hogy ne egy, hanem egyszerre három űrhajós férhessen el a kabinban a fejlesztők elhagyták a Vosztokon használt katapultülést, ugyanis akkoriban a landolás során az űrhajós még a levegőben elhagyta a visszatérő kabint és ejtőernyővel landolt. Tehát a Voszhod-1 űrhajóban három űrhajós volt és a kabin annyira szűk volt, hogy az űrhajósok szkafander nélkül hajtották végre az űrrepülést. A Voszhod-2 űrhajóra felfújható Volga nevezetű zsilipkamra került beépítésre, amelyet használat után lecsatlakoztattak. Összecsukva 700 mm átmérőjű, 770 mm magas és 250 kg tömegű henger volt. Kinyítás után a hossza 2,5 m-re, belső átmérője 1 méterre nőtt.
A repülés előkészítése
A Voszhod-1 többüléses űrhajó első sikeres repülése után a következő célt tűzték ki; egy űrhajós kilépését a nyílt űrbe. 1964 júliusában két űrhajóst jelöltek ki a Voszhod-2-be. Fő személyzet: Pavel Beljajev (parancsnok) és Alekszej Leonov (fedélzeti mérnök). A tartalék személyzet: Viktor Gorbatko és Jevgenyij Hrunov volt (később Gorbatko helyett, Dmitrij Zaikin került be).
Az űrsétákhoz az NPO Zvezda egy speciális szkafandert készített Berkut néven. Az űrsétára való kiképzést a Tu-104-es repülőgépen végezték, melyben a Voszhod-2 űrhajó életnagyságú modelljét telepítették be. Az edzés, akárcsak ma, egy rövid súlytalansági állapotban zajlott. 1965. február 9-én végül eldőlt, hogy Beljajev és Leonov indulnak az űrbe.
Három héttel a Voszhod-2 tervezett indítása előtt, 1965. február 22-én egy hasonló űrhajót a Kozmosz-57-et pilóta nélküli üzemmódban indították útnak. A fő feladat: a zárrendszer működésének ellenőrzése. Az indítás rendben lezajlott, azonban a visszatérés során hiba lépett fel, ami miatt nem az előre betervezett terület felett kezdődött a leereszkedés. Ez esetben az önmegsemmisítő rendszer aktiválódott, hogy megakadályozza, hogy a kabin a Szovjetunió külterületén landoljon. A baleset ellenére a programot tovább folytatták.
Az űrséta
Közvetlenül a pályára állás után, már az első körben felfújták a zsilipkamrát. Beljajev készen állt arra, hogy baj esetén, még időben segítsen Leonovnak visszatérni az űrhajóba. Az űrséta a második körnél kezdődött. 11:32-kor Beljajev kinyitotta a légzsilip ajtaját és 11:34-kor Leonov kiúszott a levegőtlen térbe. Az űrséta megkezdését Beljajev így kommentálta: „Egy ember kilépett a világűrbe! Az ember kiment a világűrbe! Szabadon lebeg!”
Az űrhajóból sugárzó TV-jelet, szovjet katonai létesítményekben dolgozták föl. Az egyes állomásokon kapott képet filmre rögzítették, amit az űrhajó külső felületén egy speciális S-97-es filmes kamerával rögzítettek. Leonov szkafanderébe beépítették egy a KGB által kifejlesztett F-21-es kamerát, de nem lehetett képeket készíteni, mivel a kamera leszakadt, amikor az űrhajós a kabinból a légzsilipbe költözött. Leonov ötször eltávolodott az űrhajótól, majd újból visszatért hozzá. Az űrhajóhoz egy 5 méter hosszú biztonsági kábellel, úgynevezett köldökzsinórral kapcsolódott össze.
Vissza a Voszhodba
Leonov 12 perc 9 másodpercig volt a nyílt űrben. A zsilipkamrába való visszatérést megnehezítette, hogy a nagy nyomáskülönbség miatt a szkafandere felfújódott és nagy erőfeszítések árán tudta csak behajlítani a kezeit. Miután Leonov 0,4-ről 0,27 atm-ra csökkentette az oxigénnyomást, be tudott lépni a zsilipkamrába. Végül bezárták a kamra ajtaját és három perc múlva megkezdődött a nyomáskiegyenlítés. Miután elérte a normál nyomást és kinyitotta a kabin nyílását az utasítások ellenére, Leonov anélkül hogy bezárta volna a nyílást és ellenőrizte volna a nyomást, felnyitotta a sisakját és megdörzsölte a szemét ami körül már jelentős verejték gyűlt össze. Később az orvosok arról számoltak be, hogy Leonov kis híján hőgutát kapott. Leonov elmondta, hogyha az űrséta nem úgy sikerült volna és nem tudott volna visszajutni az űrhajóba, akkor egy tablettát kellett volna bevennie, ami a gyors halált biztosította volna a számára, mivel Beljajev ez esetben kénytelen lett volna otthagyni őt.
A személyzet röviddel az űrhajó zsilipajtajának bezárása után észlelte az oxigén nyomásának növekedését, de nem értették az okát, mivel a nyílás érzékelője jelezte, hogy az becsukódott. A nyomás kétszer vagy többször is meghaladta a normál értéket, ami hasonló robbanásveszélyt okozhatott volna, mint amilyen Bondarenko és az Apollo-1 személyzetének halálát okozta (az áramellátó rendszer legkisebb szikrája meggyújthatja az oxigénnel dúsított levegőt). 7 óra repülés után a teljes nyomás 920 Hgmm-re emelkedett, majd ez a vészhelyzeti szelep működéséhez vezetett, végül a levegő keverék összetétele és a nyomás kezdett normalizálódni. A felfújható zsilipkamrát leválasztották az űrhajóról, de a leválasztás befolyásolta a repülés automatikus stabilizálását, így a tájékozódási rendszer meghibásodott, majd az űrhajó forogni kezdett. A Földi parancsra a kézi vezérlés bekapcsolásával, majd kikapcsolásával megszüntették a forgást.
Landolás
A Voszhod-2 űrhajó landolásának a 17. Föld körüli fordulat után kellett volna megtörténnie automata üzemmódban, de az automatizálás meghiúsult. A személyzetet arra utasították, hogy manuálisan végezzék el az ereszkedést a 18. vagy a 22. fordulatnál. Amint Leonov később elmondta, ők maguk választották ki a landoló zónát, Szolikamszktól 150 km-re nyugatra a tajgába, hogy ne ütközzenek bele a különböző elektromos vezetékekbe. A 18. fordulatnál Beljajev kézi vezérlésre kapcsolta az űrhajót. Mivel a Voszhodban a kozmonauták székei 90°-kal el voltak forgatva a vezérlőpulthoz képest a kézi vezérlés lehetetlen volt. Ezért az űrhajósoknak ki kellett kapcsolniuk magukat az ülésekből, hogy el tudják tájolni az űrhajót és felkészülni a fékezőhajtómű bekapcsolására, végül újra vissza kellett térniük az ülésekbe, ismét be kellett csatolniuk magukat és végül így tudták aktiválni a fékezőhajtóművet. Mindez 22 másodpercbe telt, mire visszatértek az ülésekbe és becsatolták magukat, aminek eredményeként körülbelül 165 km-re északkeletre repültek. Végül a leszálló kabin egy nem tervezett ponton landolt, mintegy 70 km-re nyugatra Szolikamszktól és 180 km-re északra Permtől.
Mentési művelet
A landolásra március 19-én került sor a hóval borított tajgában, lakatlan területen. A leszálló kabinban volt egy rövidhullámú adó, amelyen keresztül a morzekód automatikusan továbbította a „VN, VN …” -t , amely a „vagy Alma-Atában, vagy Szahalinban” kódot tartalmazta. A rádióadó jelét a Krug rádiós iránymérő komplexumok vették, de a landolási zóna meghatározásánál a hiba 50-70 km volt. Ezenkívül az űrhajósok rendelkeztek egy R-126 VHF rádióállomással, de a sikeres használathoz ki kellett venni a kabinból és egy magas antennára kellett felszerelni. Körülbelül négy órával később a landoló zónát a permi század polgári helikoptere fedezte fel az élénkvörös ejtőernyőkupola miatt. Az űrhajósok tüzet gyújtottak, 40-50 perc elteltével kabátokat, magas csizmákat, egy baltát és egy rakétajelzőt dobtak le három rakétával. A zónát a helikopterek nem tudták megközelíteni a magas fák miatt, éjszaka pedig nem repülhettek. A nappali órák vége előtt az egyik An-12-es repülőgépnek sikerült nyomon követnie a kabin rádióadójának működését és így pontosítani tudták a landolás helyét. Az An-12 és Il-14 gépek felváltva tartózkodtak a zónában, hogy rádiókapcsolatot létesítsenek az űrhajósokkal, és további helyzetfelderítést végezzenek. A leszállás napján azonban nem sikerült rádiókapcsolatot létrehozni.
Az űrhajósok két napig voltak a leszállóhelyen és az első éjszakát egyedül töltötték. A kabin a hidegben kihűlt az utastérben pedig egyre hidegebb lett. Leonov szkafandere még az űrséta alatt is nedves volt az izzadságtól és a kondenzátumtól. Éjszaka az űrhajósok levették szkafandereiket, kicsavarták belőle a nedvességet, újra felöltöztek és a kabin belső vákuum hőszigetelő bélésének (több réteg alufólia szintetikus szövettel) leszakadt darabjaival melegedtek. Az éjszakát a pilótafülke üléseiben töltötték, kárpitokba és ejtőernyőzsinórba csomagolva.
Másnap, március 20-án az űrhajósoknak sikerült az R-126 rádióállomást magasra emelni és rádiókapcsolatot létesíteni a repülőgéppel. Ezután a keresőcsoport mentői megérkeztek a helyszínre. A mentők egy részének sikerült leszállnia az űrhajósoktól 2 km-re, egy nem túl magas fákkal tarkított kis területre, azonban a hótakaró nagy vastagsága miatt az első mentőcsoportnak 3 órába telt 2 km leküzdése.
Az űrhajósoktól 5 km-re több helikopter leszállására alkalmas tisztás volt, itt állították fel a mentőakció parancsnokságát. Innen, március 20-án egy másik mentőcsoport indult sílécen a helyszínre. Az űrhajósok helikopteres evakuálását leszállás nélkül (lebegő üzemmódban) a műveletet irányító Rudenko légimarsall megtiltotta. Március 20-án estére, 22 ember gyűlt össze a két űrhajós körül. Az űrhajósok meleg fehérneműt, magas prémes csizmát kaptak, egy nagy üstben vizet forraltak és az űrhajósok megfürödtek, majd a második éjszakát már a leszállóhelyen épített faházban töltötték.
Az evakuálására a harmadik napon, március 21-én került sor. A kozmonauták és a mentők, síléceken érkeztek a legközelebbi területre, majd egy Mi-6-os helikopter elvitte őket Bolsoje Szavinóba és már aznap este Bajkonurba indultak.
A repülés következményei
- Repülés közben hét problémába ütköztek, Leonov szerint három vagy négy helyzet halálos veszélyt hordozott magában. Közülük a legsúlyosabb a vezérlőrendszer meghibásodásakor következett be és így nem tudtak kommunikálni a Földdel.
- A két űrhajós erdei éjszakázást az akkori keresőszolgálat nagy kudarcának tekintették. A repülés eredményei bizonyos mértékig lendületet adtak az űrkutatási és mentési rendszer fejlesztésének, amely ezt követően a Szovjetunió Egységes Állami Repülési Kutató- és Mentőszolgálatának létrehozásához vezetett.
- Nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van egy túlélő tanfolyamra az űrhajósok számára a különböző éghajlati és földrajzi övezetekben.
- Az első űrsétával a szovjetek ismét megelőzték az Egyesült Államokat. Két és fél hónappal később, Edward White amerikai űrhajós űrsétát hajtott végre.
- A Voszhod-2 repülése volt a Voszhod osztályú űrhajók utolsó emberes repülése. Korábban egy hosszú, akár 15 napos, emberes repülést terveztek a Voszhod-3 űrhajóval, de ezt a repülést törölték. A Voszhod űrhajóval (Kozmosz-110) repülést hajtottak végre, Vetyerok és Ugoljok kutyával a fedélzetén. Ez a repülés 1966. február 22-én kezdődött és 20 napig tartott. Ez volt a Voszhod űrhajó utolsó repülése.
- Abban az időben az új emberes Szojuz űrhajókat fejlesztették ki, amely 1967 áprilisában egy űrhajóssal a fedélzetén végrehajtotta első repülését. A fedélzeten aza bizonyos Vlagyimir Komarov volt, aki ezt a küldetést nem élte túl.
- Alekszej Leonov és Pavel Beljajev legendás útját a filmvásznon is megörökítették az oroszok. A 2017-ben készült film a „Vremja pervih” (magyarul Elsők ideje) nevet viseli, de más országokban inkább angolul van elterjedve „The Spacewalker” címmel. A filmet angolul és oroszul is megtekinthetjük a Youtubeon.
