Ők lettek a NASA első űrhajósai, akikkel megkezdődtek a Mercury- és Gemini-program űrrepülései.
A hét elején mutatták be a NASA következő emberes küldetésének, az Artemis-2-nek személyzetét, 1959-ben pedig éppen a mai napon került sor az amerikai űrhivatal legelső űrhajósainak, a legendás „Mercury Hetek” bemutatására, akikkel a hőskor első tesztrepülései megkezdődtek. Róluk emlékezünk meg most ebben a cikkben.
A Mercury-projektre kiválasztott férfiak „Eredeti Hetek” vagy az „Első űrhajósosztály” néven is elhíresültek. 1959. április 9-én hozta nyilvánosságra a NASA, hogy kik lesznek az elsők, akik az új űrprogram első asztronautáiként fognak az ismeretlenbe indulni, és korábban nem alkalmazott technológiákat kipróbálni. Az ünnepélyes ceremóniára a Washington DC-ben található Dolley Madison House báltermében került sor, és az akkori NASA igazgató T. Keith Glennan mutatta be egyenként a hét űrhajóst: “Malcolm Scott Carpenter, Leroy Gordon Cooper, John H. Glenn, Virgil I. Grissom, Walter M. Schirra, Alan B. Shepard és Donald K. Slayton … a nemzet Mercury-űrhajósai!”
Mindannyian tesztpilóták voltak, így a rivaldafény és a nagy média-érdeklődés eleinte idegen és merőben új élmény volt mindannyiuknak, de az évek során, ahogy egymás után érték el az újabb és újabb mérföldköveket az Egyesült Államok számára az űrversenyben, úgy kellett hozzászokniuk az egyre nagyobb figyelemre.
Érdekesség, hogy maga a NASA is alig 9 hónappal az eseményt megelőzően, 1958. július 29-én jött létre, míg a működését mindössze fél évvel korábban, október 1-jén kezdte meg.
Az imént említett űrverseny ekkor már javában zajlott, a Szovjetunió másfél évvel korábban, 1957. október 4-én már felbocsátotta az első ember alkotta űreszközt, a Szputnyik-1-et, ami eljutott a világűrbe, így az Egyesült Államok is meg akarta mutatni, hogy technológiailag és ideológiailag is méltó ellenfél tud lenni. Ezért szigorú jelentkezési követelményeket támasztottak a jelöltek felé, hogy a legalkalmasabb személyeket tudják kiválasztani az első emberes űrprogramra: 40 évnél fiatalabb, kiváló fizikai állapotban lévő, legfeljebb 180 cm magas, egyetemi diplomával és tesztpilóta engedéllyel rendelkező férfiak jelentkezhetek, akik vadászpilótaként legalább 1500 repült órát mondhatnak magukénak. Először egy 35 fős csoportból, majd egy 34 fős második csoportból hetek alatt maradt mindössze 7 jelölt, akik az USA első űrhajósai lettek végül.
Lássuk, kik is voltak a „Mercury Hetek” tagjai!
Malcolm Scott Carpenter hadnagy, haditengerészet
A NASA legelsőként kiválaszott űrhajósa. Annak Mercury-Atlas 6 „Frendship-7” küldetésnek tartaléka, amely az Egyesült Államok első Föld körüli pályára jutását érte el John Glenn-el 1962. február 7-én. Ő maga 1962. május 24-én repülhetett első alkalommal az űrbe a Mercury-Atlas 7-tel, küldetése inkább tudományos jellegű volt, mint mérnöki megközelítésű. Űrbéli teljesítménye sok kritikát és ellentmondást szült, hiszen ahogy Chris Kraft egy 1989-es interjúban említi, „Carpenter többször is ellenszegült kéréseinknek a műszerek ellenőrzését illeten. Miután visszatért, megesküdtem, hogy soha többé nem repülhet.” Nem is repült, mégis több elsőséget magáénak mondhat, többek között ő evett először szilárd ételt az űrben.
Leroy Gordon Cooper százados, légierő
Az első emberes űrugrást végrehajtó Mercury Redstone-3, illetve a Mercury-Atlas 7 CAPCOM-jaként (kabin-kapcsolattartó) Alan Shepard és Scott Carpenter segítője volt, emellett pedig a Mercury-Atlas 8 tartalékaként jelölték Wally Schirra mellé. A Mercury-Atlas 9 „Faith 7″-tel repülhetett először az űrbe 1963. május 15-én, ami a Mercury-program utolsó küldetése is lett egyben, a Hetek közül Cooper csodálhatta meg utolsóként a Földet a világűrből.
A Gemini-programban Pete Conraddal együtt teljesítette a Gemini-5 küldetést, ami eredetileg egy Atlas-Agena űrbéli randevút hivatott gyakorolni, végül ezt a tervet elvetették, és csak pontos űrbéli pozícionálási feladatokat látott el a két űrhajós a 190 órás és 56 perces űrrepülés során.
Az Apollo-programban az Apollo-10 tartalékszemélyzet tagja volt, majd az Apollo-13 parancsnoki pozíciójára jelölték, ám végül több személyzetcsere következtében nem került sor harmadik űrutazásra számára.
John H. Glenn alezredes, tengerészgyalogság
Shepard és Grissom tartaléka volt az első két űrugrást végrehajtó Mercury-Redstone 3 és 4 küldetéseknél, végül számára egy jóval összetettebb feladat várt: a Mercury-Atlas 6-tal az első amerikai lett, aki Föld körüli pályára állt, ezzel az egész program legfontosabb célját teljesítve. A Friendship-7 1962. február 20-án emelkedett a magasba halasztások egész sorát követően. Az első keringés megtétele után az automata navigációs rendszer hibáját érzékelve Glenn kézi vezérléssel a második és harmadik keringés közben kellett felkészítse az űrhajót a visszatérésre. Emellett a telemetriai adatok azt is mutatták, hogy a hőpajzs meglazult, és ha ez valóban így lett volna, Glenn-nek esélye sem lett volna visszatérni a Földre, de mint utólag kiderült, csak egy érzékelő meghibásodása miatt kaptak téves adatokat, Glenn pedig szerencsésen vízre szállt ~1300 km-re Cape Canaveral-től, 4 óra 55 perces repülést teljesítve. Ezzel az USA felzárkózott a Szovjetunió mellé, és már ők is elmondhatták, hogy orbitális pályára juttattak egy embert, ahonnan élve vissza is tért.
36 évvel később második és egyben utolsó ürrepülésén vett részt az űrsikló-program STS-95 jelű misszióján, ahol rakomány-specialistaként teljesített szolgálatot.
Virgil „Gus” I. Grissom százados, légierő
A második emberes űrugrást teljesítő küldetés, a Mercury-Redstone 4 pilótája. A „Liberty Bell-7” elnevezésű kapszulával 1961. július 21-én indult el 15 perc 37 másodpercig tartó útjára, ami egészen a vízre érkezés pillanatáig tökéletes volt. Viszont miután a Mercury kapszula vizet ért, váratlanul kirobbantak a vészmegszakító robbanó csavarok, ami miatt ömleni kezdett a víz a kabinba. Szerencsére Grissomot végül a mentőhelikopter sikeresen kiemelte a vízből, de a kapszula az óceán mélyére süllyedt.
A Gemini-programban a Gemini-3 küldetés során az első űrhajós lett, aki másodjára is az űrbe jutott, ugyanis az eredetileg a misszióra kijelölt Shepard-nél belső fül keringési zavart diagnosztizáltak az orvosok, emiatt nem repülhetett. Grissom erre a küldetésre John W. Young-ot kapta társként, akivel 4 óra 52 perc és 31 másodperces űrrepülést teljesítve háromszor kerülték meg a Földet.
Az Apollo-programba is jelölték, és rögtön az első, AS-204 jelű emberes küldetés parancsnokaként indult volna az űrbe Ed White és Roger Chaffee pilótával. A küldetést a felkészülés során Apollo-1-re keresztelték át, ami sajnos végül az Egyesült Államok számára az első halálesettel végződő misszió lett: 1967. január 27-én egy földi teszt során az Apollo-kabin egy zárlat miatt kigyulladt, az űrhajósok pedig a beragadó kabinnyílás miatt a tűz csapdájába estek és néhány perc alatt életüket vesztették. Több feltételezés szerint ha Grissom nem leli halálát a kabinban, ő lehetett volna az első ember, aki a Hold felszínére lép…
Walter „Wally” M. Schirra alezredes, haditengerészet
A Mercury-programban a létfenntartó rendszerek és a túlnyomásos űrruha fejlesztése volt a feladata. 1962. október 3-án indult el először a világűrbe a „Sigma-7” űrhajóval, amivel Schirra több manuális pozíciómodósítást és manőverezést hajtott végre a gázdinamikai fúvókák segítségével. Végül hat keringés megtétele után lépett be a Föld légkörébe és szállt vízre alig 8 km-re a várakozó repülőgép-hordozótól a Csendes-óceán közepén.
A Gemini-programban a Gemini-3 tartalékszemélyzet tagja volt, majd a Gemini-6-ra jelölték, melynek az Agena céljárművel kellett űrbéli összekapcsolódást végrehajtani. Utóbbi indítása azonban 1965. október 25-én meghiúsult, amikor emelkedés közben felrobbant a hordozórakéta, miközben Shirra és Tom Stafford már az űrhajóban várakoztak a másik indítóálláson a startra. Ezért küldetésüket újratervezték, és Gemini-6A néven azzal a céllal indultak volna, hogy a Gemini-7 űrhajóval hajtsanak végre „randevút” az űrben. December 12-re tűzték ki a startot, ám a hajtóműindítás után 2 másodperccel leálltak a hajtóművek. A protokol szerint azonnal katapultálniuk kellett volna a kabinból, ám Schirra ezt felülírva nem aktiválta a vészmegszakító rendszert, ezzel megkímélve mindkettejüket komolyabb sérülésektől, illetve a program csúszásától is. Három nappal később már el is indulhattak végül útjukra, és sikeresen meg is közelítették egymást a Gemini-7-tel alig 3 méterre egymástól, amivel 5 órán keresztül tartották pozíciójukat.
Az Apollo-programban is szerepet vállalva a híres-hírhedt Apollo-7 küldetés tagjaként harmadszor is a világűrbe repülhetett. Ezzel Schirra lett az első űrhajós, aki három alkalommal juthatott Föld körüli pályára. 1968. október 11-én indult a küldetés, melynek során Schirra megfázott, de a földi irányítás továbbra is az összes feladat végrehajtására utasította a személyzetet, többek között a parancsnoki modullal történő dokkolási manőversort a holdkomppal és a tárolórészből való kihúzást is teljesíteniük kellett. A rengeteg feladat, illetve a földi irányítással való konfliktus miatt váltak az Apollo-program „lázadó személyzetévé”, de a küldetés szerencsére sikerrel zárult végül. Ezt követően Schirra vissza is vonult az űrhajózástól.
Alan B. Shepard alezredes, haditengerészet
1961. május 5-én az első amerikai és a második ember lett a világon, aki elérte a világűr határát. A Mercury-Redstone 3 rakétával, illetve a „Freedom-7″ űrhajóval több halasztás után indulhatott el. Jurij Gagarin 108 perces Föld körüli pályára történő repülésével ellentétben Shepard 15 perces űrugrást hajtott végre, de a számos hátráltató tényező után nagy megkönnyebbülést jelentett még ez is az Egyesült Államok és a NASA számára. 187,4 km magasra jutott, majd 487,4 km-t megtéve az Atlanti-óceánon szállt vízre sikeresen.
A Gemini-program során a 3-as számú küldetésre jelölték, de mint a fentiekben már említettük, egyensúly-érzékelési problémái miatt megvonták az engedélyt tőle további vizsgálatokig. 1963 novemberében az Űrhajósiroda vezetőjévé nevezték ki, ahol több űrhajósosztály kiválasztásáért is felelt. Végül az orvostudomány gyors fejlődése megmentette űrhajós karrierjét, ugyanis 1969. május 7-én visszakapta repülési engedélyét, miután sikeres műtétet hajtottak végre rajta.
Az Apollo-programban eredetileg az Apollo-13 parancsnoki tisztségét kapta meg, de azért, hogy több ideje legyen felkészülni, áttették a 14-es küldetésre, ami a második űrrepülést jelentette számára. 1971. január 31. és február 7 között Edgar Mitchell-el és Stuart Roosaval sikeresen teljesítette az USA harmadik Holdraszálló küldetését. Ezt követően Shepard visszatért az Űrhajósiroda élére, a NASA-tól végül 1974. július 31-én távozott.
Donald K. Slayton százados, légierő
A kiképzés közben egy centrifuga-tréning során derült ki, hogy rendelles szívműködés lép fel nála, így először csak nem javasolták űrrepülésre, de a Mercury-Atlas 7 „Delta-7” küldetés előtt, mely a második Föld körüli emberes misszió lett volna, ismét megvizsgálták a leleteit, és James Webb NASA-igazgató végül túl kockázatosnak találta Slayton alkalmazását, és megvonták az engedélyt tőle. Ezt követően a NASA vezetőségében helyezkedett el, és szinte minden fontos küldetésnél fontos szerepet vállalt a sikerért.
1972. március 13-án végül ismét engedélyezték számára az űrrepülést, miután ismét megvizsgálták, és nem találtak rendellenességet a szívműködésnél. Ennek köszönhetően vehetett részt a híres Apollo-Szojuz randevú küldetésen, melynek űrhajója 1975. július 17-én csatlakozott a szovjetek Szojuzával, és sor kerülhetett a két nemzet űrhajósainak űrbéli kézfogására, miközben a Földön a legmélyebb konfliktusát élte az USA és a Szovjetunió a Hidegháború során.
Az űrsikló-program fejlesztéseiben is részt vett Slayton, és az STS-1 küldetés során tanácsadói szerepet vállalt, majd 1982. február 27-én hivatalosan is elköszönt az űrhivataltól.
