A legteljesebb Apollo küldetés – Az Apollo-15 története – 1.rész

Negyvenkilenc évvel ezelőtt ezen a napon, UTC szerint 13:34-kor indult útjára az Apollo-15 legénysége. Mindenképpen jeles esemény volt, hiszen ez a három űrhajós sok mindenben nyerte el az elsőséget. Olyan műszaki megoldásokat használhattak, amelyet előttük még senki. Számos tudományos mérést és vizsgálatot végezhettek, amelyet addig még egyik Apollo-küldetés sem tudhatott magáénak. Oly sok minden történt e 13 napos küldetés során, hogy egy cikk nem is lesz elég hozzá.

A három űrhajós név szerint David Scott, Alfred Worden és James Irwin 1971. július 26-án indult egy Saturn-V rakéta fedélzetén a Holdra, ugyanarról az indítóállásról (39A) – melyről a történelmi első küldetés, az Apollo-11. De a két küldetés közötti hasonlóságok kis túlzással, de ezzel már véget is értek. Az Apollo-15 egy más küldetés osztályba tartozó eseményként szerepelt a NASA tervei között. „J” típusú repülésként hivatkoznak rá, mely hosszabb tartózkodási időt, bővített műszerkészletet és tudományos programot jelölt. A Saturn-V rakéta tetején az Endeavour űrhajó és a Falcon holdkompot tekinthetjük egy sok tekintetben módosított űreszköznek.

Az Apollo-15 a program kilencedik repülése volt, egyben a negyedik olyan küldetés, mely során űrhajósok szálltak le égi kisérőnk felszínére, a Holdra. A misszió fő feladata a már megkezdett tudományos kutatások folytatása, de természetesen számos különleges, eddig még végre nem hajtott tudományos mérés és kísérlet is várt az űrhajósokra.
A történelem eddigi legnagyobb rakétája a Saturn-V űrrakéta már lassan megszokottnak nevezhető látvánnyal emelkedett a magasba. Ugyanakkor ez az ismerős látvány egy módosított rakéta képe volt, mely az avatatlan szemek számára épp ugyanolyan lehet, mint az a monstrum, mely 1969-ben elsőként juttatott embereket a Holdra. Ez a rakéta lényegesen több súlyt vitt magával, mint elődjei, így mindenképpen szükséges volt módosítani az amúgy sem hétköznapi rakétaóriást. Az első és második fokozat közötti piropatronok számát – mely a fokozatok szétválását tette lehetővé – nyolc darabról négyre csökkentették. Az első fokozat néggyel kevesebb fékezőrakétával lett felszerelve, valamit a kettes fokozathoz tartozó S-II hajtómű égésterében is végeztek módosításokat. De ennek célja az előző indításoknál tapasztalt oszcilláció kiküszöbölése volt. A repülés programjában is eszközöltek változtatásokat. A Föld körüli pályát alacsonyabbra, 166 kilométeres magasságra helyezték. A biztonsági üzemanyag mennyiségét is csökkentették, hogy ezzel a változtatással is tovább éghessenek a hajtóművek. A változtatásokkal a mérnökök elérték, hogy közel 500 kg többletsúlyt képes legyen eljuttatni a rakéta a Holdra. Ismerve a rakományt, erre a teljesítményre szükség is volt.

Az Apollo-15 rakétája bizonyos értelemben egy már sztenderdnek nevezhető parancsnoki modult és holdkompot vitt magával. Igaz ugyan, hogy a hosszabb Holdfelszínen tartózkodás miatt több készlettel és oxigénnel látták el a Falcont, hogy az űrhajósok 68 órát tölthessenek az égitesten. És egy eddig még nem használt közlekedő eszközt is elhelyeztek a holdkomp „csomagtartójában”. A NASA kezdetek óta két nagyobb csoportba sorolta a Holdon végzett expedíciókat. A gyalogos felderítés mellett mindig is tervben volt valamilyen közlekedő eszköz használata. Sokáig a repülő, illetve guruló eszközök álltak versenyben egymással, ám a tervezés szakaszában egy MOLAB nevezetű prototípusból származó pozitív tapasztalatok miatt a NASA vezetői végül a négykerékkel ellátott guruló járművet választották. A holdautót a General Motors egy leányvállalata készítette el. A cél az volt, hogy egy könnyű, elektromos meghajtással működtethető, terepen való közlekedésre alkalmas geológiai kutatójárművet készítsenek.
A tervező csapatot a magyar származású Pavlics Ferenc vezette. Számos prototípus után végül olyan holdjáró született, mely egy rugós mechanizmussal könnyedén összehajtható volt. Természetesen azért készítették ilyennek, hogy elférjen a holdkomp rakterében. A négykerekes eszköz úgy lett megépítve, hogy minden kereket külön elektromos motor hajt. Az eszközt vezető űrhajós, ha szükségesnek érezte mind a két tengelyt képes volt kormányozni. De egy kapcsoló segítségével váltogathatott is a kormányzandó tengelyek között.
De nem csak ezért nem volt szokványos eszköz ez az autó. Földi társaival ellentétben ezen nem találnánk sem kormánykereket, sem pedig gumiabroncsot. A kerekek titánhálóból készült abroncsokat kaptak, s a holdjármű irányítása botkormánnyal lett megoldva. A Holdon hagyott autó összesen több mint 27 kilométert tett meg a poros, regolitos holdfelszínen és nagyobb területet voltak képesek bejárni háromnapos tartózkodásuk alatt, mint eddig bármelyik küldetés űrhajósai. Hozzá kell tenni azt is, hogy biztonsági okokból azért hét kilométernél messzebbre sohasem távolodtak el a Falcontól.

Nemcsak a holdautó volt az, mely lehetővé tette a hosszabb Holdon tartózkodást. Legalább ilyen fontos volt az űrruhák átalakítása is. Hiszen az Apollo-15 előtti küldetések szkafanderei sokkal merevebbek voltak, melynek első sorban biztonsági okai voltak. Ezekben a nehéz öltözetekben az űrhajósok képtelenek voltak lehajolni vagy akár letérdelni. Ezért is dolgoztak hosszúszárú szerszámokkal. Értelemszerűen a „J” típusú repülés személyzetének más kialakítású, több Holdon tartózkodást biztosító űrruhára volt szüksége. A terveknek megfelelően az A7L-B jelzésű szkafanderben az asztronauták akár hét órát is képesek voltak a holdfelszínen tölteni. A ruhákat deréktájban teljesen átdolgozták, hogy az őket viselők képesek legyenek leülni benne. Ez a holdautóval való közlekedés miatt volt nagyon fontos. De a ruhán kialakított csatlakozók elhelyezkedésén is változtatni kellett, akár csak a beszállónyíláson.

De az Apollo-15 tudományos tevékenysége nem csak a holdfelszínre korlátozódott. Miután a Falcon levált az Endeavour űrhajóról és megkezdte ereszkedését a Holdra, az égitest körül keringő űrhajó is megkezdte tudományos munkáját. A küldetésre a NASA egy teljesen új műszeres egységet tervezett, mely a SIM (Scientific Instrument Module) nevet kapta. A tudományos műszerek a parancsnoki modul alatti műszaki egységben kerültek elhelyezésre. Érdekes dolog, hogy a korábbi Apollo-küldetéseken a modul ezen részét csak ballaszttal töltötték ki. Ez volt az első alkalom, hogy műszerek kerültek ide. A korábban titkosított kémműholdak fotografikus eszközeit felhasználva a mérnökök olyan nagy teljesítményű fényképezőgépeket helyeztek el az említett részben, amellyel lehetőség nyílt minden eddiginél részletesebb felvételek készítésére. Helyet kapott a SIM egységben még számos más eszköz is, mellyel igazán pontos tudományos méréseket végezhetett a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden. Még egy kis érdekesség, a szervízmodulba épített tudományos eszköz adathordozója nem volt kapcsolatban a parancsnoki modullal. Így a mérések elvégzése után, a már teljes létszámmal üzemelő személyzet egyik tagjának egy EVA (Extra-Vehicular Activity – Űrhajón kívüli tevékenység) során kívülről, a világűr vákuumából kellett kihoznia az értékes adatokkal teli eszközöket.

Ugyancsak a SIM rekeszben kapott helyet egy kisebb műhold. Ezt az űrhajósoknak kellett pályára állítaniuk a Hold körül. A Föld irányú gyújtást megelőzően került pályára ez a kis 78×36 cm-es nyolcszög alapú hengeres testbe épített szatellit, mely az űrhajó távozását követően is folytatta a méréseket. A műhold önálló meghajtás vagy helyváltoztatás nélkül pályáján keringve mérte a napszél részecskék energiaintenzitását, a plazma viselkedését és a holdi mágneses mező tulajdonságait. Kétségtelen, hogy az Apollo-program egyik legtermékenyebb küldetéseként az Apollo-15 legénysége rászolgált arra, hogy a történelem örök részeként tanulságot tegyen arról, hogy mire képes az ember, ha igazán kíváncsi.

Írásom következő részében részletesen foglalkozom az űrhajósképzés átszervezésével, a leszállóhellyel, valamit a Holdon megkezdett kutatómunkákkal.