Hetedik részéhez érkezett a Nemzetközi Űrállomás építéséről szóló sorozatunk, amiben a 2007 és 2009 közötti időszak történéseit mutatjuk be.
Előzmények
A Nemzetközi Űrállomás építése – Előzmények: Freedom, Mir-2 – 1. rész
A Nemzetközi Űrállomás építése – Zarja, Unity – 2. rész
A Nemzetközi Űrállomás építése – Zvezda – 3. rész
A Nemzetközi Űrállomás építése – Z1, P6 rácselem, Expedíció-1 – 4. rész
A Nemzetközi Űrállomás építése – Destiny, Canadarm2, Quest, Pirsz – 5. rész
A Nemzetközi Űrállomás építése – Integrált rácsrendszer, napelemek – 6. rész
2007 augusztus 8-át írunk, és startol is az STS-118 az Endeavour űrsiklóval a Nemzetközi Űrállomásra. Érdekesség, hogy ez az Endeavour első útja 2002 óta, és a küldetésre eredetileg a Columbiát tervezték használni, aminek ez lett volna valószínűleg az első és egyetlen missziója az ISS-re – a Columbia a flotta többi tagjához képest jelentősen nehezebb volt, ezért jóval kevesebb hasznos terhet tudott volna szállítani az űrállomásra. Az Endeavour raktere ezúttal is zsúfolásig tele volt új elemekkel: a starboard oldali távtartót (S5 rácselem), az ESP-3 külső tárolóplatformot, és az időközben meghibásodott giroszkóp cseréjét, a Control Moment Gyroscope-t (CMG) vitte magával. Ezen kívül még egy Spacehab modul is helyett kapott az Endeavour belsejében, utoljára az ISS-küldetéseken. A 14 napos misszión az űrhajósok 4 űrséta alkalmával hajtják végre az új elemek felszerélését.
Az Endeavour zsúfolt raktere fentről lefelé: az űrsikló dokkolórendszere (ODS), Spacelab modul, ESP-3 külső tárolóplatform, rajta a gömbalakú új giroszkóppal.
A feszített tempó nem áll le, már október 23-án indul a Discovery az STS-120 küldetésre, a rakterében az amerikai Harmony („Node-2) kikötőmodullal. A 70 m3 térfogatú, 14,3 tonnás modult a NASA és az Európai Űrügynökség (ESA) közötti 1997-es megállapodása alapján az olasz Thales Alenia Space gyártotta. Az 1998-ban felbocsátott Unity-hez hasonlóan a Harmony 6 db dokkolóporttal (ún. CBM – Common Berthing Mechanism) rendelkezik mindegyik irányban, és később ez lesz az amerikai szegmens lakómodulja. Mivel a Discovery a Destiny modul forward (előre néző) PMA-2 dokkolójához csatlakozott, ezért a Harmony-t először a Destiny port oldalára helyezik fel, és az űrsikló távozása után a felszabadult PMA-2 csatlakozót a Harmony elülső portjára mozgatva a robotkar segítségével helyezik a végső helyére, a Destiny előre néző csatlakozójára. A mozgalmas misszión egy másik jelentős átmozgatásra is sor kerül: az eddig a Z1 rácselemen lévő P6 napelemet a végső helyére helyezik át, az űrállomás port oldalára. Az áthelyezés után a feltekercselt állapotban lévő napelem kinyitása közben egy nagyobb, és egy kisebb szakadást vesznek észre a 4B napelemszárnyon, amit végül Scott Parazynski javít ki a negyedik űrsétán egy házilag gyártott rögzítőbilincs felszerelésével.
A Harmony modul (Node-2) felkészítés közben
A Harmony modul belseje
A 4B napelemszárny sérülései
George Zamka mutatja a házilag barkácsolt rögzítőbilincset – ebből 5 darabot szereltek fel.
Parazynski űrséta a robotkar végén
A „féloldalas” ISS az STS-120 küldetés végén, jobboldalt a helyére került P6 rácselem és napelemtáblái.
Az ISS bővítése még 2007 decemberében folytatódott volna, azonban az STS-122 (Atlantis) két indítási kísérletet is leállítottak hibás szenzoradatok miatt, majd egy későbbi tankolási teszt alkalmával kiderült a probléma: az űrsikló és a külső üzemanyagtartály közötti egyik csatlakozó volt hibás. A csere után 2008. február 7-én indult el az Atlantis, rakterében pedig az európai hozzájárulás egyik legnagyobb elemével, a Columbus tudományos laboratóriummal. A kb. 2 milliárd dollárba kerülő modul szerkezetét az olasz Thales Alenia építette, míg a modul rendszereit és szoftvereit az Airbus biztosította. A 7 méter hosszú, 4,5 méter széles és 10,3 tonna súlyú modul szerkezetét Torinóban építették, majd Brémában végszerelték és 2006 májusában szállították a Kennedy Űrközpontba. Felbocsátás után a Harmony starboard oldalára helyezték fel a rozsdamentes acélból, kevlárból és alumíniumból készült modult. A Columbus tudományos modulban összesen 10 db szabványosított tárolórekesz (International Standard Payload Rack, ISPR) található, ebből 6 darabot tartanak fent létfenntartó és hűtőrendszereknek, illetve tárolásra. A modulban zajló műveleteket a Német Űrügynökség (DLR) által üzemeltetett müncheni Columbus Control Center-ből irányítják.
Rex Walheim dolgozik a Columbus modul külsején az STS-122 küldetés harmadik, egyben utolsó űrsétáján.
Közeli kép a frissen felszerelt Columbus modulról. Balra látható a Harmony modul a PMA-2 csatlakozóval. Az európai laboratórium jobb oldalán látható a világűrbe kitett kísérletek tárolására szolgáló külső platform.
Alig egy hónappal később, március 11-én már startol az Endeavour űrsikló is, hogy az STS-123 küldetés keretében tovább bővítse a Nemzetközi Űrállomást, ezúttal az ISS legnagyobb túlnyomásos moduljával, a japán tudományos laboratórium első elemével. A Kibo („Remény”), másik nevén Japanese Experiment Module (JEM, Japán Kísérleti Modul) a Japán Űrügynökség (JAXA) hozzájárulása az ISS-projekthez, a modult a Cukuba Űrközpontban fejlesztették ki és építették meg. A Kibo a következő 4 nagy elemből áll:
- Túlnyomásos Modul (Pressurized Module, PM)
- Kísérleti Logisztikai Modul (Experiment Logistics Module , ELM)
- Exposed Facility (EF): a világűrbe kihelyezett tudományos kísérletek platformja, becenevén „Terasz”
- Japán Kísérleti Modul robotkar (Japanese Experiment Module remote manipulator system, JEMRMS)
A túlnyomásos modul a 11,19 méteres hosszával, és 4,39 méter átmérőjével a legnagyobb modulja a Nemzetközi Űrállomásnak, és a Harmony modul port oldalára csatlakozik, a hátsó részben található egy ablak, illetve egy légzsilip a tudományos felszerelések világűrbe juttatásához. A PM belsejében 23 tárolórekesz (ISPR) található, ebből 10-et tartanak fent tudományos kísérleteknek. Az ELM a túlnyomásos modul tetejére csatlakozik, két része van: egy túlnyomásos, és egy túlnyomás nélküli szekcióból áll, főképpen tárolásra használják. A PM végén található a külső tárolóplatform, ahova 12 különböző tudományos kísérletet tudnak kihelyezni a robotkar segítségével. Maga a robotkar (JEMRMS) 10 méter hosszú, a Canadarm2-vel megegyező csatlakozóval rendelkezik, és a tudományos kísérleteket tudják vele mozgatni a légzsilip és a külső tárolóplatform között. Az első japán teherhajó, a HTV-1 2009 szeptemberében vitte fel a robotkar végére csatlakozó, 2 méter hosszú, finommozgásokra képes kisebb robotkart. A robotkart a túlnyomásos modul belsejében található konzolról tudják irányítani. Az Exposed Facility része volt egy külön kommunikációs rendszer is saját antennával, ami a Kodama japán kommunikációs műholdon keresztül biztosított kapcsolatot a Földdel. A japán kísérleti műhold 2017-es leselejtezése óta ezt a rendszert nem használják, az antennamodult 2020-ban le is választották a platformról.
A japán Kibo modul. Felül látható a Logisztikai Modul, alatta a Túlnyomásos Modul. Balra az ún. Exposed Facility külső tárolóplatform és a robotkarok.
2008 márciusban indult az STS-123, és az Endeavour rakterében a Kibo Logisztikai modulja mellett egy újabb robotkar is helyett kapott, a Dextre, hivatalos nevén a Különleges Célú „Ügyes” Manipulátor (Special Purpose Dexterous Manipulator, SPDM). A Canadarm és Canadarm2 robotkarokhoz hasonlóan ez a távirányítású eszköz is kanadai gyártmányú, a Kanadai Űrhivatal megbízásából az MDA Space System fejlesztette ki. A Dextre egy kétkarú robot, amit az űrállomás pótalkatrészeinek mozgatására terveztek, önállóan is képes mozogni az ISS külsején a Power Data Grapple Fixtures (PDGF) pontok segítségével, illetve a Canadarm2 végére is ráhelyezhető. A robotkart a Földről irányítják (sokszor akkor, amikor a személyzet alszik), és olyan logisztikai műveleteket hajtanak vele végre, amihez korábban űrsétákra volt szükség.
A Dextre egy későbbi képen, már működőképes állapotban.
Az ISS az STS-123 küldetés után. Jól látható, hogy a Kibo Logisztikai modulját ideiglenesen a Harmony zenit portjára helyezték fel a Túlnyomásos Modul megérkezéséig.
2008 májusának végén újabb űrrepülőgép indul: a Discovery (STS-124) viszi fel a Kibo Túlnyomásos Modulját (PM) és a japán robotkart, ezzel az utolsó tudományos laboratórium is a helyére kerül az űrállomás amerikai szegmensében. A Discovery távozása után pár nappal át is mozgatják a Canadarm2 segítségével a Logisztikai Modult a végső helyére, a Túlnyomásos Modul zenit („felfelé néző”) pontjára. A japán modul teljes befejezésére azonban még kicsit várni kell: 2008 novemberében az STS-126 „csak” utánpótlást visz az ISS-re (illetve megjavítják a starboard oldali napelemtáblák fordításáért felelős forgószerkezetet), 2009 márciusában pedig az STS-119 viszi fel az ISS utolsó napelemtábláját az S6 rácselemmel. Az STS-119 után véglegesen elkészült a Nemzetközi Űrállomás integrált rácsszerkezete, napelemtáblái és energiaellátó rendszere.
Az ISS az STS-119 után már abban a formában, ahogy ma is ismerjük.
2009 májusában újabb űrrepülőgép indul, de ezúttal nem az ISS-re: az STS-125 misszió (Atlantis) utolsó alkalommal javítja meg a Hubble űrteleszkópot, ez volt az űrsiklók utolsó útja, ami nem az ISS-re tartott. 2009 júliusában az STS-127 (Endeavour) küldetésen pedig befejeződik a japán modul kiépítése az Exposed Facility külső tudományos tárolóplatform felvitelével.
A Kibo Exposed Facility az Endeavour robotkarjának végén.
2009 novemberében az orosz szegmens is bővítésre kerül (2001 óta először) egy speciális Progressz teherhajó hozza magával a második orosz dokkolómodult, a Poiszkot („Kutatás, Felfedezés”). A modul szinte teljesen megegyezik a Pirsz modullal, az RSC Enyergija cég építette, 4.9 méter hosszú és legszélesebb pontján 2.55 méter széles. A dokkolóport Szojuz, illetve Progressz űrhajók kikötési pontjaként funkcionál, illetve légzsilipjén keresztül űrsétákat is indíthatnak innen. A Poiszk a Zvezda modul zenit dokkolóportjára került felszerelésre.
A Poiszk modul a Zvezda zenit kikötőpontján – jól látható a speciális Progressz M-MIM2 szállítójármű szervizmodulja, ezt később leválasztották.
2009 vége még egy ISS-küldetést tartogatott: november 16-án startol az Atlantis (STS-129), hogy tovább bővítse az űrállomást, ezúttal az ELC-1 és ELC-2 külső tárolóplatformokkal. Az acélból készült, ún. ExPRESS Logistics Carrier (ELC) külső tárolók egyenként 4 400 kilogrammot nyomnak, és mindegyiken kb. 2 tonna, a Nemzetközi Űrállomáshoz működéséhez kritikus pótalkatrésszel rászerelve bocsátják fel. Az ELC-1-et a P3, míg az ELC-2-t az S3 rácselemre helyezik fel, mindkét platform kb. 30 m3 tárolóhelyet biztosít.
Az Atlantis az ISS-ről fényképezve. Jól látható a két tárolóplatform az űrsikló rakterében.
A Nemzetközi Űrállomás 2009 novemberében, a távolodó Atlantis űrsiklóról (STS-129).
Sorozatunk következő részében a Nemzetközi Űrállomás építésének utolsó két évét (2010-2011) mutatjuk be, aminek a végén elkészül az emberiség egyik legnagyszerűbb és legbonyolultabb építménye.
Források
NASA
wikipedia
astronautix.com / spacefacts.de