A Voyager űrszondák története – 1.rész

A felfedezés vágya egyidős az emberiséggel. Talán valamikor az őskori emberrel kezdődhetett, egy törzs tagja tehette fel a kérdést elsőnek. Mi van ott a hegy mögött? Aztán, ezt számtalan ilyen kérdés követte az évszázadok alatt, mire az ember megismerte szülőbolygóját. De a kérdések itt korántsem értek véget. Az emberi kíváncsiság túlnő a bolygón, ahová születtünk. Az űrhajózás hőskorában pedig a csillagászok számára megadatott a lehetőség, hogy távolabb tekintsenek, mint eddig bárki.

Az eredeti elképzelés szerint 2×2 űrszonda indult volna a Jupiter, a Szaturnusz és a Plutó hármashoz, illetve a következő körrel, ugyancsak kettős indítással a Jupiter, az Uránusz és a Neptunusz hármas lett volna feltérképezve 1979-ben. De sajnos, mint oly sokszor, az anyagi források nem tették lehetővé ezt a fajta missziót. Így végül is a négy űreszközből kettő elindítására kapott engedélyt a NASA. A tervek szerint a Mariner Jupiter/Saturn B elnevezésű űreszköz 1977 augusztusában került volna felbocsátásra, 16 nappal az ikertestvére előtt. A küldetés során megközelített volna négy óriásbolygót és az eddig készített felvételeknél jóval élesebb és pontosabb képeket készített volna. Ezt követően a szonda tovább folytatja útját a Naprendszer határáig és azon is túl.

A NASA tervei szinte pontról pontra meg is valósultak. Annyi eltéréssel csupán, hogy a kezdetben Mariner Jupiter/Saturn B nevű szondát az indulás előtt fél évvel átkeresztelték és így Voyager-2 néven vonult be a történelembe. Ez az eszköz lett az ember által valaha készített legtöbb utat megtett, a Földtől legtávolabb lévő eszköz. De a pontosság végett el kell mondanom, hogy a szonda ikertestvére, a Voyager-1 a jelenlegi távolsági csúcstartó.

A szonda végül 1977. augusztus 20-án egy Titan-III Centaur fedélzetén emelkedett a magasban és kezdte meg hosszú utazását. Az indítási ablak itt is, mint minden más misszió esetében, kulcsfontosságú tényező volt. Hiszen a bolygók együttállása több, mint száz év múlva kedvezett volna egy ilyesféle küldetésnek. A Voyager-2 útja során több ezer felvételt készített, és több, még ismeretlen holdat, illetve gyűrűt fedezett fel a megközelített bolygók körül. Az első célpont a Jupiter és annak rendszere volt 1979. július 9-én. 18 ezer felvétel készült a bolygók királyáról és holdjairól. Igaz, az első történelmi felvételeket a kettes rajtszámú szonda ikertestvére készítette. Hiszen a Voyager-1 előbb érkezett abba rendszerbe, melyet először a Földön 1610. január 7-én észlelt egy bizonyos Galileo Galilei nevű olasz csillagász. Mindössze 369 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán „közeli” képek készülhessenek a Galilei által felfedezett négy holdról. Név szerint az Io, Európa, Ganymedes és a Calisto nevezetű kísérőkről.

Az űrszonda az óriásbolygó gravitációs erejét felhasználva egy hintamanővernek nevezett módszerrel kellően felgyorsult ahhoz, hogy folytathassa útját a Szaturnusz felé. Átadva az elsőbbséget az egyes számú szondának, másodikként érkezett meg a gyűrűs bolygóhoz is 1981. augusztus 25-én. A hatalmas bolygónál 16 ezer felvételt készített és több tudományos mérést is elvégzett a 735 kg tömegű űreszköz. A Szaturnusznál a két szonda útja különvált, a Voyager-1 (mellyel a következő részben részletesebben is foglalkozom) a Titán meglátogatásával elhagyta a Szaturnusz rendszerét, és kilépve a Föld bolygó pályasíkjából elindult kifelé a Naprendszerből. Testvérére, a Voyager-2-re azonban még több feladat várt. Egy ismételt hintamanőverrel elindult rendszerünk legtávolabbi bolygója felé. Egy mechanikai meghibásodáson túljutva el is érte következő állomását, az Uránuszt, 1986. január 24-én. A hetedik bolygóról nyolcezer felvétel készült, melyek alapján a már ismert öt hold mellett, további tíz égi kísérőt azonosítottak. Továbbá remek lehetőség adódott megfigyelni a bolygó tizenegy vékony gyűrűívét.

A szonda 1989. augusztus 25-én érkezett meg a Neptunuszhoz. Egy kis személyes érdekességként említeném meg, hogy én ekkor alig múltam el egy hónapos. A kék bolygónál járva a szonda tízezer felvétele alapján hat új holdat fedeztek fel a programban dolgozó csillagászok. Továbbá megállapításra került, hogy az égitestnek öt gyűrűje és saját mágneses tere van. A Voyager-2 ottjártakor rögzítette a Neptunusz Nagy Sötét Foltját, mely a bolygók királyának, a Jupiternek több száz éve tomboló vörös ciklonjára hasonlít.

De a két űrszonda nem csak fáradhatatlan felfedezője lett az emberiségnek. Egy „palackba” zárt üzenetet is vittek magukkal a kozmosz óceánjára, mely az emberiségről és szülőbolygónkról számol be a majdani megtalálóknak. Az ötlet nem újszerű, hiszen a Pioneer 10 és 11, és az Apollo leszálló modul is vitt magával üzenetet a jövőnek. De ilyen adatmennyiség még egyszer sem utazott a csillagok között. Az alapötlet az amerikai csillagásztól, Carl Edward Sagantől származott. A 30 cm-es, arannyal futtatott réz hanglemezen a Földről származó 35 természetes és az ember által keltett mesterséges hangok kerültek rögzítésre. Olyanok, mint gyermeksírás, kutyaugatás, nevetés, továbbá 55 különböző nyelven elhangzó köszönés is szerepel a lemezen. Köztük ott van egy ilyen csillagközi üdvözlet magyar nyelven is. Valamint a lemezen 27 zeneműből szerepel részlet, és egy 116 képből álló gyűjtemény is helyet kapott az űreszközön. A lemezt egy alumínium tok védi, melyen információk szerepelnek a lejátszás megkönnyítése érdekében és egy ábrán jelölve van a szonda indítási helye is. A lemez mellé ultratiszta urán-238-at is tettek a mérnökök. Reményeik szerint a radioaktív anyag természetes bomlását felhasználva a majdani megtalálók képesek lesznek megállapítani a szonda pontos korát. Érdeklődő olvasóink az alábbi videóban belehallgathatnak a lemez tartalmába. 

A Voyager-2 a Neptunuszt elhagyva hozzáfogott második kiterjesztett küldetéséhez, mely a VIM (Voyager Interstellar Mission) nevet kapta. Feladata a csillagközi tér vizsgálata lett. Kis túlzással elmondható, hogy az eszköz egészen 2020-ig képes volt tudományos mérések elvégzésére. A NASA szerint 2025 környékén várható, hogy a Voyagerek végleg elhallgatnak.  A szonda indítása óta eltelt 43 év alatt olyan nagy távolságot tett meg, amelyet még elképzelni is nehéz. Cikkem írásakor ez a távolság a Földtől számítva 18,477,063,999 km. Ezt a számot leírni sem egyszerű. De aki kellő érdeklődést és kíváncsiságot érez magában, az a NASA weblapján maga is megszemlélheti, milyen messze jár az emberiség robotizált követe, mely az idők végezetéig úton lesz, és hirdeti a világegyetemnek az emberi faj kíváncsiságát és technológiai képességeit.