Apollo-7 – Sikeres tesztút, lázadozó űrhajósok

Az Apollo-1 katasztrófája utáni első emberes Apollo-küldetés feladata az áttervezett űrhajó tesztje volt, Föld körüli pályán. A missziót végül teljes sikernek könyvelték el, de bőven akadtak problémák is, például sor került az első “űrlázadásra” is.

A híres és szomorú Apollo-1 baleset után az Apollo űrhajó parancsnoki modulját teljesen áttervezték, és a gyártó North American cég a CSM–101 jelű, több földi tesztelésen is átesett űrhajót szállította le a misszióhoz. A cél egy 11 napos Föld körüli repülés volt, amin a parancsnoki és szervízmodult (Command and Service Modul – CSM) rendszereit és dokkolási képességét tesztelik. A Holdkomp fejlesztése csúszásban volt, ezért azt későbbi küldetéseken kívánták tesztelni.

A tesztút parancsnoka a veterán Wally Schirra lett, aki korábban a Mercury-program (az ötödik emberes) Sigma 7 jelű, és a Gemini-program 6A jelzésű küldetésein már járt a világűrben. A másik két űrhajós Donn Eisele és Walter Cunningham lett, mindketten újoncok.
Az Apollo-7 több tekintetben is mérföldkő volt: az első emberes Apollo-küldetés, az első háromfős amerikai személyzet, a Saturn-IB első emberes indítása, az első élő TV-közvetítés az űrből, és az utolsó indítás az LC-34 starthelyről.
A Holdért folyó verseny hevében, a NASA már az Apollo-7 előtt elhatározta, hogy a következő küldetés, az Apollo-8 a Hold köré repül majd. Ezt James Webb, a NASA akkori vezetője egy feltételhez kötötte: az Apollo-7-nek hibátlan missziónak kell lennie.
Érdekesség, hogy október 6-án, (mely egyben a 62. születésnapja is volt) alig pár nappal az indítás előtt, Webb bejelentette, hogy lemond a tisztségéről és visszavonul. Október 10-én (1 nappal az indítás előtt) a küldetés parancsnoka Wally Schirra is bejelentette, hogy ez lesz az utolsó űrutazása.

A Saturn-IB hordozónak ez volt az ötödik útja és az első, amin személyzet tartózkodott. A küldetéshez nem volt szükség a Saturn-V rakétára (mely ekkor már túl volt két tesztúton: Apollo-4 és Apollo-6), a Föld körüli pályára elég volt a Saturn-IB 15 tonnás teherbíró képessége is.
A furcsa, és érthetően ideges körülmények (az oroszok is haladtak közben a Hold felé, a NASA még mindig a “Tűz” után próbálta magát összeszedni) között folyt a felkészülés, és az indítást október 11-re tűzték ki. A startra a Cape Canaveral-ben, a Légierő bázisán található LC-34 indítóállomást jelölték ki, melyrő már több Saturn-IB indítás is volt, illetve itt történt az Apollo-1 balesete is. Az Apollo-7 startja után amúgy az LC-34-et nem használták többet (a Saturn-IB indításokat a 38B-re helyezték át), 1969-ben a nagyrészét elbontották, és a mai napig az Apollo-1 emlékhelyeként szolgál.

Indítás, dokkolási szimuláció

Október 11-én rendben elindult az Apollo-7, a Saturn-IB rakéta is tökéletesen teljesített, habár felszállás előtt akadt némi probléma. A start napján erős keleti szél fújt az óceán felől, ami egy esetleges vészhelyzet esetén a mentőtoronnyal leszakított űrhajót a szárazföld felé, lakott területre fújta volna. Az indítást ennek ellenére az irányítóközpontból engedélyezték, de ezt a parancsnok Wally Schirra hevesen ellenezte, aki már a legénység másik két tagjával az űrhajóban beszíjazva várta a startot.

A végül problémamentes start után az első feladat egy dokkolási szimuláció végrehajtása volt, – igazi Holdkomp híján egy makettal. A második fokozatról (S-IVB) való leválás után az űrhajót visszafordítják az S-IVB felé, és úgy csatlakoznak a még a második fokozatban lévő Holdkomphoz, melyet aztán “kivontatnak”. Ez a folyamat azért szükséges, mert a Holdkomp a CSM mögött került elhelyezésre – ezt a módszert alkalmazták az Apollo-program összes későbbi küldetésén. Az Apollo-7 feladata ennek a dokkolási folyamatnak a szimulációja volt, tényleges csatlakozás nélkül.
A műveletet Donn Eisele, a parancsnoki modul pilótája sikeresen el is végezte, annak ellenére, hogy az S-IVB fokozat takarólemezei (ezek fedték a Holdkomp dokkoló adapterét) nem váltak le teljesen, hanem csak virágszirmok módjára nyíltak ki. Az esetből tanulva a később küldetéseken már robbanócsavarokat alkalmaztak a fedelek eltávolítására.

Az Apollo űrhajó tesztjei

Az egyik legfontosabb teszt az űrhajó fő hajtóművének (Service Propulsion System – SPS) a tesztje volt, mely egyben az egész program koncepciójának alappillére is. Ez a hajtómű lassítja majd le az űrhajót a holdi pályára álláshoz, illetve visszatérésnél ezzel gyorsítanak ki vissza a Föld felé. Az űrhajósok összesen 8 hajtóműindítást végeztek el sikeresen, és mindegyik a meghatározott 1%-os hibahatáron belül történt. Az űrhajósok navigációs helyzetmeghatározást is végeztek (szextánssal is), illetve az űrhajó összes rendszerét alaposan letesztelték, és pár apróságon kívül mindent rendben találtak.

Megfázás és egyéb problémák

A problémák hamar, már a küldetés elején elkezdődtek, amikor is Wally Schirra náthás lett, amit aztán hamar két társa is elkapott. A világűrben ez még nagyobb probléma, ugyanis nincsen gravitáció, amitől távozni tud a váladék az orrüregből, helyette fájó, feszítő érzést okozott az űrhajósoknak, akik érthetően nem érezték jól magukat. A tüneteket különböző fájdalomcsillapítókkal és gyógyszerekkel próbálták enyhíteni, de a feszes repülési ütemterv sem segített. Az űrhajósok úgy érezték, hogy Houston túl sokat vár el tőlük, ugyanis a tesztek sokkal több időt vettek igénybe, mint ahogy azt korábban megbecsülték.
A feszültség később a tervezett élő TV-közvetítés előtt csúcsosodott ki: Schirra kereken megmondta az irányítóközpontnak, hogy nem kezdik meg a közvetítést, amíg az elvárt hajtóműteszteket be nem fejezik. Végül az Űrhajós Iroda főnöke, Deke Slayton (aki felelt a legénységek kiválasztásáért) avatkozott közbe, és utasította az űrhajósokat a TV-közvetítés megkezdésére, ami a körülményekhez képest jó hangulatban telt.

Az asztronauták közérzetét az új hulladékgyűtjő rendszer (értsd: WC) sem könnyítette meg: egy ürítés 30 percig tartott, és büdös szagot árasztott a kabinba.
Több másik rendszerre is panaszkodtak az űrhajósok: az űrhajó életfenntartó rendszereinek szivattyúi és ventillátorai elég hangosak voltak (ezért néha ki-be kapcsolták azokat), valamint a hűtőrendszer vezetékein is sokszor pára csapódott ki, amit a személyzetnek kellett “felporszívózni” a vizeletürítő csövekkel. Az Apollo-programra kifejlesztett új ételek sem nyerték meg a tetszésüket (korábban csak tubusos ételeket vittek fel a Mercury és Gemini-programban): a fagyasztva szárított ételek – melyhez hideg, vagy meleg vizet kellett adni – könnyen törtek, morzsálódtak és természetesen szanaszét repültek a kabinban. A napi 2500 kalóriás étrend fontos részei voltak az energiaszeletek, ezeket azonban az űrhajósok nagyon édesnek találták, így gyorsan megutálták őket.

Az alváshoz használatos hálózsákok kényelmetlenek voltak (rossz helyen voltak a szíjak), és az alvási ciklusok meghatározása sem volt tökéletes: 24 órán keresztül zajlott a munka, ezért aki aludt, az is hallgathatta a hangos rádióforgalmazást.
A visszatérésre készülve újabb szóváltásba került a személyzet a földi irányítással: Schirra ragaszkodott hozzá, hogy visszatérés közben ne vegyék fel a sisakjukat. A megfázás miatt ugyanis a váladék a fülükben gyülemlett fel, ami füldugulást okozott, és az űrhajósok attól féltek, hogy az esetleges nyomásváltozás miatt beszakadhat a dobhártyájuk (és sisakban az orrukat sem tudják kifújni).
Az irányítás többször is utasította őket a sisakok használatára, de Schirra nem engedett, és végül mindhárom űrhajós sisak nélkül tette meg a visszatérést.
Azért lássuk be, Schirra már egyáltalán nem foglalkozott a következményekkel, ugyanis már a küldetés előtt bejelentette, hogy távozik a NASA-tól… Az esetnek azonban súlyos következményei voltak Eisele és Cunningham számára: soha többet nem válogatták be őket repülő személyzetbe.

Visszatérés, és a küldetés eredményei

Október 22-én, 10 nap és 20 óra repülés után tért vissza a fáradt, de megkönnyebbült személyzet. Kapszulájuk az Atlanti-óceánra (a későbbi Apollo-küldetések már a Csendes-óceánra érkeztek), a Bermuda-szigetektől délre csobbant, ahol a 13 kilométerrel arrébb tartózkodó U.S.S. Essex repülőgép hordozó várta.

A küldetés után 8 napig tartott az asztronauták “kihallgatása”, akik részletesen beszámoltak az összes tapasztalatukról az új űrhajót illetően. A megfigyeléseknek köszönhetően sok változtatást eszközöltek a következő, 1968 decemberében induló Apollo-8 útjához.
A problémák ellenére a küldetés minden előzetes célkitűzést sikerült elérni, és kiderült, hogy az Apollo űrhajó megfelel a későbbi holdexpedíciók követelményeinek.

Fontosabb repülésadatok

Rakéta, űrhajó: Saturn-IB (SA-205), Apollo űrhajó (CSM-101, Holdkomp nélkül)
Személyzet: 3 fő
Parancsnok: Walter Schirra Jr. (harmadik, egyben utolsó űrutazása)
Holdkomp pilóta: Walter Cunningham (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
Parancsnoki modul pilóta: Donn F. Eisele (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
Start, indítóállomás: 1968. október 11. Cape Canaveral, LC-34
Időtartam: 10 nap, 20 óra, 9 perc, 3 másodperc
Magasság: 231-297 km
Leszállás: 1968. október 20. Atlanti-óceán

Források
spacefacts.de
Wikipedia
NASA