Az Ariane-6 hordozórakéta

Ezzel a cikkel indul el a következő sorozatunk, melynek célja a világ űrhajózási indítójárműveinek a részletes bemutatása. Az Ariane cikksorozatunkban megígértük, hogy az Ariane-6-ot is megemlítjük, így ezzel a rakétával szeretném elindítani a sorozatunkat. Először pár fontosabb adatot összeírunk a rakétáról, melyekkel sejtést kaphatunk a méretekről és a felhasználási célokról.

Funkció:Közepes teherbírású hordozórakéta
Származási ország, gyártó:ESA/Franciaország – Arianespace 🇫🇷/🇪🇺
Indítási költség:75 millió € vagy 95 millió € (A62/A64)
Sikerességi arány (sikeres/összes indítás):0/0 (fejlesztés alatt)
Elsődleges indítási helyszín:Guyana Űrközpont, ELA-4 🇫🇷
Ariane-6 illusztrációja (64-es konfiguráció)

Méretek

Magasság:63 méter
Átmérő:5,4 méter
Indítási tömeg:530-860 tonna
Fokozatok száma:2 + gyorsítórakéták

Segédrakéták és áramvonalazó orrkúp (fairing) átmérő

Segédrakéták száma:2 vagy 4
Átmérő:3 méter
Hajtóanyag tömege:143 tonna/segédrakéta
Hajtómű:P120
Tolóerő:4 500 kN
Újrfelhasználhatóak?Nem
Áramv. orrkúp átmérő:5,4 méter
Áramv. orrkúp hossz:20 méter
Újrafelhasználható?Igen

Első és második fokozat

1. fokozat átmérő:5,4 méter
Hajtóanyag tömege:140 tonna
Hajtómű:Vulcain 2.1
Tolóerő:1 370 kN
Hajtóanyag:Kriogenikus LH2/LOX
Újrafelhasználható?Nem
2. fokozat átmérő:5,4 méter
Hajtóanyag tömege:31 tonna
Hajtómű:Vinci
Tolóerő:180 kN
Hajtóanyag:Kriogenikus LH2/LOX
Újrafelhasználható?Nem

Hasznos teher kapacitás

Hasznos teher alacsony Föld
körüli pályára (LEO):
Ariane 62: 10 350 kg
Ariane 64: 21 650 kg
Hasznos teher alacsony
napszinkron pályára (SSO):
Ariane 62: 6 450 kg
Ariane 64: 14 900 kg
Hasznos teher geostacionárius
átviteli pályára (GTO):
Ariane 62: 5 000 kg
Ariane 64: 11 500 kg

Az Ariane-6 története

Az Ariane-6-ot a 2010-es évek elején vetették fel mint az Ariane-5-öt helyettesítő hordozórakétát. 2012 és 2015 között számos koncepciót és tervet kidolgoztak a jövőbeli hordozórakétáról. 2016-ban több ESA tagország is pénzügyileg beszállt a programba, illetve több szerződést is megkötöttek az első tesztpéldányok megtervezésére és megépítésére.
Az Európai Űrügynökség (ESA) a szükséges tanulmányok elkészítése után 2012-ben kiválasztotta az Ariane-6 PPH dizájnt. Ebben az első fokozatot három darab P145 szilárd hajtóanyagú rakéta alkotta volna. A második fokozat egy darab P145 szilárd fokozatból állt volna, tetején a H32 kriogenikus felső fokozattal. Ez a verzió 6500 kilogrammot tudott volna geostacionárius átviteli pályára (GTO) állítani 95 millió dolláros áron. 2014-ben az Ariane-6 PPH program tervezett költségét 4 milliárd euróra becsülték, de később 3 milliárd euróra sikerült ezt csökkenteni a beszállítók körének a leszűkítésével.

Ariane-6 PPH verzió

2014-ben az Airbus és Safran meglepte az Európai Űrügynökséget egy közös vállalkozás bejelentésével az Ariane 6.1 és 6.2 javaslat keretében. A közös vállalkozással nem csak az Ariane-6 tervezése és építése járt volna, hanem a Francia Űrügynökség (CNES) osztalékát is kivásárolták volna az Arianespace-ből. Az ő tervezetük szerint az Ariane 6.1 egy kriogenikus első fokozattal rendelkezett volna, mely egy darab Vulcain-2 hajtóművel lenne felszerelve. Az első fokozatot még P145 gyorsítórakéták segítették volna, amik az Ariane-5 segédrakétáihoz képest váltak volna le a fő fokozatról. A második fokozat egy kriogenikus fokozat lett volna, melyet az újonnan fejlesztett Vinci hajtómű gyorsított volna. A 6.2-es változat annyiban tért volna el a 6.1-es változattól, hogy ezt az EPS hipergolikus fokozatot használta volna második fokozatként az Aestus hajtóművel (az EPS fokozatról ebben a cikkben írtunk bővebben). Az Ariane 6.1 változatot kereskedelmi, míg a 6.2-es változatot főleg katonai célokra használták volna.

Ariane 6.1 és 6.2 verziók

2014 szeptemberében a Francia Nemzeti Űrhivatal (CNES) az Ariane 6 PPH dizájnt ért kritikák miatt egy új tervezetet nyújtott be – az Ariane 62 és 64-et. Ez a verzió egy krigenikus első fokozatot (Lower Liquid Propulsion Module) használ, amely a Vulcain 2.1 hidrolox (hidrogént és oxigént használ) hajtóművel van ellátva (Vulcain 2 fejlesztett változata). A második fokozat (Upper Liquid Propulsion Module) egy darab, szintén kriogenikus üzemanyaggal meghajtott Vinci hajtóművet használ. Ebben a tervben a P120-as szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétákat használnák segédrakétákként. Ezeknek a rakétáknak változtatható a száma, két P120-as esetén 75 millió € egy indítás, négy esetén 90 millió €, a fenti táblázatban lehet látni, hogy milyen tömegű űreszközt tudnak pályára állítani egyes pályatípusokra.
Az Ariane-62/64 a PPH tervezettel ellentétben egy rugalmas indítójárművet biztosít az európai piacnak. Az Ariane-62-t nehezebb (főleg katonai) műholdak indításánal fogják használni, míg a 64-est a kereskedelmi dupla indításoknál. 2014 végén az olasz, francia és német miniszterek egy gyűlésen közös űrstratégiai megállapodásokat kötöttek, az Ariane-5 örökösét illetően is. 2014 decemberében az Európai Űrügynökség bejelentette, hogy az Ariane-62/64 javaslatot választották ki az Ariane-5-öt felváltó jövőbeli indítójárműnek. A fejlesztés teljes költsége 3,6 milliárd €, melynek 89%-át az ESA, a maradék 11%-ot pedig az Arianegroup és egyéb partnerek finanszíroznak.

2014-es luxemburgi gyűlés ahol az Ariane-6-ról döntöttek

2010-ben a CNES a Roszkozmosszal egy újrafelhasználható Ariane-6 variáns lehetőségéről tárgyalt. Egy metánt használó, hajtóművel leszálló első fokozatot terveztek, de később elvetették az ötletet, mert pénzügyileg jobb opció, ha évente tíz darab rakétát legyártanak a tervek szerint. Másik ok a hajtóművek gyártása volt, ugyanis egy stabil hajtóműgyártó láncot építettek ki az elmúlt évtizedekben, és az újrafelhasználással ennek a kihasználtsága jelentősen lecsökkenne a CNES nyilatkozata szerint. 2015-ben az Airbus bejelentette az Adeline visszatérő fokozat fejlesztését, mellyel a hajtóműveket és a legértékesebb részeit a rakétának megpróbálnák visszaszállítani az indítóközpontba egy szárnyakkal és hajtóművekkel rendelkező repülő segítségével. Az Adeline első repülésését 2025 és 2030 között láthatjuk majd.
2016-ban az Airbus Safran Launchers bejelentette, hogy az Adelinen való munka folytatódik, és, hogy egy új methalox (metánt és oxigént égető) hajtómű fejlesztése is elkezdődött. Ez az új hajtómű Prometheus névre hallgat és az Ariane-6 első fokozati hajtóműveként tervezik egy nap alkalmazni, újrafelhasználással (vagy az Adeline-el vagy egy hajtóműves visszatéréssel).
Másik célja ennek a hajtóműnek, hogy az Ariane-6 árát felére csökkentsék, ugyanis a tervezett gyártási költsége csak 1 millió € lenne, és akár ötször is repülhetne.

Az Adeline visszatérés közben. Középen lehet látni a főhajtóművet.
Forrás: Airbus

Előkészületek, jelenlegi állapot

Az Ariane-6 már a végső tesztelési stádiumban van, ahol a teszteredmények fogják meghatározni a gyártási mechanizmusokat. A Német Űrügynökség (DLR) lampoldshauseni telepén sikeres teszteket hajtottak végre a Vulcain 2.1 és Vinci hajtóművekkel, a repülésre való engedélyezés hamarosan megtörténhet. Ugyanezen a teszttelepen zajlanak a második fokozat tesztjei, és a Vinci második fokozatra való integrációja és végső tesztelése. A második fokozat az Arianegroup brémai üzeméből érkezik.

A franciaországi Les Mureaux-ban (ahol a többi Ariane komponenst is gyártják) találhatóak a legnagyobb kavarásos dörzshegesztőgépek Európában, melyekkel az Ariane-6 kriogenikus első fokozati üzemanyagtartályait fogják készíteni. Az első fokozatot és a Vulcain 2.1 hajtóművet összekötő szegmenst is ugyanitt gyártják és szerelik fel a rakétára. Az első P120C (a C-variáns a Vega-C rakéta számára készül, de a motor identikus) gyorsítórakéta statikus tesztgyújtása tavaly januárban sikeresen lezajlott a Guyana Űrközpontban. Egy második sikeres tesztgyújtás után ez is megkapta a repülési engedélyt.

Vulcain 2.1 hajtóműtesztje

A szénkompozit segédrakétákat az Avio olaszországi Colleferroban található üzemében gyártják és töltik meg szilárd hajtóanyaggal. A szénszálas áramvonalazó orrkúpot (payload fairing), ami a rakományt védi az atmoszferikus repülés közben a RUAG Space gyártja Svájcban. Ugyanez a cég gyártja a Vega, Ariane 5 illetve a ULA Atlas és Vulcan rakétákra az orrkúpot. Az első repülésre az orrkúp egyik fele már kész van, a másik gyártása még zajlik.

Az ELA-4 építkezés
Forrás: Arianespace

Az összes felkészülési folyamatot sajnos érintette a koronavírus-járvány, de leginkább az ELA-4 indítóállás építkezését. 2020 végére tervezték az első indítást, de ez sajnos két okból sem valósulhat meg. Az egyik az előbb említett késés, a második a OneWeb műholdak biztonytalansága. Az első misszión 36 OneWeb műholdat állított volna pályára, de sajnos a cég csődbe ment (és az esetleges finanszírozás is biztonytalan még) így valószínűleg új rakományt kell keresni az első startra, ami előreláthatólag 2021-ben lesz.

OneWeb műholdak pályára állítása
Forrás: OneWeb

Ezzel kitárgyaltuk az Ariane-rakétacsaládot. Ha még nem olvastad el a küldön Ariane sorozatunk első vagy második részét, azt az alábbi linkeken megteheted. A következő cikkünkben egy kis hordozóról fogunk írni, amely turbószivattyú-rendszere teljesen egyedi az űriparban…

Az Ariane-1/2/3 rakéták történelme
Az Ariane-4/5 történelme

Újabb sikeres Starlink misszió

Ma reggel 7:12-kor sikeresen elstartolt egy Falcon-9 rakéta 57 darab Starlink és két darab BlackSky műholddal a rakterében. Az első fokozat sikeresen gyorsította a második fokozatot, ami aztán levált és pályára állította a rakományt, ezúttal két hajtóműgyújtással. A B1051.5 sikeresen visszatért az OCISLY drónhajóra, viszont az áramvonalazó orrkúpokat (fairing halves) nem sikerült elkapni. A két BlackSky T+01:01:54 és T+01:07:08, a Starlink műholdak T+01:33:18-kor váltak le a második fokozati adapterről. A küldetésről írt részletes előzetest ezen a linken tudjátok elolvasni. Mi is közvetítettük élőben az indítást, amit itt lehet visszanézni.

Felemelkedett a Falcon-9
Forrás: Michael Cain
A B1051 leszállása az OCISLY-re
Falcon-9 első fokozat az OCISLY drónhajón.
A Starlink műholdak leválása

SpaceX 🇺🇸 | Starlink-9 küldetés profil

Péntek reggel indul a már többször elhalasztott Starlink-9 küldetés 57 darab Starlink és 2 darab BlackSky műholddal a fedélzeten. Ez lesz a tizedik Starlink indítás, és a kilencedik amelyeken már üzemképes szateliteket állítanak pályára.

Indítás ideje, helye: 2020. augusztus 7. magyar idő szerint 07:12, Kennedy Űrközpont – Launch Complex 39A, Florida, USA 🇺🇸
Megbízó, rakomány: 57 darab Starlink v1.0 műhold és 2 darab BlackSky földmegfigyelő műhold
Rakomány össztömege: 17 830 kg
Hordozórakéta: SpaceX Falcon-9 Block 5
Pálya: alacsony Föld körüli pálya (LEO) 210×366 km
Első fokozat: B1051 – ez lesz az 5. küldetése ennek a fokozatnak
Fokozat visszatérése: Of Course I Still Love You drónhajóra – 634 km-re a floridai partoktól
Élő közvetítés: hivatalos élő közvetítés a SpaceX YouTube csatornáján, illetve magyar nyelvű közvetítés az Űrutazás-Űrhajók YouTube csatornán, ami a Spacejunkie.hu és Spacestationguys – Nagy Szabolcs eggyüttműködése 🙂

Forrás: Geoff Barrett
Falcon 9 az indítóálláson
Forrás: Teslarati

A Starlink műholdak
Most 57 darab Starlink v1.0 műhold fog indulni ezzel a rakétával – érdemes megjegyezni, hogy ez az első fokozat indította az első Crew Dragont az ISS-re a Demo-1 misszió keretében, a kanadai RADARSAT műholdakat és további két Starlink missziót (név szerint Starlink-3 és Starlink-6). Ez lesz az első Starlink “csomag” ahol az összes műholdra fel van szerelve a VisorSat napellenző egység. A tervek szerint ilyen napellenzők segítségével az antennákról visszatükröződő napfényt fel tudják fogni, így nem lesznek láthatóak szabad szemmel a műholdak miután elérték a végső pályájukat. Ki kell hangsúlyozni, hogy indítás után egy alacsonyabb pályán vannak, illetve pályaemelő manővereket kell végrehajtaniuk. De ez egy átmeneti időszak, pár napon-héten belül nem lesznek láthatóak! Ezért teljesen felesleges és értelmetlen olyanokat mondani, hogy “remélem felrobban” vagy “le kell lőni az összeset”…
Az indítás másik érdekessége, hogy ezzel az indítással kész lesz az 1500 kilométeres réteg 33%-a.

550 km orbitális réteg
A Visorsat
Forrás: SpaceX

BlackSky műholdak
BlackSky, a Spaceflight Industries egyik részlege földmegyfigyelési szolgáltatásokat nyújt saját, illetve más cégek műholdjainak szolgáltatásából. A jelenlegi négy műholdról tizenhatra tervezik bővíteni a saját műholdjaik számát. A két szatelit egyenként 55 kg-t nyom, a LeoStella építette őket (a Spacelflight Industries és Thales Alenia Space közös vállalkozása).
A BlackSky-nak több katasztrófa-megfigyelési tapasztalata is van már, pl. ausztráliai bozóttüzek, koronavírus-járvány hatásai és Szíria török inváziójának megfigyelése.
Egy 16 műholdas flottával óránként tudnak a világ nagyvárosai felett elhaladni és 1 méteres felbontású képeket készíteni, de a hosszútávú terv egy 60 szatelittel rendelkező konstelláció.
Ezzel 10-15 percenként tudnának képeket készíteni egy adott pontról 1 méternél jobb felbontásban. A következő misszióban négy darab BlackSky műholdat egy indiai SSLV rakétával terveznek pályára állítani decemberben, illetve további hat műholdat szeretnének indítani 2021-ben.

A 2 műhold amelyek a Starlink rideshare programmal indulnak

Kína (CASC) 🇨🇳 | Gaofen-9-04 küldetés profil

Holnap reggel egy Long March-2D hordozórakéta fog indulni a Csiücsüan Űrközpontból egy Gaofen földmegfigyelő műholddal a rakterében. Összesítettük az indítás részleteit és pár információt a rakományról.

Indítás ideje, helye: 2020. augusztus 6. magyar idő szerint 06:00, Csiücsüan Űrközpont – Launch Area 4, Kína 🇨🇳
Megbízó, rakomány: Gaofen-9-04 polgári földmegfigyelő műhold a China High Definiton Earth Observation (CHEOS) tagja, a CNSA üzemelteti
Hordozórakéta: a CASC Long March-2D rakétája
Pálya: alacsony napszinkron pálya (SSO) – 617×664 km, 98.01° inklinációval
Élő közvetítés: sajnos nem valószínű hogy lesz, de az indítás után frissítjük cikkünket az indításról készült videóval.

Egy korábbi Gaofen-9 indítása
Forrás: NSF

A Gaofen műholdrendszer
A Gaofen műholdak részei Kína polgári földmegfigyelő hálózatának, a China High Definiton Earth Observation, röviden CHEOS-nak. Ez lesz a negyedik Gaofen-9 típusú szatelit pályára állítása, ezt jelzi a 04. A katonai célra szánt Yaogan-9 földmegyfigyelő műhold alapján építették őket, valószínűleg a CAST2000 műholdplatformra. Áramellátását két kihajtható napelemtábla biztosítja akkumulátorok segítségével. Két darab pánkromatikus kamera található az Gaofenen, illetve egy mikrohullámú távérzékelési eszköz is.
Egy méternél jobb felbontású optikai képeket fog szolgáltatni, melyeket többnyire várostervezési, úthálozat építési és pontos földmérési célokra fognak felhasználni.
Mezőgazdasági használatban termés mennyiségének a megbecsülését fogja elősegíteni, illetve esetleges katasztrófahelyzet esetén az érintett terület megfigyelést biztosítja majd. Kína a CHEOS projektet 2010-ben indította ami azóta ez egyik legnagyobb nemzeti technológiai és tudományos projekté nőtte ki magát. A Long March-2D indítójárműről hamarosan egy cikksorozatunkban tervezünk írni.

Gaofen-9 szatelit (animáció)
Forrás: Gunter’s Space Page

A napkutatás története – 2.rész

Előző részünkben (katt ide az olvasásért) bemutattuk a napkutatás fejlődését az ókortól napjainking, illetve belekóstoltunk az űrkorszakba is a Pioneer-programmal. Folytassuk cikksorozatunkat, most a Helios-programmal és az ICE űrszondával.

Helios-A és Helios-B űrszondák

Ezek az első nem teljesen amerikai, illetve szovjet fejlesztésű világűrkutató szondák. 1966-ban Lyndon B. Johnson amerikai elnök Ludwig Erhardt német kancellárral együttműködési megállapodást kötött a világűr kutatása érdekében, még javában a Pioneer-program alatt.
A megállapodásban két Nap- és Naprendszerkutató űrszonda indítását fogalmazták meg. A program finanszírozását 70 százalékban az akkori nyugatnémet űrkutatási hivatal (DFVLR) állta, a maradék 30 százalékot a NASA. Pontosabban, a német Messerschmitt-Bölkow-Blohm cég tervezte és építette a Helios szondákat, míg a NASA biztosította a hordozórakétát és az összes többi indítási és irányítási infrastruktúrát.
A szondapáros első darabját, a Helios-A-t 1974. december 10-én indították Cape Canaverelből, SLC-41-es indítóállásról egy Titan IIIE Centaur rakétával. Ez volt a második indítása ennek a típusnak – tesztindítás sikertelen volt, ugyanis a Centaur fokozat hajtóműve nem indult be és később megsemmisült. A Helios-A indítása eseménytelenül zajlott le, teljes sikerrel. Egy elliptikus, Nap körüli pályára állt, 0,311 AU perihéliummal és 0,99 AU aphéliummal, 192 napos keringési idővel. A missziót több meghibásodás is nehezítette. Az antennák egyike nem nyílt ki, ezért a rádióplazma-érzékelő csak alacsony frekvenciájú hullámokat észlelt. Amikor a nagyfrekvenciájú antennát kinyitották, az ebből adódó hullámok több tudományos kísérletet is zavartak a szondán, illetve a jelvevőt is. Hogy ezt a zavarást lecsökkentsék, a kommunikációt csökkentett elektromos áramfelhasználással bonyolították le. A szondán a legnagyobb mért hőmérséklet 132 celsius fok volt, ez a magas érték néhány eszköz működését már befolyásolta, de a missziót nem hiúsította meg.

Helios-A űrszonda Titan IIIE/Centaur rakétája indítás előtt

A második darabot, a Helios-B-t 1976. január 15-én indították Cape Canaveralből, ugyanarról az indítóállásról, ugyanolyan típusú Titan IIIE Centaur rakétán. A Helios űrszondák tömege 371 és 374 kilogramm között mozgott, mely jóval meghaladta a Pioneer-program eszközeinek bármelyikét. A Helios-B-t ugyanúgy elliptikus heliocentrikus pályára állították, 0,29 AU perihéliummal és 0,98 AU aphélimmal és 0° inklinációval. Ezen a szondán több változtatást eszközöltek, hogy kiküszöböljék a Helios-A-n észlelt hibákat. Javították a hajtóműrendszert és a navigációs és tájolási rendszert. Az űreszköz hőszigetelését, külső bevonatát is fejlesztették, ennek köszönhetően 15%-al nagyobb hőáramlatot is kibírt a szonda. A fejlesztések eredményeképpen közelebb tudták küldeni a Naphoz. Amikor elérte perihéliumát, elérte a 70 kilométer másodpercenkénti sebességet, amivel sebességrekordot állított fel a szonda (ezt később csak a Parker Solar Probe döntötte meg).
Fontos és pontos adatokat gyűjtöttek azokról a folyamatokról, amelyek a napszelet hozzák létre, illetve a bolygóközi anyagok, kozmikus sugárzás, és a napszél plazmájának a gyorsulásáról egy 10 éves periódus alatt, tehát több állítást összefüggésbe tudtak hozni, és hozzákapcsolni a naptevékenységi maximumhoz és minimumhoz. Az előbb említett folyamatok változását a Nap pólusainak vándorlása befolyásolja. Meghatározták az ún. Állatövi-fény porfelhőjének elhelyezkedését, összetételét és szétszóródottságát.

Több különböző üstököst is vizsgáltak a szondák, közülük egynek a csóváját is megközelítették. A rádió- és plazmahullám-detektorok rádiókitöréseket észleltek, amiket napflerek kutatásához használtak a naptevékenységi maximum idején. Kozmikus sugárzást mérő egységek a Nap és bolygóközi anyag (por, egyéb naprendszert kitöltő anyagok) hatását vizsgálták a kozmikus sugarak terjedésére, amelyek a Napból erednek, valamint galaktikus forrással rendelkeznek. Napfogyatkozásokkor alkalom nyílt pontosabb napkorona-vizsgálatra. Ilyen alkalomkor, a földi irányítók egy jelet küldtek az űrszondának, – és ha épp a napkorona mögött helyezkedik el optimális helyzetben, akkor a küldött jel a napkoronán keresztül eljut a szondához, ami az adott jelet visszaküldi a Földre ugyanazon az úton.
A napkoronán visszaérkező jel terjedésének a változása információkat szolgáltatott a napkorona sűrűségének ingadozásáról. Ezek mellett rengetek egyéb napfizikai és űridőjárási adatot küldött vissza a Földre. Egy igazán sikeres program volt, a legközelebbi Napközelben való elrepülés 43 millió kilométerre közelítette meg a Napunkat (Helios-B, 1976).  Az űrszondák 18 hónapra voltak tervezve, de jócskán túlteljesítettek. A Helios-A működött a legtovább, az utolsó telemetriai adatcsomag 1986. februárjában érkezett a Földre. Ezután a programot sikeresnek és befejezettnek tekintették, a szondák mai napig heliocentrikus pályán keringenek.

International Cometary Explorer/International Sun-Earth Explorer 3 (ICE/ISEE-3)

Az amerikai-európai fejlesztésű International Sun-Earth Explorer űrszondasorozat harmadik, s egyben utolsó darabja (az első két darab Föld körüli pályán végzett kutatást, illetve fogadta az ISEE-3 jeleit). Célja a Föld mágneses mezeje és a napszél közötti kölcsönhatás vizsgálata. Az előzőkhöz képest jelentősen nagyobb, 479 kilogramm a tömege. Maga a szonda hasonlított az elődeihez, napelemtábláit a henger alakú test oldalán helyezték el, melyek együttesen 173W elektromos áramot termeltek. 1978. augusztus 12-én indították egy Delta 2000-es hordozórakétán Cape Canaveralből. Kutatása során vizsgálta a napszél és a Föld mágneses mezejének legkülső részének a kölcsönhatását. Feladata volt még a Naptól 1AU távolságban lévő régió sugárzási adatainak mérése, a Föld mágneses mezejét érő napszél ún. lökéshullámainak részletesebb vizsgálata. Magát az űrszondát az L1 Lagrange-pont körüli halo pályára helyezték el, és onnan végezte el a méréseit. Miután az L1-nél befejezte a küldetését, az irányítók úgy döntöttek, hogy új misszióra küldik az eszközt. A szonda új feladata a napszél és üstökösök légköre közötti kölcsönhatás kutatása lett.

1982-ben a szonda beindította a hajtóműveit és kilépett az L1 körüli halo pályáról és egy átviteli pályára lépett. Ezután többször megkerülte az L2 Lagrange pontot, keresztülhaladva a Föld mágneses mezejének a „csóváján”. Tizenöt manőver a hajtőművekkel, és öt hintamanőver a Hold körül véglegesen kirepítette az ISEE-3-at a Föld-Hold rendszerből és heliocentrikus pályára állt. A Hold melletti legközelebbi elrepülés mintegy 120 kilométerre közelítette meg a felszínt 1983-ban. Ekkor kapta a szonda az új nevét, az International Cometary Explorer-t. Az új pályájának köszönhetően 1985-ben megközelítette a Giacobini-Zinner-üstököst mintegy 7800 kiométerre, átszáguldva a csóváján. A szonda 1986-ban átrepült a Halley-üstökös csóváján, a minimális távolság 28 millió kilométer volt. (1910-ben a Halley 20 millió kilométerre közelítette meg a Földet). 1997-ben a NASA leállította az ICE missziót, és csak egy helymeghatározási jelet hagytak meg. A szondát a NASA szimbolikusan a Smithsonian Institutionnek ajándékozta. 1999-ben és 2008-ban is fogták a jelét, 2014-ben utoljára.
A következő részben három másik napkutató szondát fogunk alaposan megvizsgálni.

Astra Space 🇺🇸 | Rocket 3.1 tesztrepülés küldetés profil

Holnap tervezik megejteni a Rocket 3.1 első tesztrepülését az alaszkai Kodiak Indítókomplexumból. Ez az indítás a DARPA Launch Challenge keretein belül fog lezajlani. Az Astra Space-ről ebben a cikkben írtunk részletesebben. A rakéta nem fog hasznos rakományt pályára állítani.

Indítás ideje, helye: 2020. augusztus 8. magyar idő szerint 04:00, Kodiak Indítókomplexum – Launch Pad B, Alaszka, USA 🇺🇸
Megbízó, rakomány: nincs hivatalos rakomány, valószínűleg egy tömegszimulátor
Rakomány össztömege:
Hordozórakéta: Astra Space Rocket 3.1
Pálya: alacsony Föld körüli pálya (LEO)
Update 4: halasztva augusztus 8. 04:00-re
Élő közvetítés: hivatalos élő közvetítést ide belinkelünk amint elérhetővé válik, frissítjük a cikket

Forrás: Geoff Barett

Rocket 3
A Rocket 3.1 a Rocket 3 sorozatának második rakétája. A Rocket 3.0-t tavasszal tervezték indítani, de többször kellett halasztani technikai okoból. Három darab CubeSat volt a rakomány, kettő az Amerikai Védelmi Minisztériumnak (DoD) és egy a University of Florida-nak. A halasztások miatt a DARPA Launch Challenge kritériumainak nem tudtak megfelelni, de továbbra is az indításnál maradtak. Március 23-án egy indítás előtti gyakorlaton a rakéta üzemanyag-leeresztés közben kigyulladt és később megsemmisült. A rakomány nem volt akkor a raktérben, így a CubeSatok nem vesztek el szerencsére. Az incidens utáni vizsgálat megállapította, hogy egy rosszul záró üzemanyagszelep okozta a balesetet. A DARPA Launch Challengeről szintén ebben a cikkben olvashattok részletesebben.
A Rocket 3.1 a második rakéta a sorozatban, most hasznos teher nélkül fog indulni, valószínűleg egy tömegszimulátorral. Itt látható a Rocket 3.1 egyik statikus hajtóműtesztje (hangot bekapcsolni!):

Rocket 3.1
Forrás: Astra Space

Arianespace 🇪🇺 | Galaxy 30, MEV-2 & BSAT-4B indítás küldetés profil

Péntek este indul az Arianespace Ariane-5 hordozórakétája Francia Guyanából három darab műholddal a fedélzetén. Ez lesz az első indítás a koronavírus járvány kitörése óta a dél-amerikai űrkikötőből. Lássuk is a részleteket:

Indítás ideje, helye: 2020. augusztus 15. magyar idő szerint 23:30, Guyana Űrközpont – Ariane Launch Area 3, Francia Guyana 🇪🇺/🇫🇷
Megbízó, rakomány: Galaxy-30 távközlési szatelit az Intelsat számára, MEV-2 élettartam meghosszabító eszköz szintén az Intelsat számára, BSAT-4B távközlési műhold a japán BSAT vállalatnak.
Hordozórakéta: az Arianespace Ariane-5 ECA hordozórakétája
Pálya: Geostacionárius átviteli pálya (GTO)
Update: az indítást elhalasztották augusztus 15-re
Élő közvetítés: Arianespace hivatalos közvetítése

Forrás: Geoff Barrett

Galaxy 30

2018. januárjában bízta meg az Intelsat az Orbital ATK-t (ma Northrop Grumman) a Galaxy 30 geostacionárius műhold megépítésével. Az űreszközt a Northrop Grumman Dulles-i üzemében szerelték össze, a GeoStar-2 műholdplatform alapján. Ez a platform 15 év hosszúságú geostacionárius missziókra van tervezve. A geostacionárius pályára állást a platformba beépített “apogee kick motor”, azaz egy szilárd gyorsítófokozat biztosítja. Tömege 3,3 tonna. 5 kW elektromos áramot termelnek a napelemtáblái, főhajtóműve hidrazint használ a pályakorrekciókhoz. A platform még egy lítium-ion akkumulátorteleppel is fel van szerelve.
A Galaxy 30 egy C-sávú transzponderrel van ellátva klasszikus közvetítési célokra, például UHD sugárzásra. Ku- és Ka-sávú transzponderek is találhatóak a műholdon.
A Galaxy 30 főleg az észak-amerikai televíziós piacot fogja kiszolgálni, nyugati 125°-re lesz pozicionálva.

Mission Extension Vehicle – 2 (MEV-2)

Az Ariane rakterében a Galaxy-30 mellett elhelyezett MEV-2 lesz a világon a második geostacionárius műhold élettartam-hosszabbító küldetés. Az elképzelés abból állt, hogy az alacsony üzemanyagszinttel rendelkező műholdakhoz egy másik szatelitet dokkolnának és az átvenné a pályakorrekciós és irányítási feladatait. A koncepció sikeres volt, ugyanis tavaly egy Proton-M rakéta elindította a MEV-1-et, ami később sikeresen dokkolt az Intelsat 901-el. A MEV-1 még öt évig marad a 901-hez kapcsolódva mielőtt temetőpályára állítaná azt, és egy másik műholdra csatlakozna.
A MEV-2 az első teljesen kereskedelmi misszió. Az Intelsat 1002 élettartam-hosszabítását fogják elvégezni a MEV-2-vel. A Mission Extension Vehicle a GeoStar-3 platformra épül. Itt a hatékonyság és élettartam szempontjából ionhajtóművekkel van felszerelve a műhold. Fejlesztették az akkumulátortelepet a GeoStar-2-höz képest, illetve már 8kW elektromos áramot termelnek a napelemtáblák. Szintén 15 év az élettartam, tehát akár három műhold működését és meghosszabíthatja 5 évvel.

Nagyon jól ábrázolja ez a videó a szervízküldetés menetét
Northrop Grumman

BSAT-4B

A BSAT-4B egy japán geostacionárius műhold a Broadcasting Satellite System Corporation számára. Az eszközt a Space Systems/Loral (Maxar Technologies alvállalata) építette.
A 2017-ben indított BSAT-4A tartalékjaként fog szolgálni.
Az SSL-1300 műholdplatformra épült. 5-12 kW között ingadozik az elektromos áramtermelése a napelemtábláknak. Akár 70 darab transzponderrel is fel lehet szerelni. A világ egyik legmegbízhatóbb műholdplatformja, több mint 80 geostacionárius műhold épült már erre a platformra.
A BSAT-4B tömege 3,5 tonna. 24 Ku-sávú transzponderrel van felszerelve. 15 évre tervezik az élletartamát. Keleti 110°-re lesz helyezve. A BSAT-4A-hoz hasonlóan teljes Direct-To-Home 4K/8K UHD lefedettsége lesz Japánban, különlegessége hogy a 2021-es tokiói olimpia élő közvetítésében is szerepet fog vállalni.