A Teremtés Köve – Az Apollo-15 története – 3. rész

Az Apollo-15 küldetésével foglalkozó cikksorozatunk (1. rész; 2. rész) következő része a Holdon végzett kutatómunkákra fókuszál. David Scott és James Irwin az amerikai Apollo-programban elsőként töltöttek hosszabb időt égi kísérőnk felszínén. A majdnem három napi Holdon tartózkodás nem ért volna sokat, ha nem társul mellé az űrhajósok geológiai kíváncsisága. Talán a program történetében először igazi kutatókként az emberi kíváncsiság nagyköveteikén léphetett ember a kietlen holdbéli tájra, hogy közelebb kerülhessen Holdunk keletkezésének történetéhez.

Az Apollo-küldetések valóban az emberiség egyik legnagyobb vállalkozásai voltak. Azonban a már számunkra elképzelhetetlen politikai helyzetek és társadalmi nyomás sajnos a tudományos munkára is hatással volt. Megkerülhetetlen tény, hogy eljutni a Holdra nagyon drága, és klasszikus kapitalista értelemben nem is éri meg, de a gazdasági és üzleti érdekek sohasem jártak kéz a kézben a tudományos érdekekkel. Ezért is volt nehéz dolga az amerikai űrprogramnak. Az átlag amerikai állampolgár egy jó ideje csak azt látta, hogy mennek az űrhajók és egy idő után jönnek haza a kapszulák. Kövekkel és bámulatos fényképekkel tértek haza az űrhajósok, de kézzelfogható haszon – amelyet az átlagember is megértett volna – nem származott ezekből a költséges utakból. Így várható volt, hogy a Holdért folytatott verseny luftballonja egyszer csak kidurran és elzáródnak a nemzeti pénzcsapok.
Az Apollo-15 küldetése egy sok tekintetben új, sok lehetőséget kihasználni kívánó misszió volt. A NASA-nak már sajnos számolnia kellett azzal, hogy nem fog minden tervezett küldetés eljutni égi kísérőnkre, így muszáj volt gyorsítani a tempón. A két bátor amerikai űrhajós, David Scott és James Irwin többet tartózkodott a Hold felszínén mind eddig bárki, több helyszínt jártak be, s talán ők voltak azok, akik első ízben tapasztalták meg, milyen huzamosabb ideig élni egy másik égitesten.

A Falcon holdkomp és közvetlen környezete
Forrás: flickr.com

A második EVA (Extra-Vehicular Activity – Űrhajón kívüli tevékenység) küldetés kényszerűségből hibaelhárítással kezdődött. Az előző EVA küldetés végén a Holdkompba történő beszállás során Irwin hátizsákján lévő antenna eltört. Így elsőként ezt kellett megjavítania az űrhajósoknak, valamint az űrjármű vízellátó rendszerében volt szükség egy kisebb karbantartásra. Egy eltört baktériumszűrőt kellett kicserélni az ivóvíz szűrő rendszerben. Hiába az extrém helyen végzett szerelőmunka, az igazi feladat valójában a földi irányításra várt: át kellett szervezni az űrhajósok EVA-programját. Ez elsőre nem tűnhet nehéz feladatnak, de a program átdolgozását több tényező is nehezítette. A be nem tervezett javítási munkálatok időt vettek el a küldetéstől, de ha mindez nem lett volna elég, egy nem várt jelenség is nehezítette a küldetést. Scott parancsnok oxigénfogyasztása a vártnál nagyobb értéket mutatott. A NASA mérnökei eleinte az űrruha hibájára gyanakodtak, de a Földre érkező adatokat látva egyértelművé vált, hogy a hiba nem technikai eredetű. Az Apollo-15 parancsnokának anyagcseréje valamely okból felgyorsult, ezért volt szüksége több oxigénre. Ezt természetesen a Hold felszínén töltött feladatok tervezése során számításba kellett venni. Még nem beszéltünk az előző EVA alkalmával félbemaradt ALSEP- feladatról sem. Ezt az elmaradt fúrást a nap végére halasztották, hiszen ennél fontosabb geológia helyszínek vártak az űrhajósokra.

A kép közepén az ALSEP Hőáramlás mérő műszer “Probe-1” érzékelője. Hátul balra pedig a műszer Electronics box.
Forrás: flickr.com

A második holdfelszínre lépés során nem várt dolog fogadta a két asztronautát. Az előző EVA során hibásan működő holdautó minden külső ráhatás nélkül magától megjavult. Valami oknál fogva a joystick-os irányítási rendszer a tervezett módon működött. Ennek ellenére ironikus módon a tökéletesen működő roverrel lassabb haladásra voltak képesek, mint az előző napon. A járművet irányító David Scottnak meg kellett szoknia az immár teljes meghajtással működő összkerék meghajtású elektromos holdautót. Scotték első feladata volt, hogy körbeautózzák a leszállóhely teljes területét, s a geológiai kutatásokhoz használható felvételeket készítsenek. A holdautó következő állomása az űrhajósok által lejtős megállónak keresztelt hegyoldal volt. A Hadley-hegy egy olyan oldalán végeztek geológiai méréseket és mintavételt, mely becsapódásoktól mentes térség volt, de az igazi célpont egy fiatal kráter, a Spur kráter volt. A földi geológusok elképzelése szerint ezen a területen volt a legnagyobb esély olyan kőzetminták fellépésére, melyek a Naprendszer általunk is elérhető legrégibb kőzeteit rejthetik. A helyszín kiváló lehetőséget nyújtott, hogy kipróbálják a holdautó hegymászó képességét a későbbi küldetések számára.

Ám a „fő attrakció” előtt még egy kevésbé meredek állomás várta az űrhajósokat. Az Apenninek előtere egy sokkal sekélyebb rész volt, így a megcélzott oldala kevésbé lejtett. Könnyebb volt a megállás és a közlekedés is. Itt is több kőzetmintát sikerült begyűjteni. Egy igen érdekes mintát azonban egy lejtőn álló szikladarabon fedeztek fel. A képződmény felszínén érdekes zöldes árnyalatú kristályos anyag volt látható. A későbbi földi vizsgálatok során derült csak ki, hogy a meteorbecsapódást követő nagy hőjelenség természetes üveget hozott létre a Hold felszínén, erre találtak rá a Apollo-15 űrhajósai.
Azonban a második EVA legígéretesebb helyszíne a Spur kráter még hátra volt. A kráterbe leereszkedő űrhajósok itt is több természetes eredetű üvegképződményt találtak, de az igazán nagy felfedezést egy ökölnyi méretű kődarab hozta meg. A Spur kráter mélye rejtette a később „Teremtés Köve” néven elhíresült kőzetet, mely már a Földön elvégzett kormeghatározás szerint 4,5 milliárd éves ritkaságként igazi relikviája lett a holdprogramnak. A Naprendszer keletkezésének idejéből származó kőzetminta az emberiség valaha volt egyik legnagyobb leleteként a 15415. számú mintaként része marad az emberi történelemnek. A küldetés legsikeresebb és legtöbb tudományos eredményét hozó kutatási helyszíne egyértelműen ez a 11 km átmérőjű kráter lett.
A Spur kráter a kutatási terület határán helyezkedett el. Hiába volt a holdautó nagy területen használható, a NASA biztonsági előírásai szerint a küldetésben résztvevő asztronauták sohasem távolodhattak el jobban a leszállási területtől, mint amelyet gyalogszerrel is képesek voltak bejárni. Így abban az esetben, ha a négykerekű jármű valami oknál fogva meghibásodna, még mindig lehetőség nyílt a biztonságos visszajutásra, gyalog.

A Teremtés Köve

A Spur kráter után az űrhajósok egy, a komphoz visszafelé tartó útvonalon folytatták tovább a Holdon töltött második EVA-t. A visszaúton meglátogatták a Dune krátert. Ez a 380 méter átmérőjű tíz-tizenkét kráterből álló formáció nem jelentett nagy újdonságot a küldetés szempontjából. Ezen a lávával borított helyszínen olyan mintákat gyűjtött be a Falcon legénysége, melyekhez hasonlót már az előző küldetések is hazahoztak. A kráter elnevezése az, amely mégis rejt némi érdekességet. Frank Herbert 1965-ben megjelent science-fiction regénye után nevezték el ezt a felülről igazán látványos formációt.
Az űrhajósokat az előző EVA sikertelenül végrehajtott fúrásának helyszíne, az ALSEP állomás várta, hogy ismételten megpróbálkozzanak a művelettel. A földi irányítás azt feltételezte, hogy eddig azért nem jártak sikerrel, mert Scottnak sikerült egy olyan helyet választania, ahol keményebb kőzetréteg húzódott a puha porállagú regolitos talaj alatt. A hőérzékelő szonda számára viszont fontos volt az említett két furat, így az Apollo-15 parancsnoka újra megpróbálkozott a fúrási művelettel, de sajnos nem járt sikerrel. Sajnos az eszköz több részből összeilleszthető fúrószára az egyik furatban ragadt, így a további munka lehetetlenné vált. A NASA elfogadva a kudarcot arra kérte Scottot, hogy a kisebb mélységbe lefúrt lyukakba helyezze a szondákat. Később a földi utóvizsgálat során derült ki, hogy nem egy kemény kőzetréteg volt a hibás, hanem a fúró rossz kialakítása. A hibásan tervezett eszköz ahelyett, hogy kitermelte volna a furatból a kőzetanyagot inkább annak aljába tömörítette azt, amely így olyan keménységű akadállyá vált, amelyet lehetetlen volt átfúrni.
A sikertelen fúrás után Scott engedélyt kapott, hogy társához, Irwinhez csatlakozzon, akinek más feladata volt. Árkokat kellett ásnia, mellyel a talaj ellenálló képességét és szilárdságát vizsgálta. Ezen tudományos munka fotódokumentálását végezte Scott parancsnok. A két űrhajós még egy mély mintavétellel is megpróbálkozott a helyszínen, mely egészen a három méteres mintavételi cső leszúrásáig sikeres volt. De sajnálatos módon az erre a műveletre tervezett eszközt kivenni már nem tudták a talajból. Ennek a problémának a megoldását a földi irányítás már a harmadik EVA időpontjára halasztotta. A holdkomphoz visszatérő űrhajósokra már csak egy apró feladat várt. Mint minden addigi küldetésnek, nekik is ki kellett tűzniük az amerikai nemzeti lobogót. Természetesen pár fénykép is készült a lobogó mellett.

David Scott az amerikai zászló mellett tiszteleg

A Holdon töltött második EVA a végéhez közeledett. Ám a jól megérdemelt pihenés előtt a két űrhajós egy kellemetlen hibára hívta fel az irányítás figyelmét. A „J-típusú” küldetések űrruhája több ponton is változtatva lett az eddigi öltözetekhez képest. Az új ruha kesztyű részei rövidebbek lettek így az űrhajósok ujjai elérték a kesztyű ujjvégeit. A küldetés során végzett erőkifejtés folyton hozzápréselte az űrhajósok ujjait a kesztyűhöz, melynek eredménye több letörött köröm és fájdalmas vérhólyag lett.
A második holdséta végére már csak 22 óra volt a hazaindulásig, ez természetesen egy fix időpont volt, melyen nem lehetett módosítani. A nagyjából két napos Holdon tartózkodás során Scott és Irwin két órás késést szedett össze, melyet valahol be kellett hozni. A NASA végül a harmadik EVA lerövidítésével oldotta meg a problémát. Hiszen a holdséta során olyan kőzetminták kerültek begyűjtésre, melyek megléte már önmagában sikert jelentett.

A harmadik EVA és a hazaút az Apollo-15 küldetéséről szóló cikksorozatunk következő részének témája lesz.

Munka a Holdon – Az Apollo-15 története – 2. rész

Cikksorozatom első részében az Apollo-15 módosításairól és a küldetés újraértelmezéséről írtam. Vitathatatlan tény, hogy a tizenötös küldetés előtt nem volt még ilyen összetett és ilyen hosszan tartó küldetés a Hold felszínén. Egyáltalán nem meglepő dolog, hogy a tudományos és technikai felszerelés bővítése, vagy helyesebben mondva újragondolása az űrhajósok képzésére, a leszállóhely keresésére, valamint az égitesten végzett munkára is vonatkozott. Hiszen az Apollo-15-nek mindent kicsit máshogy kellett csinálnia, mint elődjeinek.

Az Apollo-12 küldetés holdkompjának landolását követően egyértelművé vált, hogy a holdkomp képes arra a precíz, pontos landolásra, melyre eredetileg tervezték. A tervek szerint a negyedik Holdon járó küldetés egyik fő profilja a geológiai megfigyelések lettek volna. Ám ehhez az akkori űrhajóskiképzés nem volt elégséges. Az Apollo űrhajókra kiképzett legénység tudása tantermi oktatásokra és kisméretű kőzetminták felismerésére korlátozódott a kezdeti időkben. De összetettebb geológiai megfigyelések megtételére nem tette alkalmassá az űrhajósokat. A NASA engedve a szakemberek nyomásának az Apollo-15 legénységét már egy merőben új formában készítette fel a Holdon végzett geológiai kutatásokra. A Caltech akkori geológia professzorának, Lee Silvernek a bevonásával a terepgyakorlatokon végzett felkészítése lett az űrhajósképzés fő iránya. A Földön végzett terepmunka során a holdi körülmények egy részének modellezése is elvégezhető volt. Az égi kísérőnkre készülő űrhajós pár nagyméretű hátizsákkal teljesítette a gyakorlatot. Továbbá, mint a valós helyszínen, itt is rádióval tartották a kapcsolatot egymással és a kijelölt CapCommal. Később a gyakorlat rádiós kommunikációja igazán hasznosnak bizonyult. No de nem kizárólag az űrhajósok számára. A kommunikációért felelős CapCom személyzete tapasztalatot szerzett abban, hogy hogyan lehet megfelelően fordítani az űrhajósok „pilóta szlengjét” a földön maradó tudományos tanácsadók számára. De a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden sem maradhatott ki a képzési rendszer újításaiból. Az ő terepgyakorlata a levegőben történt. Az űrhajó holdfelszín feletti sebességét szimulálva kellett geológiai megfigyeléseket végeznie.

Az Apollo-15 űrhajósai terepgyakorlaton
Forrás: NASA

Az Apollo-15 idejére az eredeti holdi leszállóhelyek már mind elavultnak számítottak. Ebben nagy szerepet játszott az előző küldetések leszállóegységei által gyűjtött számos pozitív tapasztalat. A holdkompok navigálhatósága sokkal bátrabb tervezést tett lehetővé a meglátogatható helyszínek tekintetében. A biztonságos, nagy, sík területek helyett valamivel kockázatosabb, tudományos szempontból érdekes leszállóhelyek keresése vált szükségessé. Hónapok teltek el a lehetséges leszállóhelyek vizsgálatával, mígnem a küldetés parancsnokának véleménye alapján a Hadley-Appeninek leszállóhely lett kinevezve végleges helyszínnek. Dave Scott véleménye szerint az említett helyszín teljes mértékig megfelel a leszállási előírásoknak, s ő a Falconnal biztonságos landolásra lesz képes a kiválasztott völgyben. A leszállóhely a Mare Imbrium peremén található völgyben ideális helyszínnek tűnt több szempontból is. A területen több „holdkorszak” kőzetanyaga is elérhető volt, így igazán érdekes és gazdag megfigyelések és mintagyűjtés várt az űrhajósokra. Az Apollo-15 küldetésével az előző „H-típusú” küldetéseket teljes egészében leváltotta az új típusú, lényegesen hosszabb „J-típus”. Az új küldetések időbeosztása is teljesen különbözött az eddig alkalmazottaktól. Ha úgy vesszük, három 24 órás napra osztották a Holdfelszínen töltött időt. Egy nap időrendjét a következőként határozva meg: 4 órás előkészülő időszakot 7-8 órás holdséta követett. Ezután négy órás holdséta utáni munka várt a két űrhajósra, melyet természetesen 8 órás pihenőidő követett.

Az Apollo-15 leszállóhelye és a tervezett útvonalak
Forrás: NASA

A landolást követően egy rendhagyó „nulladik” EVA keretében Dave Scott, a küldetés parancsnoka elvégezte az első geológiai megfigyelést. A SEVA (Stand-up EVA) névre hallgató tevékenység az űrhajós saját ötlete volt. A Földön végzett gyakorlati oktatásnak hála Dave parancsnok megtanulta, hogy mielőtt egy geológiai lelőhely részletesebb feltárását megkezdenék, az adott helyszín vizuális szemlélése kiemelkedően fontos. Az említett megfigyelést mindig a terület legmagasabb pontjáról szokták végezni. Esetünkben ez a pont a Falcon teteje volt. Rendhagyó módon azt a nyílást használták a vizuális felméréshez, mely a holdkompot az űrhajóval volt hivatott összekötni. A komp kabinjának közepén elhelyezkedő hajtóműfedélre állva a küldetés parancsnoka derékig kiemelkedve a nyíláson lenyűgöző felvételeket készített a környező tájról. De ugyanakkor szóban folyamatosan jelentett a földön maradt geológus csapatnak. Pont úgy, ahogyan a terepgyakorlatok során gyakorolták. A kabinnyomás visszaállítását követően – mely egy negyven perces folyamat – az űrhajósok megkezdték előírt pihenőjüket, hogy teljes erőbedobással kezdhessék meg a három napos Holdon tartózkodást.

A leszállást követő első nap az űrhajósoknál pihenéssel kezdődött. Ők voltak az első Holdon járt emberek, akik a komp biztonságában levehették az űrruhát és a kényelmes kezeslábasokban térhettek nyugovóra. Ám a pihenéssel töltött órák nem a vártnak megfelelően alakultak. A földi irányítás oxigénszivárgást érzékelt, így kénytelenek voltak felébreszteni az űrhajósokat. A vizelet ürítő egyik szelepe volt a felelős a szivárgásért, mely során közel négy kilogrammnyi levegő veszett el. A szelep megjavítása után az űrhajósok az irányítás engedélyével felkészülhettek az EVA-t megelőző 4 órás felkészülő szakaszra, majd pedig az első űrhajón kívüli tevékenységre. A szokásjog szerint elsőnek a küldetés parancsnoka lépett a felszínre. Dave Scott a hetedik Holdra lépő emberként ezt mondta: „Az embernek muszáj felfedeznie. És ezek az itteni felfedezések a legnagyszerűbbek.” A parancsnok a protokollnak megfelelően kinyitotta a holdkomp tárolórekeszét a MESA-t, ahol számos tudományos műszer, kamera és akkumulátor várta, hogy megkezdhesse a működést. Hét perccel ezután Irwin is a Holdfelszínre lépett. Az ő első feladata az volt, hogy biztonsági mintát gyűjtsön. Az utolsó alkalommal végezték el ezt a protokollt, a későbbi küldetések során már nem vettek ilyen mintát. Az űrhajósok első közös feladata az volt, hogy a különleges tárólórekeszből „kihúzzák” a holdautót. Az eszköz egy rugós mechanikának köszönhetően önmagát kihajtogatva szinte készen ereszkedett le a Hold regolitos talajába. A feladat különlegessége, hogy az eredetileg az autóra tervezett kamerát olyan szögbe állították az asztronauták, hogy a kicsomagolás műveletét a földi irányítás saját képernyőin is követhette. Így az utókor számára is megörökítették a Holdon töltött első nap egyik kulcsfontosságú feladatát. A holdautó összeállítása után Scotté volt a megtisztelő feladat, hogy elsőként vezessen autót a Holdon. Igaz, egyelőre antenna és kamera nélkül, csak úgy „pőrén” ment egy kört a Falcon körül. Első tapasztalatait jelezte is a földi irányításnak. Sajnos az eszközön csak a hátsó tengely kormányzása működött, bár az irányítást ez a probléma nem befolyásolta jelentősen. Továbbá jelezte az űrhajós, hogy az űrruha sem úgy hajlik deréktájban úgy, ahogyan kellene. A próbaút után még felszerelték a szükséges alkatrészeket és rendhagyó módon nem az ALSEP összeszerelése következett. Az újdonsült négykerekű közlekedési eszközzel négy kilométeres útra indultak az Elbow és St. George kráterhez.

 Az elektromos autó első megállója a Hadley-rianás és a Hadley-hegység találkozásánál lévő Elbow kráter volt. A leszállóhelytől három kilométert tettek meg az űrhajósok, hogy elérjék ezt a célpontot. Az eredeti felállást követve Scott vezette a járművet, Irwin pedig navigált, s közben a földi irányításnak adott szóban geológiai leírásokat a tájról. Ne gondoljuk azt, hogy ez egy sétakocsikázás volt csupán. A holdautót vezetve a parancsnok nem volt képes 8-10 km/h-nál nagyobb sebesség elérésére, pedig az elméleti végsebesség 18-20 km/h között volt. Ezt a Holdfelszín egyenetlensége magyarázza. Az űrhajósok beszámolója szerint a felszínen kisebb-nagyobb kövek hevertek, melyek megnehezítették a haladást. Megérkezve a célponthoz Irwin űrhajós panorámafelvételt készített a helyszínről. Közben Scott adásra állította a kamerát, hogy aztán azt a földi irányítás távvezérlővel irányítani tudja, majd több kőzetmintát is vettek a kráter széléről. A mintavételhez egy új eszközt is használtak, mellyel több apró követ is begyűjthettek az űrhajósok. A második állomás 500 méterrel arrébb volt. A St. George krátert kezdetektől fogva az első EVA főhelyszínnek tervezték. Itt 45 percnyi kutatómunkát végezve több értékes minta begyűjtése után nem folytathatták tovább a tervezett útvonalat. Az idő szűkössége miatt a soron következő célpontot, a Flow krátert törölték az aznapi tevékenységlistáról, így a holdautó két űrhajósával elindulhatott visszafelé a Falcon űrkomphoz. Az űrhajósokat a komp saját navigációs rendszere segítette a visszatérésben. A landolási helyhez érve azonban az asztronauták azt a megállapítást tették, hogy a rendszer nem tökéletes. A navigációs egység húsz foknyi eltéréssel navigálta vissza az Apollo-15 holdi személyzetét a leszállóegységhez.

Munka közben
Forrás: NASA

A nap utolsó feladataként az ALSEP kutatóállomás felállítása még az asztronautákra várt. A kutató állomást negyedik ilyen rendszerként üzemelték be, a megfelelően lapos helyszín kiválasztása után. A két űrhajós megosztozva a feladaton hatékonyan végezte a már sokszor elpróbált munkát. A parancsnok két lyukat fúrt a talajba a hőáramlás mérésére szolgáló tudományos műszernek. Irwin a rendszer központi egységének beüzemelésével foglalkozott, melyhez aktiválnia kellett egy kisméretű plutónium generátort. Ehhez az eszközhöz csatlakoztatták a többi mérőeszközt a megfelelő áramellátás biztosítása végett. De legalább ilyen fontos volt a rádióadó beüzemelése is, melynek fő feladata az volt, hogy a mérési adatokat továbbítsa a Földre. Az adóberendezés összeszerelése is Irwin feladata volt. Ez is terv szerint, fennakadás nélkül megtörtént. Viszont a hőáramlás kísérletéhez használt eszköz összeszerelése nem ment zökkenőmentesen. Az érzékelők számára elengedhetetlen fontosságú lyukat nem volt képes Scott a megfelelő mélységbe lefúrni. A nem várt problémát egy keményebb kőzetréteg okozta, melyet az erre a célra készített fúró nem volt képes áttörni. Így az eszköz kihelyezésének megoldását a második holdi napra helyezte át az irányítóközpont. A két űrhajós számára engedélyezték a pihenőidő megkezdését. Nem csoda, hogy elfáradtak, hiszen az első nap több, mint 6 órát töltöttek a Holdfelszínen, és 10,6 kilométert tettek meg a holdautóval. Az addigi legtermékenyebb kutatómunka első napján volt túl ez a két bátor férfi, de még kettő nap hátra volt ebben az idegen világban. A következő részben a második, illetve harmadik űrhajón kívüli tevékenység történéseit ismerheti meg a kedves olvasó.

Az összeszerelt ALSEP
Forrás: NASA

A legteljesebb Apollo küldetés – Az Apollo-15 története – 1.rész

Negyvenkilenc évvel ezelőtt ezen a napon, UTC szerint 13:34-kor indult útjára az Apollo-15 legénysége. Mindenképpen jeles esemény volt, hiszen ez a három űrhajós sok mindenben nyerte el az elsőséget. Olyan műszaki megoldásokat használhattak, amelyet előttük még senki. Számos tudományos mérést és vizsgálatot végezhettek, amelyet addig még egyik Apollo-küldetés sem tudhatott magáénak. Oly sok minden történt e 13 napos küldetés során, hogy egy cikk nem is lesz elég hozzá.

A három űrhajós név szerint David Scott, Alfred Worden és James Irwin 1971. július 26-án indult egy Saturn-V rakéta fedélzetén a Holdra, ugyanarról az indítóállásról (39A) – melyről a történelmi első küldetés, az Apollo-11. De a két küldetés közötti hasonlóságok kis túlzással, de ezzel már véget is értek. Az Apollo-15 egy más küldetés osztályba tartozó eseményként szerepelt a NASA tervei között. „J” típusú repülésként hivatkoznak rá, mely hosszabb tartózkodási időt, bővített műszerkészletet és tudományos programot jelölt. A Saturn-V rakéta tetején az Endeavour űrhajó és a Falcon holdkompot tekinthetjük egy sok tekintetben módosított űreszköznek.

Az Apollo-15 startja 1971. július 26-án

Az Apollo-15 a program kilencedik repülése volt, egyben a negyedik olyan küldetés, mely során űrhajósok szálltak le égi kisérőnk felszínére, a Holdra. A misszió fő feladata a már megkezdett tudományos kutatások folytatása, de természetesen számos különleges, eddig még végre nem hajtott tudományos mérés és kísérlet is várt az űrhajósokra.
A történelem eddigi legnagyobb rakétája a Saturn-V űrrakéta már lassan megszokottnak nevezhető látvánnyal emelkedett a magasba. Ugyanakkor ez az ismerős látvány egy módosított rakéta képe volt, mely az avatatlan szemek számára épp ugyanolyan lehet, mint az a monstrum, mely 1969-ben elsőként juttatott embereket a Holdra. Ez a rakéta lényegesen több súlyt vitt magával, mint elődjei, így mindenképpen szükséges volt módosítani az amúgy sem hétköznapi rakétaóriást. Az első és második fokozat közötti piropatronok számát – mely a fokozatok szétválását tette lehetővé – nyolc darabról négyre csökkentették. Az első fokozat néggyel kevesebb fékezőrakétával lett felszerelve, valamit a kettes fokozathoz tartozó S-II hajtómű égésterében is végeztek módosításokat. De ennek célja az előző indításoknál tapasztalt oszcilláció kiküszöbölése volt. A repülés programjában is eszközöltek változtatásokat. A Föld körüli pályát alacsonyabbra, 166 kilométeres magasságra helyezték. A biztonsági üzemanyag mennyiségét is csökkentették, hogy ezzel a változtatással is tovább éghessenek a hajtóművek. A változtatásokkal a mérnökök elérték, hogy közel 500 kg többletsúlyt képes legyen eljuttatni a rakéta a Holdra. Ismerve a rakományt, erre a teljesítményre szükség is volt.

Az Apollo-15 legénysége David Scott, Alfred Worden és James Irwin

Az Apollo-15 rakétája bizonyos értelemben egy már sztenderdnek nevezhető parancsnoki modult és holdkompot vitt magával. Igaz ugyan, hogy a hosszabb Holdfelszínen tartózkodás miatt több készlettel és oxigénnel látták el a Falcont, hogy az űrhajósok 68 órát tölthessenek az égitesten. És egy eddig még nem használt közlekedő eszközt is elhelyeztek a holdkomp „csomagtartójában”. A NASA kezdetek óta két nagyobb csoportba sorolta a Holdon végzett expedíciókat. A gyalogos felderítés mellett mindig is tervben volt valamilyen közlekedő eszköz használata. Sokáig a repülő, illetve guruló eszközök álltak versenyben egymással, ám a tervezés szakaszában egy MOLAB nevezetű prototípusból származó pozitív tapasztalatok miatt a NASA vezetői végül a négykerékkel ellátott guruló járművet választották. A holdautót a General Motors egy leányvállalata készítette el. A cél az volt, hogy egy könnyű, elektromos meghajtással működtethető, terepen való közlekedésre alkalmas geológiai kutatójárművet készítsenek.
A tervező csapatot a magyar származású Pavlics Ferenc vezette. Számos prototípus után végül olyan holdjáró született, mely egy rugós mechanizmussal könnyedén összehajtható volt. Természetesen azért készítették ilyennek, hogy elférjen a holdkomp rakterében. A négykerekes eszköz úgy lett megépítve, hogy minden kereket külön elektromos motor hajt. Az eszközt vezető űrhajós, ha szükségesnek érezte mind a két tengelyt képes volt kormányozni. De egy kapcsoló segítségével váltogathatott is a kormányzandó tengelyek között.
De nem csak ezért nem volt szokványos eszköz ez az autó. Földi társaival ellentétben ezen nem találnánk sem kormánykereket, sem pedig gumiabroncsot. A kerekek titánhálóból készült abroncsokat kaptak, s a holdjármű irányítása botkormánnyal lett megoldva. A Holdon hagyott autó összesen több mint 27 kilométert tett meg a poros, regolitos holdfelszínen és nagyobb területet voltak képesek bejárni háromnapos tartózkodásuk alatt, mint eddig bármelyik küldetés űrhajósai. Hozzá kell tenni azt is, hogy biztonsági okokból azért hét kilométernél messzebbre sohasem távolodtak el a Falcontól.

Nemcsak a holdautó volt az, mely lehetővé tette a hosszabb Holdon tartózkodást. Legalább ilyen fontos volt az űrruhák átalakítása is. Hiszen az Apollo-15 előtti küldetések szkafanderei sokkal merevebbek voltak, melynek első sorban biztonsági okai voltak. Ezekben a nehéz öltözetekben az űrhajósok képtelenek voltak lehajolni vagy akár letérdelni. Ezért is dolgoztak hosszúszárú szerszámokkal. Értelemszerűen a „J” típusú repülés személyzetének más kialakítású, több Holdon tartózkodást biztosító űrruhára volt szüksége. A terveknek megfelelően az A7L-B jelzésű szkafanderben az asztronauták akár hét órát is képesek voltak a holdfelszínen tölteni. A ruhákat deréktájban teljesen átdolgozták, hogy az őket viselők képesek legyenek leülni benne. Ez a holdautóval való közlekedés miatt volt nagyon fontos. De a ruhán kialakított csatlakozók elhelyezkedésén is változtatni kellett, akár csak a beszállónyíláson.

Az Apollo-15 Holdkomp pilótája James Irwin

De az Apollo-15 tudományos tevékenysége nem csak a holdfelszínre korlátozódott. Miután a Falcon levált az Endeavour űrhajóról és megkezdte ereszkedését a Holdra, az égitest körül keringő űrhajó is megkezdte tudományos munkáját. A küldetésre a NASA egy teljesen új műszeres egységet tervezett, mely a SIM (Scientific Instrument Module) nevet kapta. A tudományos műszerek a parancsnoki modul alatti műszaki egységben kerültek elhelyezésre. Érdekes dolog, hogy a korábbi Apollo-küldetéseken a modul ezen részét csak ballaszttal töltötték ki. Ez volt az első alkalom, hogy műszerek kerültek ide. A korábban titkosított kémműholdak fotografikus eszközeit felhasználva a mérnökök olyan nagy teljesítményű fényképezőgépeket helyeztek el az említett részben, amellyel lehetőség nyílt minden eddiginél részletesebb felvételek készítésére. Helyet kapott a SIM egységben még számos más eszköz is, mellyel igazán pontos tudományos méréseket végezhetett a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden. Még egy kis érdekesség, a szervízmodulba épített tudományos eszköz adathordozója nem volt kapcsolatban a parancsnoki modullal. Így a mérések elvégzése után, a már teljes létszámmal üzemelő személyzet egyik tagjának egy EVA (Extra-Vehicular Activity – Űrhajón kívüli tevékenység) során kívülről, a világűr vákuumából kellett kihoznia az értékes adatokkal teli eszközöket.

SIM (Scientific Instrument Module)

Ugyancsak a SIM rekeszben kapott helyet egy kisebb műhold. Ezt az űrhajósoknak kellett pályára állítaniuk a Hold körül. A Föld irányú gyújtást megelőzően került pályára ez a kis 78×36 cm-es nyolcszög alapú hengeres testbe épített szatellit, mely az űrhajó távozását követően is folytatta a méréseket. A műhold önálló meghajtás vagy helyváltoztatás nélkül pályáján keringve mérte a napszél részecskék energiaintenzitását, a plazma viselkedését és a holdi mágneses mező tulajdonságait. Kétségtelen, hogy az Apollo-program egyik legtermékenyebb küldetéseként az Apollo-15 legénysége rászolgált arra, hogy a történelem örök részeként tanulságot tegyen arról, hogy mire képes az ember, ha igazán kíváncsi.

Írásom következő részében részletesen foglalkozom az űrhajósképzés átszervezésével, a leszállóhellyel, valamit a Holdon megkezdett kutatómunkákkal.

Egy művészi ábrázolás az Endeavour űrhajóról a SIM műszerekkel, valamit a Hold szatellittel

Programajánló júliusi estékre – NEOWISE üstökös

Ha nincs programod a júliusi estékre, akkor ajánlunk neked egy kis néznivalót. Természetesen tiszta égboltra is szükség lesz.

Nem is volt olyan régen, hogy a SpaceX GPSIII indítását élőben közvetítettük Nagy Szabolcs kollégánkkal. Aznap este különleges eset volt, hiszen itthon a viszonylagos derült égnek hála, kis túlzással, de mindenhol észlelhető volt a fejünk fölött elhúzó űreszköz. Számos kép és felvétel érkezett a legnagyobb közösségi oldalon üzemelő Űrutazás-Űrhajók csoportba. Jó volt látni, hogy közösen osztoztunk az élményben.

GPS- III átvonulás – Szalipszki Benedek felvétele

Május végén egy ennél is különlegesebb eseményt közvetítettünk. A SpaceX amerikai űrvállalat egy saját maga által tervezett űrhajót küldött a Nemzetközi Űrállomásra. Az Endeavour névre keresztelt űrhajón két amerikai űrhajós is utazott, így majd kilenc év után ismét hazai földről, hazai rakétával utazhattak az asztronauták. Az eseményt élőben közvetítettük és ezalkalommal is szerencsénk volt, hiszen az indítást követően Magyországról szabad szemmel is látni lehetett az űrállomásra igyekező űrhajót. Rengeteg felvétel került fel az esemény után az online csoportunkba. Nagyon sokan követtük saját szemünkkel ezt a történelmi eseményt, amely bizonyosan örök emlék marad.

A SpaceX Endeavour űrhajója Magyarország felett – Nagy Olivér felvétele

Ezúttal is egy érdekes észlelésre hívlak titeket ma estére, vagy a hátralévő júliusi napokra.  A C/2020 F3 jelölésű üstökös már több napja ad programot az amatőr és hivatásos csillagászoknak. A NEOWISE néven is emlegetett űrszikla ma, azaz pénteken a kora esti órákban is észlelhető lesz szabad szemmel. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt az üstököst már jó ideje lehet szabad szemmel észlelni. De július 15-től a NEOWISE pályája olyan kedvezően alakul, hogy már a kora esti órákban is észlelhető. Az Országos Meteorológiai Szolgálat Üstökösfigyelő térképe szerint a nyugati megyékben élőknek lesz elsősorban nagyobb esélyük az észleléshez. Természetesen ha nem jön be a csillagászati megfigyelések örök átka. Mert ha valami esemény, vagy jelenség van, sajnos az esetek többségében beborul. No de én magam optimista vagyok és szemlélni fogom az eget ma este is.

Üstökösfigyelő térkép
Forrás: OMSZ

Az égbolton való tájékozódáshoz egy kis segítség. A Göncölszekér “alatt” az északnyugati, északi égbolton találhatja meg a kíváncsi szemlélő az üstököst a horizont közelében.

Az üstökös “útja az égen”
Forrás: MCSE
A NEOWISE a Parker Solar Probe napszonda fényképén
Forrás: NASA

A Voyager űrszondák története – 2. rész

Nem is olyan régen blogunk születésnapi köszöntőjeként már írtam a Voyager űrszondákról. Az említett részben tudatosan a kettes számmal ellátott űreszközzel foglalkoztam többet, hiszen az ikrek közül az indult elsőként, s az eredeti terveknek megfelelően több égitestet látogatott meg, mint az 1977. szeptember 5-én indított egyes számú szonda. Viszont most eleget teszek az ígéretemnek, és a Voyager-1-ről készített írásommal folytatom az ikerszondák történetét.

A NASA eddigi legsikeresebb bolygókutató küldetése egyben az emberiség kíváncsiságának csillagközi emlékműve is lett. A két Voyager szonda – igaz ugyan, hogy hat év különbséggel – átlépve a heliopauzán folyamatosan távolodik szülőbolygónktól és a Naprendszertől. A több mint negyven éve úton lévő szondák a tervek szerint 2020 végéig képesek lesznek minimális tudományos mérések elvégzésére, értékes adatokat szolgáltatva a projektben dolgozó kutatóknak. Ha minden jól megy, az univerzumba küldött palackpostáink 2025-ig lesznek képesek rádiójeleket küldeni, mielőtt a radioizotópos termoelektromos generátorok gyengülő teljesítménye miatt el nem hallgatnak örökre. De, mint ahogyan egy bölcs mondás tartja, nem az az út számít, amely még előttem van, hanem az, melyen már végig mentem. A Voyager-1 1977. szeptemberi indulását követően több ezer felvételt készített célobjektumairól.
Azonban az első és számomra egyik legkedvesebb felvétel az, melyet a Föld felé visszaforduló szonda készített a Föld-Hold rendszerről nem sokkal az indulás után. Igaz ugyan, hogy az adatokat jóval később, október 8-án küldte vissza a Földre.

A Voyager-1 felvétele a Föld-Hold rendszerről
Forrás: NASA

A szonda hiába indult később, mint az ikertestvére, a terveknek megfelelően mégis ő érte el előbb a Jupiter rendszerét, ahol a magával vitt kamerának hála addig soha nem látott részletességű felvételeket készített a bolygók királyáról. A fényképezés mellett azért számos tudományos mérést is végzett az Óriásbolygó légköri összetételét illetően. A Jupiter több holdját is meglátogatta az atomenergiával működtetett szonda.
A Voyager-1 kamerája megmutatta a különleges formájú Amalthea holdat, mely anyabolygójának legnagyobb belső holdja. Az 1610-ben Galileo Galilei által felfedezett holdak közül hármat is felkeresett. Az ekkor készített felvételeknek hála a történelem során először észlelhetett az emberiség olyan vulkánkitörést, mely nem a Földön történt. A Jupiter tüzes kísérőjéről készített felvételek megmutatták a vulkanikus tevékenységben tobzódó holdat, az Iot. Az űreszköz szemén át láthattuk az Europa fagyott felszínét és a Ganumedesz kráteres arcát.
A legérdekesebb és legváratlanabb felfedezés azonban nem a holdakhoz és a vulkánokhoz kapcsolódik. A Voyager-1 volt az első Jupiternél járó felfedező, amely olyat látott, melyet még a földi távcsövekkel sem láthattunk. A felhősávokkal tarkított bolygó halvány gyűrűrendszerét is lefotózta, mely igazán meglepte a kor csillagászait.

A Voyager-1 gravitációs hintamanőver segítségével folytatta útját a Szaturnusz felé, melyet 1980. november 12-én el is ért.  Ezen az úton kissé lemaradva ugyan, de követte kettes számú testvére is. A gyűrűs bolygónál járva több ezer felvételt készített, meglátogatta a bolygó hét holdját. Írásom első részéből kimaradt egy felfedezés, mely esetünkben ugyan nem a Voyager-1 érdeme, de nem szerettem volna kihagyni egy egészen szokatlan felvételt, amely új felfedezéshez segítette hozzá a csillagászokat.
Az egyes számú szonda ikertestvére páratlan felvételeket készített a Szaturnusz gyűrűrendszeréről és a fényképek feltárták a bolygó „küllőit” is. Ezek a sugaras alakzatok a B-gyűrűben voltak megfigyelhetők. A szonda felvételén jól kivehető sötét foltok létrejötte az elektromágneses kölcsönhatásokhoz kapcsolódnak. De ez az elgondolás huszonöt évig csak elméleti szinten volt elfogadott. A Cassini űrszonda ismételt észlelése kellett ahhoz, hogy többet megtudjunk a jelenségről. Annyi már bizonyos, hogy idény jellegű dologról van szó, mely a Szaturnusz nap-éj egyenlőségének közeledtével figyelhető meg, de a küllők kialakulásának folyamata továbbra is olyan kérdés maradt, mely azóta foglalkoztatja a csillagászokat.

Az űrszonda küldetése ezzel a felfedezéssel még nem ért véget. A Szaturnusz rendszerében még egy célpont várt meglátogatásra. Az égitest gravitációs erejét felhasználva az eszköz gyorsítást követően kilépett a Föld pályasíkjából és a Titán felé indult. A terv az volt, hogy a rendszer elhagyása közben több felvételt is készít a gyűrűs bolygó egyik legérdekesebb holdjáról. Sajnos a felvételek nem a várt eredményt hozták. Feltehetően a Titán légkörének összetétele miatt nem sikerült a felszínről megfelelő felvételeket készíteni. Bár a szonda által készített képek így is elég látványosra sikeredtek, a csillagászoknak egészen 2005-ig kellett várnia, hogy a Cassini–Huygens misszió során egy leszállóegység megvizsgálhassa a Titán felszínét. A Voyager-1 elhaladva utolsó célpontja mellett megkezdte hosszú útját kifelé a Naprendszerből.

Halványkék pötty
Forrás: NASA

A Naprendszertől távolodva a szonda még egy utolsó képet készített. A felvételek között találunk egy olyat, amely igazán elgondolkodtató. A nagy feketeségben egy kicsinyke kék pötty látható. Ez az apró pont nem más, mint a mi szülőbolygónk, a Föld. A Voyager-1 a Titán elhagyása után a Naprendszerünk planetáris részének is búcsút intett, s elindult végtelen utazására a csillagok közé. Carl Sagan Kozmosz című tudományos ismeretterjesztő sorozatának hatodik része a Voyager szondák történetével foglalkozik. Az 1980-as években készült sorozat még mai szemmel nézve is igazán látványosan meséli el az űrbéli felfedezők történetét. A Voyager szondák olyan nagy nyomot hagytak az emberi popkultúrában, hogy az 1979-ben bemutatott Star Trek: Csillagösvény című első Trek mozifilmben komoly szerepet kap egy másik fiktív Voyager szonda. De nem csak Hollywood fedezte fel magának a Voyager szondák művészi értékét.

Planéták Szimfóniája (Sáránszki Mihály engedélyével)

Planéták Szimfóniája – A NASA Voyager projekt mellékzöngéi, Sáránszki Mihály saját maga által készített animációs filmje, mely Jeffrey Thompson– Symphonies of the Planets című hanglemezét használva nem mindennapi látványt tár elénk. A hanganyag érdekessége az, hogy a Voyager szondák által rögzített emberi fül számára is hallható bolygóközi rádióhullámokat használja fel. Olyan érzése van az embernek miközben ezt a felvételt hallgatja és nézi, mintha saját szobájába engedné be az egész Naprendszert.
De nem ez volt az egyetlen hanganyag, amely hazaérkezett a Voyager-1-től. A bolygóközi tér elhagyása után 2012 és 2013 között a szonda egy igazán érdekes felvételt küldött az elképzelhetetlen távolban lévő otthonába. A felvételen a sűrű csillagközi plazma által keltett hanghatást hallani, amely igazán hátborzongatóan hangzik. Mintha egy sci-fi filmből került volna elő.

A Voyager űrszondák mára a történelem részei. Egy olyan kor emlékei, amikor még minden kicsit nehezebb volt, hiszen akármerre tekintettek, mindenhol épp az első lépéseket tették csak meg.
Az azóta eltelt több mint negyven évben számtalan űreszköz járt már az ikrek nyomdokaiban. Gondoljunk csak az 1997. október 15-én indított Cassini–Huygens űrszondára, melynek Huygens nevű leszállóegysége eljutott a Titán felszínére. Vagy éppen a 2006. január 19-én elindított New Horizons szonda, mely megmutatta az emberiségnek a Plutót. És persze ki nem hagynám a Juno űrszondát, mely 2011. augusztus 5-én indult el a bolygók királyához.
Egy biztos, a jövőben bármennyi szonda, vagy egyéb, még fel nem talált űreszköz indul a világűrbe, mindig ott lesznek a felfedezések hajnalán indított nagy öregek, elképzelhetetlen távolságban, úton a végtelenbe az emberiség üzenetével, a kíváncsiság és a kultúra örökségével.

Crew Dragon DM-2 kerestetik!

A tudományos világ igazi szépsége az, hogy nem dogmákra és vakhitre épülő tanítások összessége. A tudományos és technikai élet csodái a mindennapokban is megtapasztalhatóak. Biztosra veszem, hogy mindenki próbálkozott iskolás korában a statikus elektromosság legegyszerűbb kísérletével, azzal a bizonyos vonalzóval és pár miszlikbe aprított papírdarabbal. Azt is sejtem, hogy minden érdeklődő diák ugyanúgy a rácsodálkozás örömével, akár többször is megismételte a kísérletet.

Crew Dragon DM-1 “csomagtartó” átvonulása
Forrás: Landy-Gyebnár Mónika

Ma este a SpaceX űrhajója kis hazánk felett fog elhúzni, ha minden a tervek szerint megy, 22:50-kor. A majdani észlelés igazságához tartozik, hogy még nem rendelkezünk pontos pályaadatokkal a Crew Dragon DM-2 esetében, mint mondjuk egy Iridium Next műholdcsaládba tartozó ismert pályán haladó űreszköznél. Ezért egy kicsit barkács módon kell megállapítanunk az űrhajó várható röppályáját, mely elvileg, és nagyon reméljük, hogy gyakorlatilag is egyezik a 22:30-kor átvonuló ISS (Nemzetközi Űrállomás) pályájával. Valamivel alacsonyabban, de ezt a pályát fogja bejárni az űrhajó is felettünk, mivel az űrállomásra igyekezik. Reméljük az időjárás is kegyes lesz hozzánk. Hiszen az amatőr-csillagászat egyik sarokköve, hogy eseménytelen égbolt esetén derült idő van. Ellenben, ha valami csillagászati esemény/jelenség történik, biztosan beborul. De én azért bizakodom, hogy látni is fogunk valamit este.

A képen a szerdai (05.26) égbolt. Legfényesebb objektumként a Hold, pirossal jelölve az Ikrek csillagkép Pollux nevű csillaga
Forrás: Stellarium free software

Ha minden jól megy, az űrhajó 22:50-kor fog elhaladni a Gemini csillagképben. Kicsit szakmaiatlanul mondva a képzeletbeli ikerpár fejét szimbolizáló két csillag között. És szabad szemmel is megfigyelhető lesz! Ha minden igaz, látszatra a Sárkány pályája közelebb fog állni a 1,16 magnitúdó fényességű 33,5 fényév távolságra lévő Pollux csillaghoz. A képzeletbeli ikerpár bal oldali alakjának „feje” ez a bizonyos csillag. A tájékozódással nem lesz gondunk az éjszakai égbolton. Minden kedves érdeklődő keresse a Holdat. Szigorúan nyugati irányban! Attól északnyugatra találjuk majd az Ikrek csillagképet. Ha az égiek kegyesek hozzánk, egy kis fényesen mozgó pontot fogunk látni, amely átsuhan a már említett pályán. Avatatlan szemek hullócsillagként azonosíthatják majd a SpaceX űrhajóját. De a mi kedves olvasóink, ha majd az égre tekintenek a megadott időpontban tudhatják, hogy két bátor űrhajós van úton a Nemzetközi Űrállomásra.

A Crew Dragon DM-2 lehetséges pályája
Forrás: Stellarium free software

A Crew Dragon DM-2 küldetés űrhajósai

DM-2 küldetés legénysége: Bob Behnken és Doug Hurley

Már tényleg nincs sok hátra, és elindul a Sárkány a Nemzetközi Űrállomásra. A blogon több napja igyekszünk minél több tartalmat megosztani veletek a nem mindennapi küldetéssel kapcsolatban. Azt hiszem, mi itt mindannyian jobban várjuk az esti órákat május 27-én, mint egy kisgyerek a Szentestét.

Az elmúlt napok során számos remek írás jelent meg az oldalon (a DM-2-ről szóló összes írásunkért katt ide). Elmondhatjuk, hogy most már ismerjük a különc látnok milliárdost, a céget, melyet megálmodott, és annak karizmatikus elnöknőjét. Sőt már magáról az űrhajóról is rengeteg mindent megtudtunk. Éppen itt az ideje, hogy a Crew Dragonnal utazó két asztronautával is megismerkedjünk. Név szerint Douglas G. Hurley-val és Robert L. Behnken-nel

Douglas G. Hurley

A Demo Mission-2 küldetés parancsnoka (Spacecraft commander) Douglas G. Hurley, 1966. október 21-én született a New York állambeli Endicottban. 1988-ban a Tulane Universityn szerzett építőmérnöki diplomát, 1991-től rendelkezik képesítéssel repülőgép vezetésre. Három alkalommal teljesített szolgálatot a Csendes-óceán nyugati térségében. 1997-ben tesztpilóta kiképzésben részesült, ezt követően az F/A-18-as vadászrepülő különböző típusaival is repült. Egyik repülése alkalmával ragadt rá a „Chunky” becenév, melyet hívójelként a mai napig használ. Összesen több mint 5500 órát repült és több mint 25 géptípus kapcsán szerzett pilóta tapasztalatokat. A 2000-es években részesült űrhajós kiképzésben a houstoni Johnson Űrközpontban.

Hurley feleségével és kisfiával

Már kiképzett űrhajósként az STS-107, illetve STS-121 jelzésű küldetések során támogatói, tanácsadói szerepkörben szolgált. A NASA-nál töltött évek alatt volt alkalma az orosz Jurij Gagarin Űrhajóskiképző Központban is szolgálatot teljesíteni. Összesen 683 órát töltött a világűrben, két űrsikló küldetésen vett részt. Első alkalommal az Endeavour űrrepülőgéppel repült az STS-127 misszió során. Első űrszolgálata alatt összesen 15 napot, 16 órát és 44 percet töltött a világűrben. Ezalatt 248-szor kerülte meg a Földet.

2011. július 8-án az utolsó űrsikló pilótájaként Hurley részt vett az STS-135 küldetésen. A Raffaello modullal ellátmányt, kutatási anyagokat és eszközöket szállítottak a Nemzetközi Űrállomásra. A küldetés alatt 12 napot, 18 órát és 27 percet töltött a világűrben, 202-szer kerülve meg a Földet.
Az űrsiklók nyugdíjazását követően a Johnson Űrközpont repülő személyzetért felelős osztály igazgatóhelyettese lett. 2014 augusztusában a kereskedelmi űrrepülések személyzeti osztályának igazgató helyettese lett, majd 2015-ben a NASA bejelentése szerint Hurley lett az Amerikai Egyesült Államok egyik első űrhajósa, akit kereskedelmi űrrepülésekre képeztek ki. A kinevezés után meg is kezdte a felkészülést a Boeingnél és a SpaceX-nél. 2018-ban a SpaceX bejelentette, hogy Douglas G. Hurley lesz a Crew Dragon Demo-2 küldetés parancsnoka. A Sárkány első utasa házas, felesége Karen Nyberg, aki szintén űrhajós. Egy kisfiuk van.

Hurley kisfiának rajza apja űrhajójáról

Dr. Robert Behnken

A SpaceX első emberes küldetésének második legénységi tagja dr. Robert Louis Behnken. 1970. július 28-án született a Missouri állambeli St. Ann-ben. 1992-ben a Washington Egyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett. Az Amerikai Légierő (United States Air Force) pilótája lett, szolgálatát az F-22-es vadászgéppel látta el. A légierőnél 1997-ben műszaki ismeretekből doktorált. 1999-ben pedig tesztpilóta kiképzésben részesült. A légierő kötelékében több mint 780 órát repült, és több mint 25 különböző típusú gépen teljesített szolgálatot, illetve tesztelte azokat. 2000-ben a Johnson Űrközpontban részesült űrhajós kiképzésben. 2006-ban részt vett a NASA egy speciális tengeralatti missziójában a NEEMO 11-ben, melynek keretén belül hét napot töltött egy víz alatti kutatóbázison.

Az Endeavour űrsiklóval repült előszőr 2008. március 11-én. Itt küldetés felelősként vett részt a misszióban, melynek célja az volt, hogy a Japán Kibo első részét és a kanadai Dextre robotkart az űrállomásra szereljék. Az STS-123 jelű küldetés alatt 378 órát töltött a világűrben. Ezalatt háromszor végzett űrhajón kívüli tevékenységet (EVA, űrséta) és 19 órát töltött a világűrben szkafanderben. Küldetése során 250-szer kerülte meg a Földet.
2010. február 8-án ismét az Endeavour űrsikló küldetés specialistája volt. Az űreszköz 24. repülése az STS-130 jelzést kapta.

A küldetés feladata a Tranquility modul és a Cupola feljuttatása volt. Második űrszolgálata alatt Behnken 330 órát töltött a világűrben, mely során ismételten tett három űrsétát. A küldetés ideje alatt 217-szer kerülte meg a Földet. Az űrsikló korszak után 2012-ben Peggy Whitsont leváltva az Űrhajós Iroda vezetője lett. Egészen 2015-ig, amikor is felvételt nyert a kereskedelmi űrhajóskiképzésre jelölt asztronauták közé. 2018 augusztusában kapta meg kinevezését a Crew Dragon Demo-2 misszió műveleti parancsnok (Joint operations commander) feladatkörre. Dr. Behnken házas, felesége Katherine Megan McArthur, szintén űrhajós (egyszer járt az űrben, a 2009-es STS-125 küldetésen, a Hubble utolsó javító-misszión).

Bob Behnken és felesége

Elsőnek lenni mindig nagy feladat. Számos alkalommal bebizonyította már a történelem, hogy az elsőket megőrzi az emberiség emlékezete. Történelemkönyvek őrzik az első császár nevét, az első bátor hegymászóét, aki meghódította a Csomolungmát. De ugyanígy kiolvashatjuk annak a két feltalálónak a nevét, akik első alkalommal repültek saját maguk által készített gépezetükkel. Miután a Földön nem maradt más, az ember a csillagok közé vágyott. A világűr első utasának nevét az egész ember ismeri. Pont ahogyan az első női űrhajós neve is beíródott az egyetemes emlékezetbe. Három űrhajós különösen becses helyen szerepel a már sokat emlegetett lapokon. A Holdra eljutott űrhajó legénységének három tagja talán a leghíresebb űrhajósok maradnak, míg világ a világ. Azt túlzás lenne mondani, hogy a Dragon két bátor űrhajósát pár év múlva minden kisiskolás név szerint ismer majd, mint az Apollo-11 legénységét annak idején. De optimista módon azért annyira számítok, hogy a jövő űrtörténelmében, legalább egy tekintélyes bekezdést kap ez a két bátor férfi.

Jó utat fiúk! Gyertek haza épségben!

A SpaceX első űrhajósai útban a Crew Dragonhoz az egyik teszt során

A Voyager űrszondák története – 1.rész

A felfedezés vágya egyidős az emberiséggel. Talán valamikor az őskori emberrel kezdődhetett, egy törzs tagja tehette fel a kérdést elsőnek. Mi van ott a hegy mögött? Aztán, ezt számtalan ilyen kérdés követte az évszázadok alatt, mire az ember megismerte szülőbolygóját. De a kérdések itt korántsem értek véget. Az emberi kíváncsiság túlnő a bolygón, ahová születtünk. Az űrhajózás hőskorában pedig a csillagászok számára megadatott a lehetőség, hogy távolabb tekintsenek, mint eddig bárki.

Az eredeti elképzelés szerint 2×2 űrszonda indult volna a Jupiter, a Szaturnusz és a Plutó hármashoz, illetve a következő körrel, ugyancsak kettős indítással a Jupiter, az Uránusz és a Neptunusz hármas lett volna feltérképezve 1979-ben. De sajnos, mint oly sokszor, az anyagi források nem tették lehetővé ezt a fajta missziót. Így végül is a négy űreszközből kettő elindítására kapott engedélyt a NASA. A tervek szerint a Mariner Jupiter/Saturn B elnevezésű űreszköz 1977 augusztusában került volna felbocsátásra, 16 nappal az ikertestvére előtt. A küldetés során megközelített volna négy óriásbolygót és az eddig készített felvételeknél jóval élesebb és pontosabb képeket készített volna. Ezt követően a szonda tovább folytatja útját a Naprendszer határáig és azon is túl.

A Voyager űrszonda
Az alábbi linken egy interaktív 3D modelre vezet. Böngészőben is futtatható 3D
Forrás: NASA


A NASA tervei szinte pontról pontra meg is valósultak. Annyi eltéréssel csupán, hogy a kezdetben Mariner Jupiter/Saturn B nevű szondát az indulás előtt fél évvel átkeresztelték és így Voyager-2 néven vonult be a történelembe. Ez az eszköz lett az ember által valaha készített legtöbb utat megtett, a Földtől legtávolabb lévő eszköz. De a pontosság végett el kell mondanom, hogy a szonda ikertestvére, a Voyager-1 a jelenlegi távolsági csúcstartó.

Titan-III Centaur hordozórakéta
Forrás: NASA


A szonda végül 1977. augusztus 20-án egy Titan-III Centaur fedélzetén emelkedett a magasban és kezdte meg hosszú utazását. Az indítási ablak itt is, mint minden más misszió esetében, kulcsfontosságú tényező volt. Hiszen a bolygók együttállása több, mint száz év múlva kedvezett volna egy ilyesféle küldetésnek. A Voyager-2 útja során több ezer felvételt készített, és több, még ismeretlen holdat, illetve gyűrűt fedezett fel a megközelített bolygók körül. Az első célpont a Jupiter és annak rendszere volt 1979. július 9-én. 18 ezer felvétel készült a bolygók királyáról és holdjairól. Igaz, az első történelmi felvételeket a kettes rajtszámú szonda ikertestvére készítette. Hiszen a Voyager-1 előbb érkezett abba rendszerbe, melyet először a Földön 1610. január 7-én észlelt egy bizonyos Galileo Galilei nevű olasz csillagász. Mindössze 369 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán „közeli” képek készülhessenek a Galilei által felfedezett négy holdról. Név szerint az Io, Európa, Ganymedes és a Calisto nevezetű kísérőkről.

Az űrszonda az óriásbolygó gravitációs erejét felhasználva egy hintamanővernek nevezett módszerrel kellően felgyorsult ahhoz, hogy folytathassa útját a Szaturnusz felé. Átadva az elsőbbséget az egyes számú szondának, másodikként érkezett meg a gyűrűs bolygóhoz is 1981. augusztus 25-én. A hatalmas bolygónál 16 ezer felvételt készített és több tudományos mérést is elvégzett a 735 kg tömegű űreszköz. A Szaturnusznál a két szonda útja különvált, a Voyager-1 (mellyel a következő részben részletesebben is foglalkozom) a Titán meglátogatásával elhagyta a Szaturnusz rendszerét, és kilépve a Föld bolygó pályasíkjából elindult kifelé a Naprendszerből. Testvérére, a Voyager-2-re azonban még több feladat várt. Egy ismételt hintamanőverrel elindult rendszerünk legtávolabbi bolygója felé. Egy mechanikai meghibásodáson túljutva el is érte következő állomását, az Uránuszt, 1986. január 24-én. A hetedik bolygóról nyolcezer felvétel készült, melyek alapján a már ismert öt hold mellett, további tíz égi kísérőt azonosítottak. Továbbá remek lehetőség adódott megfigyelni a bolygó tizenegy vékony gyűrűívét.

A szonda 1989. augusztus 25-én érkezett meg a Neptunuszhoz. Egy kis személyes érdekességként említeném meg, hogy én ekkor alig múltam el egy hónapos. A kék bolygónál járva a szonda tízezer felvétele alapján hat új holdat fedeztek fel a programban dolgozó csillagászok. Továbbá megállapításra került, hogy az égitestnek öt gyűrűje és saját mágneses tere van. A Voyager-2 ottjártakor rögzítette a Neptunusz Nagy Sötét Foltját, mely a bolygók királyának, a Jupiternek több száz éve tomboló vörös ciklonjára hasonlít.

De a két űrszonda nem csak fáradhatatlan felfedezője lett az emberiségnek. Egy „palackba” zárt üzenetet is vittek magukkal a kozmosz óceánjára, mely az emberiségről és szülőbolygónkról számol be a majdani megtalálóknak. Az ötlet nem újszerű, hiszen a Pioneer 10 és 11, és az Apollo leszálló modul is vitt magával üzenetet a jövőnek. De ilyen adatmennyiség még egyszer sem utazott a csillagok között. Az alapötlet az amerikai csillagásztól, Carl Edward Sagantől származott. A 30 cm-es, arannyal futtatott réz hanglemezen a Földről származó 35 természetes és az ember által keltett mesterséges hangok kerültek rögzítésre. Olyanok, mint gyermeksírás, kutyaugatás, nevetés, továbbá 55 különböző nyelven elhangzó köszönés is szerepel a lemezen. Köztük ott van egy ilyen csillagközi üdvözlet magyar nyelven is. Valamint a lemezen 27 zeneműből szerepel részlet, és egy 116 képből álló gyűjtemény is helyet kapott az űreszközön. A lemezt egy alumínium tok védi, melyen információk szerepelnek a lejátszás megkönnyítése érdekében és egy ábrán jelölve van a szonda indítási helye is. A lemez mellé ultratiszta urán-238-at is tettek a mérnökök. Reményeik szerint a radioaktív anyag természetes bomlását felhasználva a majdani megtalálók képesek lesznek megállapítani a szonda pontos korát. Érdeklődő olvasóink az alábbi videóban belehallgathatnak a lemez tartalmába. 

A Voyager-1 30 cm-es, arannyal futtatott réz hanglemeze
Forrás: Yotube

A Voyager-2 a Neptunuszt elhagyva hozzáfogott második kiterjesztett küldetéséhez, mely a VIM (Voyager Interstellar Mission) nevet kapta. Feladata a csillagközi tér vizsgálata lett. Kis túlzással elmondható, hogy az eszköz egészen 2020-ig képes volt tudományos mérések elvégzésére. A NASA szerint 2025 környékén várható, hogy a Voyagerek végleg elhallgatnak.  A szonda indítása óta eltelt 43 év alatt olyan nagy távolságot tett meg, amelyet még elképzelni is nehéz. Cikkem írásakor ez a távolság a Földtől számítva 18,477,063,999 km. Ezt a számot leírni sem egyszerű. De aki kellő érdeklődést és kíváncsiságot érez magában, az a NASA weblapján maga is megszemlélheti, milyen messze jár az emberiség robotizált követe, mely az idők végezetéig úton lesz, és hirdeti a világegyetemnek az emberi faj kíváncsiságát és technológiai képességeit.

Beszéljünk róla – A Holdraszállás kevésbé ismert tényei egy amatőr csillagász szemével

A csillagászat és az űrkutatás iránti érdeklődés mindenképpen hobbi. Nem kell hozzá űrhajó, de első körben még talán távcső sem. Aztán ahogy az embert egyre jobban bevonzza a téma nem telik bele sok időbe és megveszi az első szakkönyvét, aztán egy távcsövet, majd rájön arra, hogy mennyi mindent nem tud még a csillagos boltozatról. 

Az egész akkor kezdődött, amikor pár éve elolvastam Marton Béla A Ceresz foglyai című könyvét. Igazi ifjúsági kalandregény hatvan évvel ezelőttről. Mindig is szerettem a sci-fit és nagy élmény volt elolvasni a fekete fehér illusztrációkkal ellátott kötetet.
A történetben feltűnt egy csillagász, nem volt nagy szerepe az eseményekben, de mégis annyira megfogott a karaktere, a viselkedése, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mit is csinál egy csillagász. Milyen lehet belenézni egy távcsőbe? Milyen teleszkópok léteznek egyáltalán? Hogyan lehet eligazodni a csillagos égbolton? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kezdtek el foglalkoztatni, aztán már nem volt megállás.
Később jöttem csak rá egy érdekes összefüggésre az említett könyv kapcsán, amelynek egyébként van folytatása is az Utazás a Vénuszba címmel. Mindkét kötetben szerepelt egy név. Szakmailag ellenőrizte: Dr. Kulin György, olvasható mindkét kötet első lapjain. Ő az a Gyuri bácsi, aki nem egy amatőr csillagász számára tette elérhetővé a csillagokat. Számos szakmai munkája a mai napig alapműnek számít a csillagászat iránt érdeklődők számára. A sors különös kegye, hogy a Cereszen játszódó szocialista science fiction hatvan évvel később teljesítette be rendeltetését. A tudomány felé irányított egy lelkes rajongót.

Marton Béla két részes sci-fi története
Mindkét kötet esetében a szaklektor Dr. Kulin György

Sokáig a magam örömére nézegettem a csillagokat, beleástam magam nem egy szakkönyvbe, előadásokat néztem a legnagyobb online videómegosztón. Aztán beléptem nem egy a témával foglalkozó csoportba, azon a bizonyos „F” betűs közösségi oldalon. Az első lehetőség, hogy érdeklődő közönség előtt beszélhessek a hobbimról, egy nyári gyerektáborban adódott 2019-ben. Meglepett, hogy a gyerekeket mennyire érdekelte a téma. Egy egész délelőttöt kaptam a táborban, amelyet a csillagoknak és az űrkutatásnak szentelhettünk. Öröm volt nézni a gyerekeket, ahogy megrajzolták saját csillagképeiket vagy éppen a Naprendszer modelljét készítették el hungarocell golyókból.

Nyári Gyerektábor a Naprendszer hungarocell golyókból

A következő nagy ötlet nemsokkal ezután következett. 2019. július 20-án történt ötven éve, hogy elhangzott a legendás mondat: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Kis városom könyvtárát felkeresve ötleteltünk az igazgatóval, hogy illene egy rendezvénnyel megünnepelni ezt a jeles évfordulót. Hamar megszületett az ötlet, hogy egy interaktív előadás keretében bemutatnám a mondat elhangzásáig megtett utat. Szputnyiktól a Holdon landoló Sas Holdkompig.
Az ötlet megszületett és egy novemberi szerda délután meg is valósulhatott. Nagyon örültem annak, hogy igazán tekintélyes számban vettek részt az előadásomon. Az pedig igazi emlék marad, hogy nem egy résztvevő számára megélt emlék voltak az általam előadott téma. Az alkalom vége így átment egy igazi nosztalgiázós beszélgetésbe, ahol számos remek történetet/emléket hallgattam meg. Egy biztos, idősebb hallgatóim minden emlékét, amelyet ott este megosztottak velem igaz kincsként fogom őrizni életem végéig. A novemberi alkalmat még számos előadási helyszín követte. Nagy örömömre jelenlegi lakhelyem és szülőfalum önkormányzata is lehetőséget adott arra, hogy elvigyem ezt a témát az érdeklődőknek. Valamint igazán nagy megtiszteltetés ért, hogy az ELTE Savaria Egyetemi Központ Történeti Diákköre meghívott előadni, s ott is beszélhetem a számomra oly kedves témáról.

A képért külön köszönet Németh Tamás Zoltánnak és Radics Tamásnak

Úgy érzem nagy igazságra jöttem rá az ismeretszerzés kapcsán. Egy tudományos téma iránti érdeklődés igazán kiváló lehetőség. Az, aki igényes és valóban érdekli egy adott tudományterület rengeteg lehetőséggel élhet mai online világunkban. Azonban, ha valaha is lehetőségetek adódik előadni egy általatok kedvelt témában, éljetek vele. Igazi intellektuális erőpróba egy előadásra felkészülni, amely alkalomadtán még jobban elmélyíti a téma iránt érdeklődő előadó érdeklődését. Ad egy plusz lendületet, hiszen ott előkerülhetnek kérdések és bizony azokra csak úgy tud válaszolni, ha van tudás, amiből meríthet. Én magam így voltam ezzel és minden kedves érdeklődő amatőr csillagászt csak bátorítani tudok, hogy adjon elő, amikor csak teheti.
Kétségtelen, hogy soha nem volt még olyan könnyű elérni a tudást, mint napjainkban. Ugyanakkor ironikus módon talán soha nem volt annyira fontos a szakszerű, tudományos kíváncsisággal és alázattal felvértezett hús-vér előadó, mint mostanság. Fontos, hogy beszéljünk arról, amit szeretünk, ami érdekel minket, amiben jártassak vagyunk, mert a tudományos érdeklődés (vagy nevezhetem életszemléletnek) akkor ér igazán sokat, ha személyes élményeken, emberi kapcsolatokon alapul.