A Voyager űrszondák története – 2. rész

Nem is olyan régen blogunk születésnapi köszöntőjeként már írtam a Voyager űrszondákról. Az említett részben tudatosan a kettes számmal ellátott űreszközzel foglalkoztam többet, hiszen az ikrek közül az indult elsőként, s az eredeti terveknek megfelelően több égitestet látogatott meg, mint az 1977. szeptember 5-én indított egyes számú szonda. Viszont most eleget teszek az ígéretemnek, és a Voyager-1-ről készített írásommal folytatom az ikerszondák történetét.

A NASA eddigi legsikeresebb bolygókutató küldetése egyben az emberiség kíváncsiságának csillagközi emlékműve is lett. A két Voyager szonda – igaz ugyan, hogy hat év különbséggel – átlépve a heliopauzán folyamatosan távolodik szülőbolygónktól és a Naprendszertől. A több mint negyven éve úton lévő szondák a tervek szerint 2020 végéig képesek lesznek minimális tudományos mérések elvégzésére, értékes adatokat szolgáltatva a projektben dolgozó kutatóknak. Ha minden jól megy, az univerzumba küldött palackpostáink 2025-ig lesznek képesek rádiójeleket küldeni, mielőtt a radioizotópos termoelektromos generátorok gyengülő teljesítménye miatt el nem hallgatnak örökre. De, mint ahogyan egy bölcs mondás tartja, nem az az út számít, amely még előttem van, hanem az, melyen már végig mentem. A Voyager-1 1977. szeptemberi indulását követően több ezer felvételt készített célobjektumairól.
Azonban az első és számomra egyik legkedvesebb felvétel az, melyet a Föld felé visszaforduló szonda készített a Föld-Hold rendszerről nem sokkal az indulás után. Igaz ugyan, hogy az adatokat jóval később, október 8-án küldte vissza a Földre.

A Voyager-1 felvétele a Föld-Hold rendszerről
Forrás: NASA

A szonda hiába indult később, mint az ikertestvére, a terveknek megfelelően mégis ő érte el előbb a Jupiter rendszerét, ahol a magával vitt kamerának hála addig soha nem látott részletességű felvételeket készített a bolygók királyáról. A fényképezés mellett azért számos tudományos mérést is végzett az Óriásbolygó légköri összetételét illetően. A Jupiter több holdját is meglátogatta az atomenergiával működtetett szonda.
A Voyager-1 kamerája megmutatta a különleges formájú Amalthea holdat, mely anyabolygójának legnagyobb belső holdja. Az 1610-ben Galileo Galilei által felfedezett holdak közül hármat is felkeresett. Az ekkor készített felvételeknek hála a történelem során először észlelhetett az emberiség olyan vulkánkitörést, mely nem a Földön történt. A Jupiter tüzes kísérőjéről készített felvételek megmutatták a vulkanikus tevékenységben tobzódó holdat, az Iot. Az űreszköz szemén át láthattuk az Europa fagyott felszínét és a Ganumedesz kráteres arcát.
A legérdekesebb és legváratlanabb felfedezés azonban nem a holdakhoz és a vulkánokhoz kapcsolódik. A Voyager-1 volt az első Jupiternél járó felfedező, amely olyat látott, melyet még a földi távcsövekkel sem láthattunk. A felhősávokkal tarkított bolygó halvány gyűrűrendszerét is lefotózta, mely igazán meglepte a kor csillagászait.

A Voyager-1 gravitációs hintamanőver segítségével folytatta útját a Szaturnusz felé, melyet 1980. november 12-én el is ért.  Ezen az úton kissé lemaradva ugyan, de követte kettes számú testvére is. A gyűrűs bolygónál járva több ezer felvételt készített, meglátogatta a bolygó hét holdját. Írásom első részéből kimaradt egy felfedezés, mely esetünkben ugyan nem a Voyager-1 érdeme, de nem szerettem volna kihagyni egy egészen szokatlan felvételt, amely új felfedezéshez segítette hozzá a csillagászokat.
Az egyes számú szonda ikertestvére páratlan felvételeket készített a Szaturnusz gyűrűrendszeréről és a fényképek feltárták a bolygó „küllőit” is. Ezek a sugaras alakzatok a B-gyűrűben voltak megfigyelhetők. A szonda felvételén jól kivehető sötét foltok létrejötte az elektromágneses kölcsönhatásokhoz kapcsolódnak. De ez az elgondolás huszonöt évig csak elméleti szinten volt elfogadott. A Cassini űrszonda ismételt észlelése kellett ahhoz, hogy többet megtudjunk a jelenségről. Annyi már bizonyos, hogy idény jellegű dologról van szó, mely a Szaturnusz nap-éj egyenlőségének közeledtével figyelhető meg, de a küllők kialakulásának folyamata továbbra is olyan kérdés maradt, mely azóta foglalkoztatja a csillagászokat.

Az űrszonda küldetése ezzel a felfedezéssel még nem ért véget. A Szaturnusz rendszerében még egy célpont várt meglátogatásra. Az égitest gravitációs erejét felhasználva az eszköz gyorsítást követően kilépett a Föld pályasíkjából és a Titán felé indult. A terv az volt, hogy a rendszer elhagyása közben több felvételt is készít a gyűrűs bolygó egyik legérdekesebb holdjáról. Sajnos a felvételek nem a várt eredményt hozták. Feltehetően a Titán légkörének összetétele miatt nem sikerült a felszínről megfelelő felvételeket készíteni. Bár a szonda által készített képek így is elég látványosra sikeredtek, a csillagászoknak egészen 2005-ig kellett várnia, hogy a Cassini–Huygens misszió során egy leszállóegység megvizsgálhassa a Titán felszínét. A Voyager-1 elhaladva utolsó célpontja mellett megkezdte hosszú útját kifelé a Naprendszerből.

Halványkék pötty
Forrás: NASA

A Naprendszertől távolodva a szonda még egy utolsó képet készített. A felvételek között találunk egy olyat, amely igazán elgondolkodtató. A nagy feketeségben egy kicsinyke kék pötty látható. Ez az apró pont nem más, mint a mi szülőbolygónk, a Föld. A Voyager-1 a Titán elhagyása után a Naprendszerünk planetáris részének is búcsút intett, s elindult végtelen utazására a csillagok közé. Carl Sagan Kozmosz című tudományos ismeretterjesztő sorozatának hatodik része a Voyager szondák történetével foglalkozik. Az 1980-as években készült sorozat még mai szemmel nézve is igazán látványosan meséli el az űrbéli felfedezők történetét. A Voyager szondák olyan nagy nyomot hagytak az emberi popkultúrában, hogy az 1979-ben bemutatott Star Trek: Csillagösvény című első Trek mozifilmben komoly szerepet kap egy másik fiktív Voyager szonda. De nem csak Hollywood fedezte fel magának a Voyager szondák művészi értékét.

Planéták Szimfóniája (Sáránszki Mihály engedélyével)

Planéták Szimfóniája – A NASA Voyager projekt mellékzöngéi, Sáránszki Mihály saját maga által készített animációs filmje, mely Jeffrey Thompson– Symphonies of the Planets című hanglemezét használva nem mindennapi látványt tár elénk. A hanganyag érdekessége az, hogy a Voyager szondák által rögzített emberi fül számára is hallható bolygóközi rádióhullámokat használja fel. Olyan érzése van az embernek miközben ezt a felvételt hallgatja és nézi, mintha saját szobájába engedné be az egész Naprendszert.
De nem ez volt az egyetlen hanganyag, amely hazaérkezett a Voyager-1-től. A bolygóközi tér elhagyása után 2012 és 2013 között a szonda egy igazán érdekes felvételt küldött az elképzelhetetlen távolban lévő otthonába. A felvételen a sűrű csillagközi plazma által keltett hanghatást hallani, amely igazán hátborzongatóan hangzik. Mintha egy sci-fi filmből került volna elő.

A Voyager űrszondák mára a történelem részei. Egy olyan kor emlékei, amikor még minden kicsit nehezebb volt, hiszen akármerre tekintettek, mindenhol épp az első lépéseket tették csak meg.
Az azóta eltelt több mint negyven évben számtalan űreszköz járt már az ikrek nyomdokaiban. Gondoljunk csak az 1997. október 15-én indított Cassini–Huygens űrszondára, melynek Huygens nevű leszállóegysége eljutott a Titán felszínére. Vagy éppen a 2006. január 19-én elindított New Horizons szonda, mely megmutatta az emberiségnek a Plutót. És persze ki nem hagynám a Juno űrszondát, mely 2011. augusztus 5-én indult el a bolygók királyához.
Egy biztos, a jövőben bármennyi szonda, vagy egyéb, még fel nem talált űreszköz indul a világűrbe, mindig ott lesznek a felfedezések hajnalán indított nagy öregek, elképzelhetetlen távolságban, úton a végtelenbe az emberiség üzenetével, a kíváncsiság és a kultúra örökségével.

Crew Dragon DM-2 kerestetik!

A tudományos világ igazi szépsége az, hogy nem dogmákra és vakhitre épülő tanítások összessége. A tudományos és technikai élet csodái a mindennapokban is megtapasztalhatóak. Biztosra veszem, hogy mindenki próbálkozott iskolás korában a statikus elektromosság legegyszerűbb kísérletével, azzal a bizonyos vonalzóval és pár miszlikbe aprított papírdarabbal. Azt is sejtem, hogy minden érdeklődő diák ugyanúgy a rácsodálkozás örömével, akár többször is megismételte a kísérletet.

Crew Dragon DM-1 “csomagtartó” átvonulása
Forrás: Landy-Gyebnár Mónika

Ma este a SpaceX űrhajója kis hazánk felett fog elhúzni, ha minden a tervek szerint megy, 22:50-kor. A majdani észlelés igazságához tartozik, hogy még nem rendelkezünk pontos pályaadatokkal a Crew Dragon DM-2 esetében, mint mondjuk egy Iridium Next műholdcsaládba tartozó ismert pályán haladó űreszköznél. Ezért egy kicsit barkács módon kell megállapítanunk az űrhajó várható röppályáját, mely elvileg, és nagyon reméljük, hogy gyakorlatilag is egyezik a 22:30-kor átvonuló ISS (Nemzetközi Űrállomás) pályájával. Valamivel alacsonyabban, de ezt a pályát fogja bejárni az űrhajó is felettünk, mivel az űrállomásra igyekezik. Reméljük az időjárás is kegyes lesz hozzánk. Hiszen az amatőr-csillagászat egyik sarokköve, hogy eseménytelen égbolt esetén derült idő van. Ellenben, ha valami csillagászati esemény/jelenség történik, biztosan beborul. De én azért bizakodom, hogy látni is fogunk valamit este.

A képen a szerdai (05.26) égbolt. Legfényesebb objektumként a Hold, pirossal jelölve az Ikrek csillagkép Pollux nevű csillaga
Forrás: Stellarium free software

Ha minden jól megy, az űrhajó 22:50-kor fog elhaladni a Gemini csillagképben. Kicsit szakmaiatlanul mondva a képzeletbeli ikerpár fejét szimbolizáló két csillag között. És szabad szemmel is megfigyelhető lesz! Ha minden igaz, látszatra a Sárkány pályája közelebb fog állni a 1,16 magnitúdó fényességű 33,5 fényév távolságra lévő Pollux csillaghoz. A képzeletbeli ikerpár bal oldali alakjának „feje” ez a bizonyos csillag. A tájékozódással nem lesz gondunk az éjszakai égbolton. Minden kedves érdeklődő keresse a Holdat. Szigorúan nyugati irányban! Attól északnyugatra találjuk majd az Ikrek csillagképet. Ha az égiek kegyesek hozzánk, egy kis fényesen mozgó pontot fogunk látni, amely átsuhan a már említett pályán. Avatatlan szemek hullócsillagként azonosíthatják majd a SpaceX űrhajóját. De a mi kedves olvasóink, ha majd az égre tekintenek a megadott időpontban tudhatják, hogy két bátor űrhajós van úton a Nemzetközi Űrállomásra.

A Crew Dragon DM-2 lehetséges pályája
Forrás: Stellarium free software

A Crew Dragon DM-2 küldetés űrhajósai

DM-2 küldetés legénysége: Bob Behnken és Doug Hurley

Már tényleg nincs sok hátra, és elindul a Sárkány a Nemzetközi Űrállomásra. A blogon több napja igyekszünk minél több tartalmat megosztani veletek a nem mindennapi küldetéssel kapcsolatban. Azt hiszem, mi itt mindannyian jobban várjuk az esti órákat május 27-én, mint egy kisgyerek a Szentestét.

Az elmúlt napok során számos remek írás jelent meg az oldalon (a DM-2-ről szóló összes írásunkért katt ide). Elmondhatjuk, hogy most már ismerjük a különc látnok milliárdost, a céget, melyet megálmodott, és annak karizmatikus elnöknőjét. Sőt már magáról az űrhajóról is rengeteg mindent megtudtunk. Éppen itt az ideje, hogy a Crew Dragonnal utazó két asztronautával is megismerkedjünk. Név szerint Douglas G. Hurley-val és Robert L. Behnken-nel

Douglas G. Hurley

A Demo Mission-2 küldetés parancsnoka (Spacecraft commander) Douglas G. Hurley, 1966. október 21-én született a New York állambeli Endicottban. 1988-ban a Tulane Universityn szerzett építőmérnöki diplomát, 1991-től rendelkezik képesítéssel repülőgép vezetésre. Három alkalommal teljesített szolgálatot a Csendes-óceán nyugati térségében. 1997-ben tesztpilóta kiképzésben részesült, ezt követően az F/A-18-as vadászrepülő különböző típusaival is repült. Egyik repülése alkalmával ragadt rá a „Chunky” becenév, melyet hívójelként a mai napig használ. Összesen több mint 5500 órát repült és több mint 25 géptípus kapcsán szerzett pilóta tapasztalatokat. A 2000-es években részesült űrhajós kiképzésben a houstoni Johnson Űrközpontban.

Hurley feleségével és kisfiával

Már kiképzett űrhajósként az STS-107, illetve STS-121 jelzésű küldetések során támogatói, tanácsadói szerepkörben szolgált. A NASA-nál töltött évek alatt volt alkalma az orosz Jurij Gagarin Űrhajóskiképző Központban is szolgálatot teljesíteni. Összesen 683 órát töltött a világűrben, két űrsikló küldetésen vett részt. Első alkalommal az Endeavour űrrepülőgéppel repült az STS-127 misszió során. Első űrszolgálata alatt összesen 15 napot, 16 órát és 44 percet töltött a világűrben. Ezalatt 248-szor kerülte meg a Földet.

2011. július 8-án az utolsó űrsikló pilótájaként Hurley részt vett az STS-135 küldetésen. A Raffaello modullal ellátmányt, kutatási anyagokat és eszközöket szállítottak a Nemzetközi Űrállomásra. A küldetés alatt 12 napot, 18 órát és 27 percet töltött a világűrben, 202-szer kerülve meg a Földet.
Az űrsiklók nyugdíjazását követően a Johnson Űrközpont repülő személyzetért felelős osztály igazgatóhelyettese lett. 2014 augusztusában a kereskedelmi űrrepülések személyzeti osztályának igazgató helyettese lett, majd 2015-ben a NASA bejelentése szerint Hurley lett az Amerikai Egyesült Államok egyik első űrhajósa, akit kereskedelmi űrrepülésekre képeztek ki. A kinevezés után meg is kezdte a felkészülést a Boeingnél és a SpaceX-nél. 2018-ban a SpaceX bejelentette, hogy Douglas G. Hurley lesz a Crew Dragon Demo-2 küldetés parancsnoka. A Sárkány első utasa házas, felesége Karen Nyberg, aki szintén űrhajós. Egy kisfiuk van.

Hurley kisfiának rajza apja űrhajójáról

Dr. Robert Behnken

A SpaceX első emberes küldetésének második legénységi tagja dr. Robert Louis Behnken. 1970. július 28-án született a Missouri állambeli St. Ann-ben. 1992-ben a Washington Egyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett. Az Amerikai Légierő (United States Air Force) pilótája lett, szolgálatát az F-22-es vadászgéppel látta el. A légierőnél 1997-ben műszaki ismeretekből doktorált. 1999-ben pedig tesztpilóta kiképzésben részesült. A légierő kötelékében több mint 780 órát repült, és több mint 25 különböző típusú gépen teljesített szolgálatot, illetve tesztelte azokat. 2000-ben a Johnson Űrközpontban részesült űrhajós kiképzésben. 2006-ban részt vett a NASA egy speciális tengeralatti missziójában a NEEMO 11-ben, melynek keretén belül hét napot töltött egy víz alatti kutatóbázison.

Az Endeavour űrsiklóval repült előszőr 2008. március 11-én. Itt küldetés felelősként vett részt a misszióban, melynek célja az volt, hogy a Japán Kibo első részét és a kanadai Dextre robotkart az űrállomásra szereljék. Az STS-123 jelű küldetés alatt 378 órát töltött a világűrben. Ezalatt háromszor végzett űrhajón kívüli tevékenységet (EVA, űrséta) és 19 órát töltött a világűrben szkafanderben. Küldetése során 250-szer kerülte meg a Földet.
2010. február 8-án ismét az Endeavour űrsikló küldetés specialistája volt. Az űreszköz 24. repülése az STS-130 jelzést kapta.

A küldetés feladata a Tranquility modul és a Cupola feljuttatása volt. Második űrszolgálata alatt Behnken 330 órát töltött a világűrben, mely során ismételten tett három űrsétát. A küldetés ideje alatt 217-szer kerülte meg a Földet. Az űrsikló korszak után 2012-ben Peggy Whitsont leváltva az Űrhajós Iroda vezetője lett. Egészen 2015-ig, amikor is felvételt nyert a kereskedelmi űrhajóskiképzésre jelölt asztronauták közé. 2018 augusztusában kapta meg kinevezését a Crew Dragon Demo-2 misszió műveleti parancsnok (Joint operations commander) feladatkörre. Dr. Behnken házas, felesége Katherine Megan McArthur, szintén űrhajós (egyszer járt az űrben, a 2009-es STS-125 küldetésen, a Hubble utolsó javító-misszión).

Bob Behnken és felesége

Elsőnek lenni mindig nagy feladat. Számos alkalommal bebizonyította már a történelem, hogy az elsőket megőrzi az emberiség emlékezete. Történelemkönyvek őrzik az első császár nevét, az első bátor hegymászóét, aki meghódította a Csomolungmát. De ugyanígy kiolvashatjuk annak a két feltalálónak a nevét, akik első alkalommal repültek saját maguk által készített gépezetükkel. Miután a Földön nem maradt más, az ember a csillagok közé vágyott. A világűr első utasának nevét az egész ember ismeri. Pont ahogyan az első női űrhajós neve is beíródott az egyetemes emlékezetbe. Három űrhajós különösen becses helyen szerepel a már sokat emlegetett lapokon. A Holdra eljutott űrhajó legénységének három tagja talán a leghíresebb űrhajósok maradnak, míg világ a világ. Azt túlzás lenne mondani, hogy a Dragon két bátor űrhajósát pár év múlva minden kisiskolás név szerint ismer majd, mint az Apollo-11 legénységét annak idején. De optimista módon azért annyira számítok, hogy a jövő űrtörténelmében, legalább egy tekintélyes bekezdést kap ez a két bátor férfi.

Jó utat fiúk! Gyertek haza épségben!

A SpaceX első űrhajósai útban a Crew Dragonhoz az egyik teszt során

A Voyager űrszondák története – 1.rész

A felfedezés vágya egyidős az emberiséggel. Talán valamikor az őskori emberrel kezdődhetett, egy törzs tagja tehette fel a kérdést elsőnek. Mi van ott a hegy mögött? Aztán, ezt számtalan ilyen kérdés követte az évszázadok alatt, mire az ember megismerte szülőbolygóját. De a kérdések itt korántsem értek véget. Az emberi kíváncsiság túlnő a bolygón, ahová születtünk. Az űrhajózás hőskorában pedig a csillagászok számára megadatott a lehetőség, hogy távolabb tekintsenek, mint eddig bárki.

Az eredeti elképzelés szerint 2×2 űrszonda indult volna a Jupiter, a Szaturnusz és a Plutó hármashoz, illetve a következő körrel, ugyancsak kettős indítással a Jupiter, az Uránusz és a Neptunusz hármas lett volna feltérképezve 1979-ben. De sajnos, mint oly sokszor, az anyagi források nem tették lehetővé ezt a fajta missziót. Így végül is a négy űreszközből kettő elindítására kapott engedélyt a NASA. A tervek szerint a Mariner Jupiter/Saturn B elnevezésű űreszköz 1977 augusztusában került volna felbocsátásra, 16 nappal az ikertestvére előtt. A küldetés során megközelített volna négy óriásbolygót és az eddig készített felvételeknél jóval élesebb és pontosabb képeket készített volna. Ezt követően a szonda tovább folytatja útját a Naprendszer határáig és azon is túl.

A Voyager űrszonda
Az alábbi linken egy interaktív 3D modelre vezet. Böngészőben is futtatható 3D
Forrás: NASA


A NASA tervei szinte pontról pontra meg is valósultak. Annyi eltéréssel csupán, hogy a kezdetben Mariner Jupiter/Saturn B nevű szondát az indulás előtt fél évvel átkeresztelték és így Voyager-2 néven vonult be a történelembe. Ez az eszköz lett az ember által valaha készített legtöbb utat megtett, a Földtől legtávolabb lévő eszköz. De a pontosság végett el kell mondanom, hogy a szonda ikertestvére, a Voyager-1 a jelenlegi távolsági csúcstartó.

Titan-III Centaur hordozórakéta
Forrás: NASA


A szonda végül 1977. augusztus 20-án egy Titan-III Centaur fedélzetén emelkedett a magasban és kezdte meg hosszú utazását. Az indítási ablak itt is, mint minden más misszió esetében, kulcsfontosságú tényező volt. Hiszen a bolygók együttállása több, mint száz év múlva kedvezett volna egy ilyesféle küldetésnek. A Voyager-2 útja során több ezer felvételt készített, és több, még ismeretlen holdat, illetve gyűrűt fedezett fel a megközelített bolygók körül. Az első célpont a Jupiter és annak rendszere volt 1979. július 9-én. 18 ezer felvétel készült a bolygók királyáról és holdjairól. Igaz, az első történelmi felvételeket a kettes rajtszámú szonda ikertestvére készítette. Hiszen a Voyager-1 előbb érkezett abba rendszerbe, melyet először a Földön 1610. január 7-én észlelt egy bizonyos Galileo Galilei nevű olasz csillagász. Mindössze 369 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán „közeli” képek készülhessenek a Galilei által felfedezett négy holdról. Név szerint az Io, Európa, Ganymedes és a Calisto nevezetű kísérőkről.

Az űrszonda az óriásbolygó gravitációs erejét felhasználva egy hintamanővernek nevezett módszerrel kellően felgyorsult ahhoz, hogy folytathassa útját a Szaturnusz felé. Átadva az elsőbbséget az egyes számú szondának, másodikként érkezett meg a gyűrűs bolygóhoz is 1981. augusztus 25-én. A hatalmas bolygónál 16 ezer felvételt készített és több tudományos mérést is elvégzett a 735 kg tömegű űreszköz. A Szaturnusznál a két szonda útja különvált, a Voyager-1 (mellyel a következő részben részletesebben is foglalkozom) a Titán meglátogatásával elhagyta a Szaturnusz rendszerét, és kilépve a Föld bolygó pályasíkjából elindult kifelé a Naprendszerből. Testvérére, a Voyager-2-re azonban még több feladat várt. Egy ismételt hintamanőverrel elindult rendszerünk legtávolabbi bolygója felé. Egy mechanikai meghibásodáson túljutva el is érte következő állomását, az Uránuszt, 1986. január 24-én. A hetedik bolygóról nyolcezer felvétel készült, melyek alapján a már ismert öt hold mellett, további tíz égi kísérőt azonosítottak. Továbbá remek lehetőség adódott megfigyelni a bolygó tizenegy vékony gyűrűívét.

A szonda 1989. augusztus 25-én érkezett meg a Neptunuszhoz. Egy kis személyes érdekességként említeném meg, hogy én ekkor alig múltam el egy hónapos. A kék bolygónál járva a szonda tízezer felvétele alapján hat új holdat fedeztek fel a programban dolgozó csillagászok. Továbbá megállapításra került, hogy az égitestnek öt gyűrűje és saját mágneses tere van. A Voyager-2 ottjártakor rögzítette a Neptunusz Nagy Sötét Foltját, mely a bolygók királyának, a Jupiternek több száz éve tomboló vörös ciklonjára hasonlít.

De a két űrszonda nem csak fáradhatatlan felfedezője lett az emberiségnek. Egy „palackba” zárt üzenetet is vittek magukkal a kozmosz óceánjára, mely az emberiségről és szülőbolygónkról számol be a majdani megtalálóknak. Az ötlet nem újszerű, hiszen a Pioneer 10 és 11, és az Apollo leszálló modul is vitt magával üzenetet a jövőnek. De ilyen adatmennyiség még egyszer sem utazott a csillagok között. Az alapötlet az amerikai csillagásztól, Carl Edward Sagantől származott. A 30 cm-es, arannyal futtatott réz hanglemezen a Földről származó 35 természetes és az ember által keltett mesterséges hangok kerültek rögzítésre. Olyanok, mint gyermeksírás, kutyaugatás, nevetés, továbbá 55 különböző nyelven elhangzó köszönés is szerepel a lemezen. Köztük ott van egy ilyen csillagközi üdvözlet magyar nyelven is. Valamint a lemezen 27 zeneműből szerepel részlet, és egy 116 képből álló gyűjtemény is helyet kapott az űreszközön. A lemezt egy alumínium tok védi, melyen információk szerepelnek a lejátszás megkönnyítése érdekében és egy ábrán jelölve van a szonda indítási helye is. A lemez mellé ultratiszta urán-238-at is tettek a mérnökök. Reményeik szerint a radioaktív anyag természetes bomlását felhasználva a majdani megtalálók képesek lesznek megállapítani a szonda pontos korát. Érdeklődő olvasóink az alábbi videóban belehallgathatnak a lemez tartalmába. 

A Voyager-1 30 cm-es, arannyal futtatott réz hanglemeze
Forrás: Yotube

A Voyager-2 a Neptunuszt elhagyva hozzáfogott második kiterjesztett küldetéséhez, mely a VIM (Voyager Interstellar Mission) nevet kapta. Feladata a csillagközi tér vizsgálata lett. Kis túlzással elmondható, hogy az eszköz egészen 2020-ig képes volt tudományos mérések elvégzésére. A NASA szerint 2025 környékén várható, hogy a Voyagerek végleg elhallgatnak.  A szonda indítása óta eltelt 43 év alatt olyan nagy távolságot tett meg, amelyet még elképzelni is nehéz. Cikkem írásakor ez a távolság a Földtől számítva 18,477,063,999 km. Ezt a számot leírni sem egyszerű. De aki kellő érdeklődést és kíváncsiságot érez magában, az a NASA weblapján maga is megszemlélheti, milyen messze jár az emberiség robotizált követe, mely az idők végezetéig úton lesz, és hirdeti a világegyetemnek az emberi faj kíváncsiságát és technológiai képességeit.

Beszéljünk róla – A Holdraszállás kevésbé ismert tényei egy amatőr csillagász szemével

A csillagászat és az űrkutatás iránti érdeklődés mindenképpen hobbi. Nem kell hozzá űrhajó, de első körben még talán távcső sem. Aztán ahogy az embert egyre jobban bevonzza a téma nem telik bele sok időbe és megveszi az első szakkönyvét, aztán egy távcsövet, majd rájön arra, hogy mennyi mindent nem tud még a csillagos boltozatról. 

Az egész akkor kezdődött, amikor pár éve elolvastam Marton Béla A Ceresz foglyai című könyvét. Igazi ifjúsági kalandregény hatvan évvel ezelőttről. Mindig is szerettem a sci-fit és nagy élmény volt elolvasni a fekete fehér illusztrációkkal ellátott kötetet.
A történetben feltűnt egy csillagász, nem volt nagy szerepe az eseményekben, de mégis annyira megfogott a karaktere, a viselkedése, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mit is csinál egy csillagász. Milyen lehet belenézni egy távcsőbe? Milyen teleszkópok léteznek egyáltalán? Hogyan lehet eligazodni a csillagos égbolton? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kezdtek el foglalkoztatni, aztán már nem volt megállás.
Később jöttem csak rá egy érdekes összefüggésre az említett könyv kapcsán, amelynek egyébként van folytatása is az Utazás a Vénuszba címmel. Mindkét kötetben szerepelt egy név. Szakmailag ellenőrizte: Dr. Kulin György, olvasható mindkét kötet első lapjain. Ő az a Gyuri bácsi, aki nem egy amatőr csillagász számára tette elérhetővé a csillagokat. Számos szakmai munkája a mai napig alapműnek számít a csillagászat iránt érdeklődők számára. A sors különös kegye, hogy a Cereszen játszódó szocialista science fiction hatvan évvel később teljesítette be rendeltetését. A tudomány felé irányított egy lelkes rajongót.

Marton Béla két részes sci-fi története
Mindkét kötet esetében a szaklektor Dr. Kulin György

Sokáig a magam örömére nézegettem a csillagokat, beleástam magam nem egy szakkönyvbe, előadásokat néztem a legnagyobb online videómegosztón. Aztán beléptem nem egy a témával foglalkozó csoportba, azon a bizonyos „F” betűs közösségi oldalon. Az első lehetőség, hogy érdeklődő közönség előtt beszélhessek a hobbimról, egy nyári gyerektáborban adódott 2019-ben. Meglepett, hogy a gyerekeket mennyire érdekelte a téma. Egy egész délelőttöt kaptam a táborban, amelyet a csillagoknak és az űrkutatásnak szentelhettünk. Öröm volt nézni a gyerekeket, ahogy megrajzolták saját csillagképeiket vagy éppen a Naprendszer modelljét készítették el hungarocell golyókból.

Nyári Gyerektábor a Naprendszer hungarocell golyókból

A következő nagy ötlet nemsokkal ezután következett. 2019. július 20-án történt ötven éve, hogy elhangzott a legendás mondat: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Kis városom könyvtárát felkeresve ötleteltünk az igazgatóval, hogy illene egy rendezvénnyel megünnepelni ezt a jeles évfordulót. Hamar megszületett az ötlet, hogy egy interaktív előadás keretében bemutatnám a mondat elhangzásáig megtett utat. Szputnyiktól a Holdon landoló Sas Holdkompig.
Az ötlet megszületett és egy novemberi szerda délután meg is valósulhatott. Nagyon örültem annak, hogy igazán tekintélyes számban vettek részt az előadásomon. Az pedig igazi emlék marad, hogy nem egy résztvevő számára megélt emlék voltak az általam előadott téma. Az alkalom vége így átment egy igazi nosztalgiázós beszélgetésbe, ahol számos remek történetet/emléket hallgattam meg. Egy biztos, idősebb hallgatóim minden emlékét, amelyet ott este megosztottak velem igaz kincsként fogom őrizni életem végéig. A novemberi alkalmat még számos előadási helyszín követte. Nagy örömömre jelenlegi lakhelyem és szülőfalum önkormányzata is lehetőséget adott arra, hogy elvigyem ezt a témát az érdeklődőknek. Valamint igazán nagy megtiszteltetés ért, hogy az ELTE Savaria Egyetemi Központ Történeti Diákköre meghívott előadni, s ott is beszélhetem a számomra oly kedves témáról.

A képért külön köszönet Németh Tamás Zoltánnak és Radics Tamásnak

Úgy érzem nagy igazságra jöttem rá az ismeretszerzés kapcsán. Egy tudományos téma iránti érdeklődés igazán kiváló lehetőség. Az, aki igényes és valóban érdekli egy adott tudományterület rengeteg lehetőséggel élhet mai online világunkban. Azonban, ha valaha is lehetőségetek adódik előadni egy általatok kedvelt témában, éljetek vele. Igazi intellektuális erőpróba egy előadásra felkészülni, amely alkalomadtán még jobban elmélyíti a téma iránt érdeklődő előadó érdeklődését. Ad egy plusz lendületet, hiszen ott előkerülhetnek kérdések és bizony azokra csak úgy tud válaszolni, ha van tudás, amiből meríthet. Én magam így voltam ezzel és minden kedves érdeklődő amatőr csillagászt csak bátorítani tudok, hogy adjon elő, amikor csak teheti.
Kétségtelen, hogy soha nem volt még olyan könnyű elérni a tudást, mint napjainkban. Ugyanakkor ironikus módon talán soha nem volt annyira fontos a szakszerű, tudományos kíváncsisággal és alázattal felvértezett hús-vér előadó, mint mostanság. Fontos, hogy beszéljünk arról, amit szeretünk, ami érdekel minket, amiben jártassak vagyunk, mert a tudományos érdeklődés (vagy nevezhetem életszemléletnek) akkor ér igazán sokat, ha személyes élményeken, emberi kapcsolatokon alapul.

Űrhajós karantén a Holdra szállás korából

A napokban minden figyelem a koronavírus járványra terelődik. Az az ötletünk támadt, hogy bemutatjuk kedves olvasóinknak, hogy az Apollo-program során is szóba került az ismeretlen, a karantén lehetősége, a baktériumok, vírusok vagy más allergén anyagokkal szembeni megelőzés céljából. A visszatérő Apollo űrhajók karantén protokollja nem mindennapi megoldások sorát tartalmazta, amely akkoriban mind indokolt és szükségszerű eljárás volt. 

A felfedezések mindig is kockázattal jártak. A kalandorlelkű ember soha sem tudhatta biztosan mit talál, amikor egy általa nem látott tájra, földrészre vagy égitestre érkezik. Az vitathatatlan tény, hogy nem kell elhagynunk a szülőbolygónkat ahhoz, hogy egyik nemzet megfertőzze a másikat, és itt nem csak a jelen történéseire kell gondolnunk. Elég, ha visszatekintünk a történelembe. Az Amerikát felfedező és kizsákmányoló európai emberre, aki az arany éhségen kívül fertőző betegségeket is magával vitt az amerikai őslakosok közé. Hasonló helyzet áll fenn, akkor is amikor az ember egy számára idegen égitesten veti meg a lábát. Egy másik planéta a földitől teljes mértékben eltérő baktériumok, vírusok, allergén anyagok táptalaja lehet. Ezzel a lehetőséggel az Apollo-program kezdeti szakaszától kezdve számoltak, és az ezzel kapcsolatos eljárási rend is több alkalommal változott. A kezdeti tervek szerint a visszatérő parancsnoki modul zárt állapotban érkezett volna meg a Csendes-óceánba. Alacsony légköri magasságnál a létfenntartó rendszer deaktiválásra került volna. A modul pedig egy elektromos szellőzőrendszer segítségével már Földi levegővel látta volna el az űrkabint, addig míg a kimentett kapszula biztonságban meg nem érkezik Houstonba. Ezt az elképzelést végül elvetették és a helikopterről történő közvetlen mentés mellett döntöttek. Ez az eljárás az összes visszatérő Apollo űrhajó esetében bevált módszer lett.

Az Apollo 11 légi mentése. A legénység tagjain a BIG névre hallgató speciális védőruha
Forrás: NASA

A Földre visszaérkezett űrhajót elsőként egy speciális búvár alakulat közelítette meg. A katonai helikopterrel érkező mentőszemélyzet teljes védőruhában közelítette meg az addigra már vízen lebegő parancsnoki modult. Védőruhát nem csak a mentő búvárok viseltek, a protokollnak megfelelően az Apollo űrhajók legénysége is viselt egy speciális, nagy teherbírású öltözetet, mely a Biological Isolation Garment nevet kapta. A szakemberek egymásközt csak BIG néven emlegették a nejlon színű munkaruhát, amely az űrhajósok teljes testét befedte. A kezeslábasban egy speciális levegőszűrő maszkkal felszerelve léptek a mentőhajó fedélzetére, ahol már várta őket egy mobil karanténként funkcionáló konténer.

Az űrhajósok számára készített védőöltözet a Biological Isolation Garment (BIG)
Forrás: NASA

A Houstonba tartó utazás ideje alatt is módot kellett találni az űrhajósok teljes elkülönítésére. Az Apollo űrhajók legénysége a több órás utat egy számukra kialakított konténerben töltötték. A mobil karantén egység teljesen önálló életfenntartó rendszerrel felszerelt tengeren, levegőben és közúton is szállítható berendezés volt. A Mobile Quarantine Facility névre keresztelt szerkezet alapja egy Airstream utánfutó volt, melyet a Melpar Corporation úgy módosított, hogy mobil elszigetelő egységként bárhol felhasználható legyen. A MQF-et a könnyebb szállíthatóság végett egy alumínium keretre építették, hogy könnyen beemelhető legyen egy repülőgép belsejébe vagy akár egy teherautó rakterébe. A vészhelyzeti dízelgenerátornak és a beépített akkumulátoroknak köszönhetően a berendezés teljesen külön rendszerrel üzemelhetett, míg a benne tartózkodó űrhajósok meg nem érkeztek Houstonba.

Az MQF egy pótkocsin. Az ablakban Neil Armstronggal
Forrás: NASA

A Mobile Quarantine Facility belsejében igazán komfortos körülmények várták az űrhajósokat. A fő helyiség egy összecsukható asztalokkal berendezett nappali volt, ahol hat forgatható repülőgépszék biztosította a megfelelő kényelmet és a biztonságos utazást. A mobil konténerben egy konyha helyiség is kialakításra került, ahogy egy vizesblokk és egy mellékhelyiség. A konyhához tartozott egy szennyeződésmentesítő zárrendszer, amelyen keresztül el lehetett látni az űrhajósokat. Az MQF-ben kialakított spártai hálószobákban hat ember számára volt kialakítva fekhely. Az ágyakhoz rögzítő elemek és oxigénmaszkok is tartoztak, a repülés során történő vészhelyzetek esetére. A konténer külső ajtajához egy összecsukható műanyag alagút tartozott, melyen keresztül az űrhajósok képesek voltak úgy belépni az MQF-be, hogy ne tegyenek ki másokat a holdpornak vagy más idegen eredetű baktérium, vírus veszélyének.

Felül a MQF-hez tartozó összecsukható alagút
Alul: A konténer belső elrendezésének sematikus ábrája
Forrás: NASA

A mobil karantén első útja, egy teherszállító repülőgépen, az Ellington bázisra vezetett, ahonnan egy védett kötelékben, közúti szállítással vitték az egész mobil egységet az űrhajósok fogadására létesített Lunar Receiving Laboratory-ba. A Földre visszaérkezett parancsnoki modul hasonló utat járt be egy légijárművel. A megérkezést követően 24 órán keresztül gáznemű formaldehiddel fertőtlenítették és légmentesen zárható csomagolásba helyezték. A külön folyamatok után az űreszközt ugyancsak az LRL központba szállították. Az Apollo-program karantén protokollja, mely teljes egészében csak az Apollo 11 illetve 12 misszióknál volt használatos. Kiválóan rámutat arra a tényre, hogy a NASA legsikeresebb űrmissziója során a szakemberek valóban mindenre gondoltak. Az én generációm számára egy olyan történelmi esemény volt a Holdra szállás, amelynek minden egyes pillanata, igazi kincs. Az arra fogékony érdeklődők pedig a legapróbb mozzanatban is megláthatják az űrutazás igazi szépségét. Legyen az egy nejlon kezeslábas vagy egy utánfutóra szerelhető mobil karantén.

Fent középen: Az Apollo 11 MQF berakodása a C-141 Starlifter repülőgépbe.
Lent Balra: Az Apollo 12 MQF a közúti forgalomban
Lent Jobbra: A Parancsnoki modul berakodása egy Super Guppy-ba

Wernher von Braun az amerikai, aki megálmodta a jövőt

Előző írásomban nagy vonalakban bemutattam a rakétatudomány egyik atyjának életét. Pontosabban, annak egyik felét, melyet beárnyékolt a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt ideológiája és a II. Világháború szörnyűségei. Két részes mini-sorozatom második felében szeretném bemutatni a német tudóst, aki Amerikába menekült, hogy beteljesíthesse sorsát. 

A második világháborút követően Wernher von Braun és csapata megkapta az engedélyt az Amerika Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Hivatalától az országba történő beutazásra és letelepedésre. A német tudós és emberei, miután segédkeztek a hadizsákmányként szerzett dokumentációk és egyéb felszerelések rendszerezésében, Texasban telepedtek le. Családjaikkal, El Pasotól északra találták meg új otthonaikat. Érthető módon, az amerikai vezetés nem bízott a volt náciban, még ha igazán nagy tudású ember volt is. Fort Blissben töltött évei alatt még az utcára is csak kísérettel mehetett. Látható módon, a háború nyertesei nem tudták eldönteni, hogy háborús bűnössel, vagy pedig egy igazi aduásszal van dolguk.
A legenda szerint az akkori vezetés terve az volt, hogy von Braun és csapata kinevel egy rakétagyártó és tervező generációt, mintegy átadva a tudást az amerikai mérnököknek. Az elképzelés nem vált be, ugyanis hamar kiderült, hogy a németből lett amerikai csapat nélkülözhetetlen szereplője a szárnyait még mindig csak bontogató rakétatudománynak. 1950-ben új irányt vett Wernher von Braun és kollégái sorsa.

Wernher von Braun amerikai katonák társaságában
Forrás: NASA

Az alabamai Huntsville-ben kis túlzással ott folytathatták a munkát, ahol a háború végeztével abbahagyták. Az amerikai kisváros hamar igazi otthonává vált a német feltalálónak. Húsz évig élt itt, ahol a későbbiekben a Marshall Űrrepülési Központ vezetője is lett. Ekkoriban került közelebbi barátságba az amerikai rajzfilmrendező, producer és forgatókönyvíróval, Walter Elias Disney-vel. A producer kezdetektől fogva őszintén hitt von Braun elképzeléseiben. Kettejük népszerűsítő hadjáratának köszönhetően lassan az amerikai nemzetet is érdekelni kezdték az űrkutatásban lévő lehetőségek. Miközben Huntsville-ben a Redstone rakétatípus és rakétacsalád kifejlesztése zajlott, a fiatal német feltaláló már a jövőről álmodott. Ezt az álmot Disney sikeresen képernyőre vitte egy 1955-ben bemutatott oktatófilmben a „Man and the Moon”-ban.

Jelenetek a Man and the Moon című oktatófilmből

Ebben, a nem egész egyórás filmben, von Braun majdnem tökéletes angolsággal mesélt a nézőknek elképzeléseiről. Bemutatott egy XR-2-es névre keresztelt rakéta tervet. Egy olyan eszköz volt ez, amellyel az elképzelések szerint Föld körüli pályára lehetett állítani nagy mennyiségű rakományt vagy éppen emberi személyzetet. Ezt az álmot 26 évvel később sikerült teljesíteni a Columbia űrsiklónak. Persze, nem teljesen úgy, ahogyan azt von Braun doktor elsőnek elgondolta. Egy űrben összeszerelt, folytonos forgásban lévő űrállomás terveit is megosztotta a nézőkkel. A doktor tervei szerint a folyamatos mozgás miatt az S-1 névre keresztelt állomáson gravitáció is lehetett volna. Ezt a grandiózus elképzelést részben megvalósította a Skylab-program 1973-ban.
Űrbe juttatott távcsövek is feltűnnek az ’55-ben készített filmben. Ezt az elképzelést csak 35 évvel később sikerült megvalósítani a Hubble űrtávcsővel (melyről szóló sorozatunk itt olvasható). A megálmodott űrteleszkópok a német feltaláló következő célpontjára mutattak: a Holdra. Az ő eredeti elképzelése szerinti első Holdmisszió a Hold megkerülésével vette volna kezdetét. Ezt a tervet valósította meg 1968-ban az Apollo-8 küldetés. De itt nem állt meg az amerikai Űrpróféta képzelete. A film végén látszik, hogy távolabbi terveket is dédelgetett.

Részlet az 1955-ös oktatófilmből

Ironikus módon, az első igazi szovjet űrsiker nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a science fiction regényekbe illő elképzeléseit komolyabban is megtárgyalják. 1957-ben az amerikai közvélemény megdöbbent azon, hogy a kommunista ellenfelek hatalmas lépéselőnyt szerezve elsőként juttattak Föld körüli pályára egy mesterséges holdat. A Szputnyik 1-re adott amerikai válasz az volt, hogy von Braun által tervezett Redstone rakétacsaládba tartozó Jupiter-C fedélzetén felbocsátották a világon addigra harmadikként pályára állt műholdat, az Explorer-1-et.

A Jupiter-C rakéta
forrás: NASA

Az 1958-ban megalapított Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal már fontos és nélkülözhetetlen munkatársként tekintett Dr. Wernher von Braunra. Azonban három évvel később az USA kénytelen volt elfogadni a tényt, hogy az oroszok ismét előrébb vannak. Az első ember 1961. április 12-én átlépte a világűr határát, majd pedig épségben hazatért. Az amerikai válasz sem maradhatott el, 1961 májusában ugyancsak egy Redstone rakétával az államok is felküldte első polgárát a csillagok közé. Igaz ugyan, hogy Alan Shepard nem hajtott végre Föld körüli keringést, mint Jurij Alekszejevics Gagarin, de egy űrugrással elérte a világűr határát és épségben haza is tért onnan.
A két nagyhatalom közti űrverseny egyre jobban kiéleződött, az orosz előny pedig egyre jobban aggasztotta Amerikát. Világos volt, hogy egy olyan célt kell kitűzni, amely eléggé nagy és törtető ahhoz, hogy nemzeti érdek, egyfajta közös cél lehessen belőle. Itt jött a képbe von Braun és Walter Elias Disney látomása a holdutazásról, de ehhez a világ addigi legnagyobb rakétáját kellett megtervezni és megépíteni. Ebben volt kiemelkedő szerepe a német rakétatudósnak, aki már gyermekkora óta az űrbe vágyott. A Saturn V névre keresztelt rakéta születése egy külön sorozat része kell, hogy legyen. Hiszen ilyen bonyolult, ennyi pénzt és technikai forrást megmozgató tervezést és kivitelezést nem lehet pár sorban bemutatni.

Dr. Wernher von Braun és az általa Óriás Madárnak nevezet Saturn V rakéta
Forrás: NASA

Vitathatatlan tény, hogy az Apollo-11 sikere Wernher von Braun életművének koronája lett, amelyet azonban beárnyékoltak a kényszermunkások által épített V2-es rakéták múltbeli árnyai. A német feltaláló a sikeres Holdraszállást követően új állást kapott. Arra kérték addigi munkáltatói, hogy ne tegyen mást, mint azt, amit mindig is. Népszerűsítse az űrkutatást és továbbra is olyan szenvedéllyel álljon az ügy mellé, mint eddig. Sajnálatos módon, a Mr. Space-nek is nevezett mérnök örök lelkesedése kevésnek bizonyult. Washingtonban nem tudta fenntartani a politikusok érdeklődését egy következő, talán még költségesebb, Mars-program iránt. A szerényebb űrprogram, mely az elkövetkező évek jövőbeni víziója volt, nem lehetett opció egy olyan űrprófétának, mint von Braun. A lendületét vesztett NASA 1972-ben egyik legnagyobb tehetségét is elvesztette. Pár évre rá, hogy beadta felmondását kiderült, hogy a német rakétatudós gyógyíthatatlan betegségben szenved. 1977. június 16-án a rakéták atyja, egy utolsó véget nem érő utazásra indult a csillagok közé.

Képek a Holdról

Az első saját képeink!

Péter kolléga saját amatőr távcsövével és mobiltelefonjával.

Még néhány tényszerű adat, a pontosság kedvéért:
70/500 SkyWatcher márkájú refraktor
10 mm Barium okulár
Samsung Galaxy J3 (2016)
Észlelés helyszíne: Ostffyasszonyfa

Wernher von Braun a német, aki fegyvert épített

Az űrkutatás egyik legismertebb alakja, de ki volt valójában ez az álmodozó, kalandor lelkű feltaláló? Egy náci SS-tiszt, aki egy tömegpusztító fegyver megteremtőjeként írta be magát a történelembe? Vagy pedig egy amerikai feltaláló, aki látnoki képességét és kiváló előadótehetségét felhasználva megálmodta és meg is építette azt a rakétát, amelyet azóta sem tudott felülmúlni senki? Két részes írásomban szeretném bemutatni a német báró fiát, aki először náci lett, majd aztán Amerikába ment, hogy az ember megvethesse lábát a csillagok között.

Ma már szinte természetes dolog egy-egy rakétaindítás. Igaz, hogy a folyamatos kísérletek és újítások korában mindig van valami új, amelyről persze mi is rendre beszámolunk. Azonban ma már senki nem lepődik meg, ha egy hegyes, kissé fallikus űreszköz nagy robajjal elhagyja az indító állást és elindul az űr felé. A rakéta technológia érdekessége és egyben szépsége az, hogy minden egyes ma használt rakéta visszavezethető egy „ősrakétához”.
A náci Németország csodafegyvere volt az első olyan eszköz, mely elhagyta a Földet, s eljutott egészen a világűrig. A pusztító fegyver mögött nem kevés kutatás és mérnöki munka is van, s egy olyan ember, aki igazán merész álmokat dédelgetett egy olyan korban, amikor az emberiség teljesen kifordult önmagából.

Wernher von Braun náci tisztek társaságában

Németország egyik legismertebb feltalálója von Braun báró második gyermekeként született 1912-ben. A fiatal Wernher már egészen kis korától igazi álmodozó volt. A technika és a matematika lenyűgözte, s nagy érdeklődéssel szemlélte a gépeket, autókat. Nem is csoda, hogy a berlini egyetemen fizikából doktorált. Az egyetem befejezése után a rakéták iránt kezdett el érdeklődni.
Ekkoriban a technológia elméleti alapjai már léteztek, hála Konsztantyin Ciolkovszkij-nak. Németország 1930-ban kezdett el komolyabban foglalkozni egy rakéta technológián alapuló fegyver kifejlesztésével. Azért volt fontos ez a lehetőség, mivel a még nem létező fegyvertípus megépítése nem sértette a versailles-i békeszerződést.

Von Braun a hadsereg kötelékében tudós társaival a pulzáló sugárhajtómű tervezésébe és tesztelésébe kezdtek. A terv az volt, hogy ezt a hajtóművet használnák a szilárd és a folyékony hajtóanyagú rakéták meghajtására. Ez a bizonyos hajtómű el is készült és az Argus 109 nevet kapta. Ez hajtotta meg az Fi–103 elnevezésű pilóta nélküli repülőt. Bizonyos értelemben ez a fegyver lett az mai robotrepülőgépek őse. Az új fegyvert a náci propaganda gépezet Vergeltungswaffe-1-nek, az az V-1-nek nevezett. Elsősorban London területi rombolására szánták ezt az indító rámpán meghajtott eszközt. Ironikus módon, ez a háborús fegyver lett az első, világűrt megjáró rakéta kistestvére.

V-1 pilóta nélküli repülő

A német vezetés hamar rájött, hogy micsoda lehetőségeket rejt az új megtorló fegyver, így egy külön kutatási központba rendelte a fejlesztő csapatot. Így von Braun 1936-ban részt vett a Wehrmacht rakétakísérleti központjának létrehozásában. A bázis a Balti-tenger melletti Peenemündeben épült. Itt készült el 1931 és 1942 között az Aggregat–4 típusú rakéta. A kezdetben a Wehrmacht által felügyelt kutatás 1940-től a Luftwaffe felügyelete alá került, majd 1943-tól ismét a Wehrmacht vette át a projekt irányítását. A folyamatosan fejlesztett és tömeggyártott fegyver, a Fi–103-nál megkezdett gyakorlatot követve, a Megtorlófegyver-2 nevet kapta, de mi úgy ismerjük, mint V-2. Több sikeres indítást követően a Peenemünde bázist bombatalálat érte, emiatt a gyártást a türingiai Harz hegységben található bányákba helyezték át.

A rakéták ősanya a V-2 rakéta
Forrás: NASA

A V-2 rakéta első éles bevetésére 1944. szeptember 8-án került sor. Az első sikeres találat Londont érte. Ezt követően több sikeres kilövés is történt, de a fix kilövőpontokat többször is támadás érte. A Führer legnagyobb ellenkezése ellenére kénytelen volt belátni a vezérkar, hogy a fix kilővő állások nem elég hatékonyak. Így egy mobil indító rendszer kidolgozása is szükségessé vált. Az így megépített speciális teherautó kilencven perc alatt szinte bárhonnan képes volt elindítani egy rakétát, hogy aztán fél óra leforgása alatt elhagyja a helyszínt. 1945. március 27-ig összesen 3172 dokumentált rakétaindítás történt, ebből 1100 ért célba.

V-2 a mobil indító álláson
Forrás: NASA

Az vitathatatlan tény, hogy a V-2 több ezer ember életét oltotta ki a második világháború alatt, s ebben közvetve vagy közvetlenül, de nagy szerepe volt a náci párttagsággal és SS-tiszti ranggal is rendelkező feltalálónak, Wernher von Braunnak. De gondoljunk bele abba is, hogy a ma használatos összes rakétatípus visszavezethető ehhez a náci csodafegyverhez. Minden rakéták őse egy békésebb világban a technológia és az emberi kíváncsiság emlékműve lett volna, s feltalálója ünnepelt és nagyrabecsült német állampolgár.
Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a háború végét követően nem az amerikai csapatok lépnek először kapcsolatba von Braunnal és embereivel. Mi lett volna, ha a valaha élt legnagyobb rakétatudós a szovjet űrkutatás Jolly Jokere lett volna. Akkor ma könnyen lehet, hogy nem amerikai zászló pihenne a Nyugalom Tengerén.
A második részben von Braun amerikai tevékenységéről lesz szó!