Az elsők elsője – 63 éve állt pályára a Szputnyik-1

Kapcsolódó

A nap képe #1389 – Bahama-szigetek

A Nemzetközi Űrállomásról készített felvétel a Bahama-szigetekről.

A nap képe #1388 – Vénusz a Mariner-10 szemével

50 éve készült ez a felvétel a Vénuszról, melyet...

Titokzatos kínai műholddal indult az idei első Hosszú Menetelés-5 rakéta

Ma délután magyar idő szerint 12:30-kor Kína is újabb...

A B1061-es Falcon-9 következő repülése már a huszadik lesz

A cím természetesen optimistán tekint a jövőre, mely akár...

A Nova-C leszállt! Ismét egy amerikai űreszköz a Holdon, 1972 óta először

Múlt éjjel sikeresen landolt a Holdon az Intuitive Machines...

1957. október 4-én Bajkonurból indult el a 83,6 kg-os fémlabda, amely megváltoztatta a világot. A tegnapi Max-Q webcastban megemlékeztünk a jeles eseményről. Ma pedig ezzel a kis írással elevenítem fel a 63 éve történt eseményt.

Kétségtelen, hogy az ember mindig az elsőkre emlékszik. Olyan dolog ez, amely mindig is így volt és ezután is így lesz. Azt szinte biztosra veszem, hogy az első Holdon járó ember nevére mindenki emlékszik. No de megjegyezte-e az emberiség közös emlékezete az utolsó Holdon járt ember nevét. Félreértés ne essék, senkit nem akarok megfedni azért, mert nem ugrik be egyszerre Eugene Andrew Cernan neve. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, hiszen mindig az elsőkre emlékszünk. A példánál maradva az első amerikai műhold neve bizonyosan nem maradt meg annyira a történelmi emlékezetben, mint az a kis szovjet eszköz, amely megváltoztatta a világot. Az 58 cm-es alumínium gömb két rádióadó segítségével négy darab 2.4 m-es antennájával sugározta szülőbolygónknak az azóta már legendássá vált rövidke üzenetét, melyet a világ minden pontján sikerült fogni, hála az eszköz meredek 65°-os pályájának. Az egyértelmű bizonyító erőn kívül ez az adás szolgáltatott mérési adatokat az egység pályájával kapcsolatban. Továbbá az adás mellett telemetriai adatok is érkeztek, melyekből következtetni lehetett az ionoszféra elektronsűrűségére is. Ezen kívül a Szputnyik-1 belseje hőmérőt és nyomásmérőt is rejtett, így egy esetleges meteor találatot is képes lett volna jelezni a földi irányításnak. A terveknek megfelelően az eszköz három hétig volt képes működtetni az elektromos műszereit, ugyanis a magával vitt akkumulátorok eddig voltak ellátva megfelelő töltéssel. De ezt követően még sokáig megfigyelhető volt az eszköz a Földről. A közhiedelemmel ellentétben a bolygónk első műholdja szabad szemmel már nem volt látható az éjszakai égbolton. Az eszköz megfigyelését 6 magnitúdós fénye miatt már csak távcsővel lehetett elvégezni. Ellenben a Szputnyikot szállító R-7 rakéta végfokozata – mely szintén pályára állt a Föld körül – nagyobb mérete miatt akár szabad szemmel is kiszúrható volt egy tiszta, fényszennyezéstől mentes égbolton. Az űrverseny startpisztolya 92 nappal a indulása után igazán tekintélyes, 1440 keringést követően 70 millió kilométert megtéve 1958. január 4-én visszatért a Föld atmoszférájába és elégett.

A Szputnyik belseje
Forrás: Energia Museum Photo Report

Sokan azt hihetik, hogy itt vége a történetnek és valóban ez a kis fémgömb volt az, amely elindította az űrversenyt, melynek hatásai a mai napig érezhetőek. Sőt lassan szemtanúi leszünk egy második versenynek, amelyen több „versenyző” lesz, mint az elsőben. De maradjunk még egy kicsit a Szputnyik történeténél. Az ötvenes évek végén járunk, amikor az Amerikai Egyesült Államok egy nap arra ébredt, hogy a nagy ellenség, a Szovjetunió, Föld körüli pályára állított egy műholdat. Ez a tény szinte sokkolta az akkor élt amerikaiakat. Igazi Szputnyik-válságot generált országszerte. Egyik kedvenc amerikai íróm az események idején 10 éves volt, s emlékezetébe olyan mélyen beivódott ez a pillanat, hogy így ír róla Danse Macabre című könyvében.

„Mindez, azt hiszem, visszarepít minket a Stratford moziba, arra a bizonyos langyos, őszi délutánra, 1957-be.

Úgy ültünk a székünkön, mint a próbababák, és a mozi vezetőjét bámultuk. Idegesnek tűnt, nagyokat nyelt – lehet, hogy csak a reflektorfény zavarta. Azon töprengtünk, vajon miféle katasztrófa vitte rá ezt az embert, hogy leállítsa a vetítést, éppen annál a pontnál, ami a szombati matinék apoteózisa volt: „a jó résznél. De akkor sem könnyebbültünk meg, amikor a fickó remegő hangon megszólalt.

– Azt szeretném mondani – kezdte bátortalanul –, hogy az oroszok egy műholdat lőttek fel az űrbe és állítottak föld körüli pályára. Úgy hívják, hogy… Szputnyik.

A bejelentést síri csönd fogadta. Csak ültünk, nézőtérnyi kefefrizurás, kócos, lófarkas, kacsafarok frizurás, abroncsszoknyás, pamutvászon nadrágos, felhajtott szárú farmeres, Éjfél kapitány-gyűrűs kölyök az ötvenes években, akik nemrég fedezték fel Chuck Berry és Little Richard zenéjét…….Negyed dolcsit perkáltunk le azért, hogy Hugh Marlowe-t láthassuk A repülő csészealjak tárnadásá-ban, és erre – mint valami undok ráadás – közük velünk ezt a nyugtalanító hírt.

Világosan emlékszem: a nyomasztó, síri csendet egyetlen éles hang szakította félbe, azt viszont nem tudom, hogy fiú vagy lány volt-e az illető; hallatszott, hogy mindjárt elbőgi magát, de közben félelmetes düh bujkált a hangjában: – Hé, inkább nézzük meg a filmet, te hazudós!

Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy a mozi igazgatója még csak nem is fordult a hang irányába. Ez volt a bizonyítéka, hogy az oroszok legyőztek bennünket az űrben. Valahol a fejünk felett győzedelmesen pittyegve körözött egy elektronikus golyó, amelyet a vasfüggöny túlsó felén terveztek és lőttek fel az űrbe. És ezt sem Éjfél kapitány, sem Richard Carlson (aki mellesleg a Riders to the Stars-bán [Csillaglovasok] is szerepelt; ó, micsoda keserű irónia) nem tudta már megakadályozni. Az a szerkezet odafent körözött… és szputnyiknak hívták. A mozi igazgatója egy pillanatig mozdulatlanul állt, és csak bámult bennünket, mint aki mondani akar valamit, de fogalma sincs, mi legyen az. Aztán lesétált a dobogóról, és folytatódott a vetítés.”

Forrás: Stephen King: Danse Macabre 30 – 31. oldal (Európa kiadó 2009)

Azért kifejező ez a visszaemlékezés King-től, mert láthatjuk, micsoda hír is volt ez annak idején Amerikában. Annak ellenére, hogy a világ a Szputnyik-1-re emlékezik, az események valódi szereplője az a hordozórakéta, mely pályára állította ezt az űreszközt: a Szovjetunió első interkontinentális ballisztikus rakétája, az R-7. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első orosz rakéta nem teljesen egyezett meg a Szputnyikot szállító verzióval. Ez már egy fejlettebb prototípus volt. Az első valójában elkészített rakéta a R–7 Szemjorka névre hallgatott, s létrejöttének története igazán érdekes történelmi tények összjátéka volt. A második világháborút követően a két „nyertes” nagyhatalom rakéta fejlesztési programba kezdett. A képzeletbeli tudományos és technológiai rajtvonalról egyszerre rajtoltak el. Hiszen mindkét nemzet ugyanazon elméleti alapoktól indult, mely Konsztantyin Ciolkovszkijhoz és Hermann Oberthez fűződik. A gyakorlati alapok is azonosak voltak, hiszen a technikai kiindulási alap a Wernher von Braun V-2 rakétája volt. Az orosz rakétaprogram legmeghatározóbb mérnökének, Szergej Koroljovnak támadt először az az ötlete, hogy a fejlesztés alatt lévő rakétával egyfajta békés erődemonstrációt tartva meg kellene mutatni a világnak mire is képes az új rakéta. A Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetésének nagyon tetszett Koroljov ötlete, mely végül 1957-ben meg is valósult a Szputnyik-1 képében.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kicsiny műhold nagy öröksége a mai napig használatban van. Hiszen a 63 éve indított rakétát ugyanarról a Bajkonuri kosmodromról emelkedett a magasba, ahonnan a mai napig rakéták indulnak a világűrbe.

Dark mode powered by Night Eye