Mint tudjuk az űrutazás a tudomány határait feszegeti csaknem minden létező téren. Elképesztő mérnöki tudás és rengeteg munkaóra szükséges egy rakéta megépítéséhez, illetve teszteléséhez, hogy a legapróbb komponens is tökéletesen működjön. Viszont ahogy a mondás tartja, sokezer dolognak kell működnie, hogy egy küldetés sikeres legyen, viszont elég ha egy elromlik és katasztrofális lehet a következmény.
Ez főképp
##Ez mind szép és jó, viszont az emberi élet felbecsülhetetlen értéke miatt a humanoidokat szállító űrhajók úgynevezett küldetés megszakító rendszerekkel vannak felszerelve. Ezek egy esetleges katasztrofális meghibásodás esetén, képesek biztonságosan, noha meglehetősen kényelmetlenül, eltávolítani az értékes szállítmányt a meghibásodó rakétától.
Vessünk egy pillantást az emberes űrrepülés történetében használt és jelenleg használatos küldetés megszakító rendszerekre.
A legelső emberes űrutazás, melyet Yuri Gagarin hajtott végre, a Vostok-1 fedélzetén, még nem rendelkezett semilyen biztonsági rendszerrel, arra az esetre, ha járművet katasztrofális meghibásodás éri.
Az első küldés megszakító rendszereket az amerikai Mercury űrprogram során vetették be. Ez a rendszer nagyban hasonlít a későbbi Apollo programban használathoz.
A működési elve rendkívül egyszerű, a kapszula fölé egy „toronyba „kisebb szilárd hatóanyagú hajtóműveket helyeztek, és kis fúvókák segítségével irányították el a forró égéstermékeket, hogy azok ne a kapszulát érjék, esetleg kárt okozzanak benne. A rendszer röviddel a kapszula ajtajának bezárása után aktiválódik és már percekkel idnítás előtt élesítésre kerül, arra az esetre, ha a hajtóanyag feltöltése közben valami balul sül el.
A szovjetúnióban hasonó rendszert használtak a Soyuz rakétákon. Az első repülések alkalmával a procedúra T+ 522 másodpercig megegyezik az fentebb említettel, tehát egy toronyba szerelt szilárd hajtóanyagú rakétamotor, több fúvókával, ezzel lehetővé téve az irány változtatását. T+ 522 másodperc után életbe lép a második része a menekülő rendszernek, ami a orbitális-, a visszatérő- és a szervizmodul szétválását követően a kapszula egy ballisztikus pályát követve visszatér a Földre.
A későbbi Soyuz rakéták 1975-től egészen a mai napig egy háromlépcsős rendszert hasznának, melynek az első lépése T+ 112 másodpercig az előbb említett, toronyban található szilárd rakéta. A második lépcső T+ 112 másodperctől az orbitális modult védő áramvonalazó kúpok levállásáig (T+ 157 másodperc) aktív, ebben az esetben az áramvonalazó kúpban található 4 darab, kis szilárd hajtóanyagú rakétamotor képes elválasztani a legénységet a Soyuz második és harmadik fokozatától. A harmadik mód pedig az előbb leírt ballisztikus visszatérés. A Soyuz esetében mindhárom rendszer működésére volt példa éles bevetés során, melyek közül a legutóbbi 2018-ban történt, mikoris a 4 segédrakéta leválásakor az egyik nekiütközött a rakéta középső részének, kárt okozva az üzemanyag tartályban.
Noha meglepőnek tűnhet, az űrsikló is rendelkezett menekülő rendszerrel. Tudjuk, hogy a legtöbb vadászgép rendelkezik katapulttal ellátott ülésekkel, arra az esetre, ha a repülő valami oknál fogva nem tud biztonságosan landolni. Mivel az űrsikló az atmoszférába visszalépés után nagyban hasonlít egy repülőgépre, ezért a NASA az SR-71 Blackbird katapultáló ülés rendszerét vette kölcsön és építette az űrsiklóba. Mikor a rendszer működésbe lép, az irányítófülke fölött lévő rész robbanótöltetek segítségével kinyílik, majd a pilóta és másodpilóta ülése kirepül a járműből és ejtőernyő segítségével érnek földet az asztronauták. Ezzel a rendszerrel több probélma is felmerül, elsőként, hogy csak két ember kimenekítésére képes, ugyanis a személyzet többi tagja fölött nem volt megoldható egy rés nyitása, amin keresztül katapultáni lehet. A másik nagy hátránya, hogy ezek a rendszerek meglehetősen nehezek voltak?::É_… ^*⅔²10