Belépett a légkörbe a Tintin-B és egyéb Starlink műholdak

2018. február 22-én a SpaceX pályára állította a spanyol PAZ földmegfigyelő műholdat, de ezen a misszión még két darab tesztműhold is elindult, a Tintin-A és Tintin-B. Ezek a szatelitek a Starlink-műholdak legelső verziói. A két műhold egy körülbelül 500 kilométer magas pályára került, de 1125 kilométerre tervezték emelni a hajtóművekkel, ám ez sosem történt meg. Valószínűleg ez azért történt, mert a SpaceX ekkor jelentette be az 550 kilométeres orbitális rétegét a Starlink-konstellációnak, tehát így hasznos pályán voltak (régebbi tervek szóltak egy 1125 kilométer pályarétegről).
A Tintinek teljesen eltérőek a mai Starlink műholdaktól, a Washington és Kalifornia állambeli földi állomásokkal való kommunikációt tesztelték velük. Ezeket a teszteket minden nap elvégezték, körülbelül 10 percig vették a Tintin-A és Tintin-B jelét egy áthaladáskor.

Az egyik Tintin műhold
A Tintin-szatelitek leválása

Az első 60 darab v0.9 tesztműhold indítása után a Tintin-műholdak pályáját már nem emelték, így ezek pályája lassan elkezdett csökkenni (orbital decay). 2020. áprilisára már 490 kilométerre csökkent az átlagmagasság. Még abban a hónapban kikerültek információk, miszerint a SpaceX hamarosan belépteti a Tintin-műholdakat a légkörbe, ugyanis már nem volt rájuk szükség. Jonathan McDowell csillagász és műholdkövető tegnap, augusztus 9-én a Twitteren megerősítette, hogy szombaton a Tintin-B belépett a Föld légkörébe és elégett, illetve hogy a Tintin-A hamarosan ugyanezt fogja tenni.
Jelenleg a Starlink műholdak állapota így néz ki:

IndításMűholdak indítvaLégkörbe beléptek Nem hajt végre pályamódosításokat
№ 0 (Tintin-A, Tintin-B)210
№ 1 (v0.9)6048
№ 2-10 (v1.0)53549
Összesen597917
Forrás: Jonathan McDowell weboldala
Egy 60 műholdból álló “csomag” (Starlink-2)

Tegnap lépett be a légkörbe a Starlink-22 a kínai Szecsuan-tartomány területe felett és a Starlink-41 a Csendes-óceán területén (mindkét műhold a v0.9 csapat tagja volt). A következő műholdak pályája folyamatosan csökken, tehát belépésük hamarosan várható: Starlink-58, Starlink-28, Starlink-66, Starlink-33 és Starlink-1040. Az első négy mind a v0.9 tesztsorozat tagjai, míg az 1040-es a 2019. novemberi indítás tagja (Starlink-1), mely az első 60 darab “éles” műholdat jeleni.

A Starlink-konstellációról hamarosan egy cikkben részletesen írunk, a műholdakról a történetéről, jelenlegi állapotáról és a jövőbeli tervekről. A Starlink küldetésekről a Küldetés profilok és beszámolók oldalon írtunk és folyamatosan írunk. A legutóbbi Starlink küldetésről itt, és a beszámolóról pedig itt olvashattok.

Újabb sikeres Starlink misszió

Ma reggel 7:12-kor sikeresen elstartolt egy Falcon-9 rakéta 57 darab Starlink és két darab BlackSky műholddal a rakterében. Az első fokozat sikeresen gyorsította a második fokozatot, ami aztán levált és pályára állította a rakományt, ezúttal két hajtóműgyújtással. A B1051.5 sikeresen visszatért az OCISLY drónhajóra, viszont az áramvonalazó orrkúpokat (fairing halves) nem sikerült elkapni. A két BlackSky T+01:01:54 és T+01:07:08, a Starlink műholdak T+01:33:18-kor váltak le a második fokozati adapterről. A küldetésről írt részletes előzetest ezen a linken tudjátok elolvasni. Mi is közvetítettük élőben az indítást, amit itt lehet visszanézni.

Felemelkedett a Falcon-9
Forrás: Michael Cain
A B1051 leszállása az OCISLY-re
Falcon-9 első fokozat az OCISLY drónhajón.
A Starlink műholdak leválása

SpaceX 🇺🇸 | Starlink-9 küldetés profil

Péntek reggel indul a már többször elhalasztott Starlink-9 küldetés 57 darab Starlink és 2 darab BlackSky műholddal a fedélzeten. Ez lesz a tizedik Starlink indítás, és a kilencedik amelyeken már üzemképes szateliteket állítanak pályára.

Indítás ideje, helye: 2020. augusztus 7. magyar idő szerint 07:12, Kennedy Űrközpont – Launch Complex 39A, Florida, USA 🇺🇸
Megbízó, rakomány: 57 darab Starlink v1.0 műhold és 2 darab BlackSky földmegfigyelő műhold
Rakomány össztömege: 17 830 kg
Hordozórakéta: SpaceX Falcon-9 Block 5
Pálya: alacsony Föld körüli pálya (LEO) 210×366 km
Első fokozat: B1051 – ez lesz az 5. küldetése ennek a fokozatnak
Fokozat visszatérése: Of Course I Still Love You drónhajóra – 634 km-re a floridai partoktól
Élő közvetítés: hivatalos élő közvetítés a SpaceX YouTube csatornáján, illetve magyar nyelvű közvetítés az Űrutazás-Űrhajók YouTube csatornán, ami a Spacejunkie.hu és Spacestationguys – Nagy Szabolcs eggyüttműködése 🙂

Forrás: Geoff Barrett
Falcon 9 az indítóálláson
Forrás: Teslarati

A Starlink műholdak
Most 57 darab Starlink v1.0 műhold fog indulni ezzel a rakétával – érdemes megjegyezni, hogy ez az első fokozat indította az első Crew Dragont az ISS-re a Demo-1 misszió keretében, a kanadai RADARSAT műholdakat és további két Starlink missziót (név szerint Starlink-3 és Starlink-6). Ez lesz az első Starlink “csomag” ahol az összes műholdra fel van szerelve a VisorSat napellenző egység. A tervek szerint ilyen napellenzők segítségével az antennákról visszatükröződő napfényt fel tudják fogni, így nem lesznek láthatóak szabad szemmel a műholdak miután elérték a végső pályájukat. Ki kell hangsúlyozni, hogy indítás után egy alacsonyabb pályán vannak, illetve pályaemelő manővereket kell végrehajtaniuk. De ez egy átmeneti időszak, pár napon-héten belül nem lesznek láthatóak! Ezért teljesen felesleges és értelmetlen olyanokat mondani, hogy “remélem felrobban” vagy “le kell lőni az összeset”…
Az indítás másik érdekessége, hogy ezzel az indítással kész lesz az 1500 kilométeres réteg 33%-a.

550 km orbitális réteg
A Visorsat
Forrás: SpaceX

BlackSky műholdak
BlackSky, a Spaceflight Industries egyik részlege földmegyfigyelési szolgáltatásokat nyújt saját, illetve más cégek műholdjainak szolgáltatásából. A jelenlegi négy műholdról tizenhatra tervezik bővíteni a saját műholdjaik számát. A két szatelit egyenként 55 kg-t nyom, a LeoStella építette őket (a Spacelflight Industries és Thales Alenia Space közös vállalkozása).
A BlackSky-nak több katasztrófa-megfigyelési tapasztalata is van már, pl. ausztráliai bozóttüzek, koronavírus-járvány hatásai és Szíria török inváziójának megfigyelése.
Egy 16 műholdas flottával óránként tudnak a világ nagyvárosai felett elhaladni és 1 méteres felbontású képeket készíteni, de a hosszútávú terv egy 60 szatelittel rendelkező konstelláció.
Ezzel 10-15 percenként tudnának képeket készíteni egy adott pontról 1 méternél jobb felbontásban. A következő misszióban négy darab BlackSky műholdat egy indiai SSLV rakétával terveznek pályára állítani decemberben, illetve további hat műholdat szeretnének indítani 2021-ben.

A 2 műhold amelyek a Starlink rideshare programmal indulnak

Munka a Holdon – Az Apollo-15 története – 2. rész

Cikksorozatom első részében az Apollo-15 módosításairól és a küldetés újraértelmezéséről írtam. Vitathatatlan tény, hogy a tizenötös küldetés előtt nem volt még ilyen összetett és ilyen hosszan tartó küldetés a Hold felszínén. Egyáltalán nem meglepő dolog, hogy a tudományos és technikai felszerelés bővítése, vagy helyesebben mondva újragondolása az űrhajósok képzésére, a leszállóhely keresésére, valamint az égitesten végzett munkára is vonatkozott. Hiszen az Apollo-15-nek mindent kicsit máshogy kellett csinálnia, mint elődjeinek.

Az Apollo-12 küldetés holdkompjának landolását követően egyértelművé vált, hogy a holdkomp képes arra a precíz, pontos landolásra, melyre eredetileg tervezték. A tervek szerint a negyedik Holdon járó küldetés egyik fő profilja a geológiai megfigyelések lettek volna. Ám ehhez az akkori űrhajóskiképzés nem volt elégséges. Az Apollo űrhajókra kiképzett legénység tudása tantermi oktatásokra és kisméretű kőzetminták felismerésére korlátozódott a kezdeti időkben. De összetettebb geológiai megfigyelések megtételére nem tette alkalmassá az űrhajósokat. A NASA engedve a szakemberek nyomásának az Apollo-15 legénységét már egy merőben új formában készítette fel a Holdon végzett geológiai kutatásokra. A Caltech akkori geológia professzorának, Lee Silvernek a bevonásával a terepgyakorlatokon végzett felkészítése lett az űrhajósképzés fő iránya. A Földön végzett terepmunka során a holdi körülmények egy részének modellezése is elvégezhető volt. Az égi kísérőnkre készülő űrhajós pár nagyméretű hátizsákkal teljesítette a gyakorlatot. Továbbá, mint a valós helyszínen, itt is rádióval tartották a kapcsolatot egymással és a kijelölt CapCommal. Később a gyakorlat rádiós kommunikációja igazán hasznosnak bizonyult. No de nem kizárólag az űrhajósok számára. A kommunikációért felelős CapCom személyzete tapasztalatot szerzett abban, hogy hogyan lehet megfelelően fordítani az űrhajósok „pilóta szlengjét” a földön maradó tudományos tanácsadók számára. De a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden sem maradhatott ki a képzési rendszer újításaiból. Az ő terepgyakorlata a levegőben történt. Az űrhajó holdfelszín feletti sebességét szimulálva kellett geológiai megfigyeléseket végeznie.

Az Apollo-15 űrhajósai terepgyakorlaton
Forrás: NASA

Az Apollo-15 idejére az eredeti holdi leszállóhelyek már mind elavultnak számítottak. Ebben nagy szerepet játszott az előző küldetések leszállóegységei által gyűjtött számos pozitív tapasztalat. A holdkompok navigálhatósága sokkal bátrabb tervezést tett lehetővé a meglátogatható helyszínek tekintetében. A biztonságos, nagy, sík területek helyett valamivel kockázatosabb, tudományos szempontból érdekes leszállóhelyek keresése vált szükségessé. Hónapok teltek el a lehetséges leszállóhelyek vizsgálatával, mígnem a küldetés parancsnokának véleménye alapján a Hadley-Appeninek leszállóhely lett kinevezve végleges helyszínnek. Dave Scott véleménye szerint az említett helyszín teljes mértékig megfelel a leszállási előírásoknak, s ő a Falconnal biztonságos landolásra lesz képes a kiválasztott völgyben. A leszállóhely a Mare Imbrium peremén található völgyben ideális helyszínnek tűnt több szempontból is. A területen több „holdkorszak” kőzetanyaga is elérhető volt, így igazán érdekes és gazdag megfigyelések és mintagyűjtés várt az űrhajósokra. Az Apollo-15 küldetésével az előző „H-típusú” küldetéseket teljes egészében leváltotta az új típusú, lényegesen hosszabb „J-típus”. Az új küldetések időbeosztása is teljesen különbözött az eddig alkalmazottaktól. Ha úgy vesszük, három 24 órás napra osztották a Holdfelszínen töltött időt. Egy nap időrendjét a következőként határozva meg: 4 órás előkészülő időszakot 7-8 órás holdséta követett. Ezután négy órás holdséta utáni munka várt a két űrhajósra, melyet természetesen 8 órás pihenőidő követett.

Az Apollo-15 leszállóhelye és a tervezett útvonalak
Forrás: NASA

A landolást követően egy rendhagyó „nulladik” EVA keretében Dave Scott, a küldetés parancsnoka elvégezte az első geológiai megfigyelést. A SEVA (Stand-up EVA) névre hallgató tevékenység az űrhajós saját ötlete volt. A Földön végzett gyakorlati oktatásnak hála Dave parancsnok megtanulta, hogy mielőtt egy geológiai lelőhely részletesebb feltárását megkezdenék, az adott helyszín vizuális szemlélése kiemelkedően fontos. Az említett megfigyelést mindig a terület legmagasabb pontjáról szokták végezni. Esetünkben ez a pont a Falcon teteje volt. Rendhagyó módon azt a nyílást használták a vizuális felméréshez, mely a holdkompot az űrhajóval volt hivatott összekötni. A komp kabinjának közepén elhelyezkedő hajtóműfedélre állva a küldetés parancsnoka derékig kiemelkedve a nyíláson lenyűgöző felvételeket készített a környező tájról. De ugyanakkor szóban folyamatosan jelentett a földön maradt geológus csapatnak. Pont úgy, ahogyan a terepgyakorlatok során gyakorolták. A kabinnyomás visszaállítását követően – mely egy negyven perces folyamat – az űrhajósok megkezdték előírt pihenőjüket, hogy teljes erőbedobással kezdhessék meg a három napos Holdon tartózkodást.

A leszállást követő első nap az űrhajósoknál pihenéssel kezdődött. Ők voltak az első Holdon járt emberek, akik a komp biztonságában levehették az űrruhát és a kényelmes kezeslábasokban térhettek nyugovóra. Ám a pihenéssel töltött órák nem a vártnak megfelelően alakultak. A földi irányítás oxigénszivárgást érzékelt, így kénytelenek voltak felébreszteni az űrhajósokat. A vizelet ürítő egyik szelepe volt a felelős a szivárgásért, mely során közel négy kilogrammnyi levegő veszett el. A szelep megjavítása után az űrhajósok az irányítás engedélyével felkészülhettek az EVA-t megelőző 4 órás felkészülő szakaszra, majd pedig az első űrhajón kívüli tevékenységre. A szokásjog szerint elsőnek a küldetés parancsnoka lépett a felszínre. Dave Scott a hetedik Holdra lépő emberként ezt mondta: „Az embernek muszáj felfedeznie. És ezek az itteni felfedezések a legnagyszerűbbek.” A parancsnok a protokollnak megfelelően kinyitotta a holdkomp tárolórekeszét a MESA-t, ahol számos tudományos műszer, kamera és akkumulátor várta, hogy megkezdhesse a működést. Hét perccel ezután Irwin is a Holdfelszínre lépett. Az ő első feladata az volt, hogy biztonsági mintát gyűjtsön. Az utolsó alkalommal végezték el ezt a protokollt, a későbbi küldetések során már nem vettek ilyen mintát. Az űrhajósok első közös feladata az volt, hogy a különleges tárólórekeszből „kihúzzák” a holdautót. Az eszköz egy rugós mechanikának köszönhetően önmagát kihajtogatva szinte készen ereszkedett le a Hold regolitos talajába. A feladat különlegessége, hogy az eredetileg az autóra tervezett kamerát olyan szögbe állították az asztronauták, hogy a kicsomagolás műveletét a földi irányítás saját képernyőin is követhette. Így az utókor számára is megörökítették a Holdon töltött első nap egyik kulcsfontosságú feladatát. A holdautó összeállítása után Scotté volt a megtisztelő feladat, hogy elsőként vezessen autót a Holdon. Igaz, egyelőre antenna és kamera nélkül, csak úgy „pőrén” ment egy kört a Falcon körül. Első tapasztalatait jelezte is a földi irányításnak. Sajnos az eszközön csak a hátsó tengely kormányzása működött, bár az irányítást ez a probléma nem befolyásolta jelentősen. Továbbá jelezte az űrhajós, hogy az űrruha sem úgy hajlik deréktájban úgy, ahogyan kellene. A próbaút után még felszerelték a szükséges alkatrészeket és rendhagyó módon nem az ALSEP összeszerelése következett. Az újdonsült négykerekű közlekedési eszközzel négy kilométeres útra indultak az Elbow és St. George kráterhez.

 Az elektromos autó első megállója a Hadley-rianás és a Hadley-hegység találkozásánál lévő Elbow kráter volt. A leszállóhelytől három kilométert tettek meg az űrhajósok, hogy elérjék ezt a célpontot. Az eredeti felállást követve Scott vezette a járművet, Irwin pedig navigált, s közben a földi irányításnak adott szóban geológiai leírásokat a tájról. Ne gondoljuk azt, hogy ez egy sétakocsikázás volt csupán. A holdautót vezetve a parancsnok nem volt képes 8-10 km/h-nál nagyobb sebesség elérésére, pedig az elméleti végsebesség 18-20 km/h között volt. Ezt a Holdfelszín egyenetlensége magyarázza. Az űrhajósok beszámolója szerint a felszínen kisebb-nagyobb kövek hevertek, melyek megnehezítették a haladást. Megérkezve a célponthoz Irwin űrhajós panorámafelvételt készített a helyszínről. Közben Scott adásra állította a kamerát, hogy aztán azt a földi irányítás távvezérlővel irányítani tudja, majd több kőzetmintát is vettek a kráter széléről. A mintavételhez egy új eszközt is használtak, mellyel több apró követ is begyűjthettek az űrhajósok. A második állomás 500 méterrel arrébb volt. A St. George krátert kezdetektől fogva az első EVA főhelyszínnek tervezték. Itt 45 percnyi kutatómunkát végezve több értékes minta begyűjtése után nem folytathatták tovább a tervezett útvonalat. Az idő szűkössége miatt a soron következő célpontot, a Flow krátert törölték az aznapi tevékenységlistáról, így a holdautó két űrhajósával elindulhatott visszafelé a Falcon űrkomphoz. Az űrhajósokat a komp saját navigációs rendszere segítette a visszatérésben. A landolási helyhez érve azonban az asztronauták azt a megállapítást tették, hogy a rendszer nem tökéletes. A navigációs egység húsz foknyi eltéréssel navigálta vissza az Apollo-15 holdi személyzetét a leszállóegységhez.

Munka közben
Forrás: NASA

A nap utolsó feladataként az ALSEP kutatóállomás felállítása még az asztronautákra várt. A kutató állomást negyedik ilyen rendszerként üzemelték be, a megfelelően lapos helyszín kiválasztása után. A két űrhajós megosztozva a feladaton hatékonyan végezte a már sokszor elpróbált munkát. A parancsnok két lyukat fúrt a talajba a hőáramlás mérésére szolgáló tudományos műszernek. Irwin a rendszer központi egységének beüzemelésével foglalkozott, melyhez aktiválnia kellett egy kisméretű plutónium generátort. Ehhez az eszközhöz csatlakoztatták a többi mérőeszközt a megfelelő áramellátás biztosítása végett. De legalább ilyen fontos volt a rádióadó beüzemelése is, melynek fő feladata az volt, hogy a mérési adatokat továbbítsa a Földre. Az adóberendezés összeszerelése is Irwin feladata volt. Ez is terv szerint, fennakadás nélkül megtörtént. Viszont a hőáramlás kísérletéhez használt eszköz összeszerelése nem ment zökkenőmentesen. Az érzékelők számára elengedhetetlen fontosságú lyukat nem volt képes Scott a megfelelő mélységbe lefúrni. A nem várt problémát egy keményebb kőzetréteg okozta, melyet az erre a célra készített fúró nem volt képes áttörni. Így az eszköz kihelyezésének megoldását a második holdi napra helyezte át az irányítóközpont. A két űrhajós számára engedélyezték a pihenőidő megkezdését. Nem csoda, hogy elfáradtak, hiszen az első nap több, mint 6 órát töltöttek a Holdfelszínen, és 10,6 kilométert tettek meg a holdautóval. Az addigi legtermékenyebb kutatómunka első napján volt túl ez a két bátor férfi, de még kettő nap hátra volt ebben az idegen világban. A következő részben a második, illetve harmadik űrhajón kívüli tevékenység történéseit ismerheti meg a kedves olvasó.

Az összeszerelt ALSEP
Forrás: NASA

A SpaceX megcsinálta!! Sikeres 150 méteres ugrás a Starship SN-5-tel!

Megtörtént, amit annyira vártunk már mi is és az űrrepülés iránt rajongók világszerte! Helyi idő szerint tegnap este végül mégis megkezdte az újratankolást és az indítási folyamatot a SpaceX Boca Chicaban. Azért újratankolást, mert korábban a nap folyamán már megkísérelték a teszt végrehajtását, azonban nem sokkal a hajtómű begyújását megelőző sziréna megszólalása előtt vészleállást kell végrehajtaniuk. Ugyanis megint túl közel merészkedett egy motorcsónak a tesztelési területhez, ami szintén nem először fordult elő (a statikus hajtóműtesztet se tudta először a SpaceX egy betolakodó miatt végrehajtani).

De végül minden összeállt! Kisebb ellenőrzések után ismét elhagyták a tesztpad területét a technikusok és mérnökök, és megkezdődött a tankolás. És ezúttal sem technikai hiba, sem betolakodó nem zavarta meg a folyamatot. A Raptor SN-27 beindult és a Starship hatalmas porfelhőt felkavarva emelkedett a magasba. Hasonlóan a Starhopperhez, egy parabolikus pályát leírva emelkedett 150 méter magasra, közben kicsit oldalazva folytatta a repülést, majd a landolási lábakat kiengedve ereszkedett és szállt le végül a leszállási zónára. Elsőre minden technikai és mechanikai részegység remekül teljesített, egyedül talán az indítási pad szorul némi javításra.

Ezzel egy újabb lépést tettünk afelé, hogy egyszer az űrhajó a Mars irányába vehesse az irányt! Hatalmas eredmény ez a SpaceX-től, akik a texasi síkságon a semmiből építettek mára egy kisvárosnyi gyártókomplexumot, és mellett pár km-re egy indítási területet. Óriási gratuláció Elon Musknak és a teljes boca chicai csapatnak. És ez még csak a kezdet! Elon megerősítette, hogy a repülési folyamat finomítása végett újabb kisebb tesztrepülésekre is sor fog kerülni a közeljövőben, mielőtt a nagyobb, 20 km-es repülést végrehajtják.

A tesztről készült felvételek és képek önmagukért beszélnek, nem is szaporítom a szót tovább, és nézzük a SpaceX hivatalos drónfelvételét, illetve a fotókat.

Az előddel, a Starhopperrel, vagyis Hoppyval

A napkutatás története – 2.rész

Előző részünkben (katt ide az olvasásért) bemutattuk a napkutatás fejlődését az ókortól napjainking, illetve belekóstoltunk az űrkorszakba is a Pioneer-programmal. Folytassuk cikksorozatunkat, most a Helios-programmal és az ICE űrszondával.

Helios-A és Helios-B űrszondák

Ezek az első nem teljesen amerikai, illetve szovjet fejlesztésű világűrkutató szondák. 1966-ban Lyndon B. Johnson amerikai elnök Ludwig Erhardt német kancellárral együttműködési megállapodást kötött a világűr kutatása érdekében, még javában a Pioneer-program alatt.
A megállapodásban két Nap- és Naprendszerkutató űrszonda indítását fogalmazták meg. A program finanszírozását 70 százalékban az akkori nyugatnémet űrkutatási hivatal (DFVLR) állta, a maradék 30 százalékot a NASA. Pontosabban, a német Messerschmitt-Bölkow-Blohm cég tervezte és építette a Helios szondákat, míg a NASA biztosította a hordozórakétát és az összes többi indítási és irányítási infrastruktúrát.
A szondapáros első darabját, a Helios-A-t 1974. december 10-én indították Cape Canaverelből, SLC-41-es indítóállásról egy Titan IIIE Centaur rakétával. Ez volt a második indítása ennek a típusnak – tesztindítás sikertelen volt, ugyanis a Centaur fokozat hajtóműve nem indult be és később megsemmisült. A Helios-A indítása eseménytelenül zajlott le, teljes sikerrel. Egy elliptikus, Nap körüli pályára állt, 0,311 AU perihéliummal és 0,99 AU aphéliummal, 192 napos keringési idővel. A missziót több meghibásodás is nehezítette. Az antennák egyike nem nyílt ki, ezért a rádióplazma-érzékelő csak alacsony frekvenciájú hullámokat észlelt. Amikor a nagyfrekvenciájú antennát kinyitották, az ebből adódó hullámok több tudományos kísérletet is zavartak a szondán, illetve a jelvevőt is. Hogy ezt a zavarást lecsökkentsék, a kommunikációt csökkentett elektromos áramfelhasználással bonyolították le. A szondán a legnagyobb mért hőmérséklet 132 celsius fok volt, ez a magas érték néhány eszköz működését már befolyásolta, de a missziót nem hiúsította meg.

Helios-A űrszonda Titan IIIE/Centaur rakétája indítás előtt

A második darabot, a Helios-B-t 1976. január 15-én indították Cape Canaveralből, ugyanarról az indítóállásról, ugyanolyan típusú Titan IIIE Centaur rakétán. A Helios űrszondák tömege 371 és 374 kilogramm között mozgott, mely jóval meghaladta a Pioneer-program eszközeinek bármelyikét. A Helios-B-t ugyanúgy elliptikus heliocentrikus pályára állították, 0,29 AU perihéliummal és 0,98 AU aphélimmal és 0° inklinációval. Ezen a szondán több változtatást eszközöltek, hogy kiküszöböljék a Helios-A-n észlelt hibákat. Javították a hajtóműrendszert és a navigációs és tájolási rendszert. Az űreszköz hőszigetelését, külső bevonatát is fejlesztették, ennek köszönhetően 15%-al nagyobb hőáramlatot is kibírt a szonda. A fejlesztések eredményeképpen közelebb tudták küldeni a Naphoz. Amikor elérte perihéliumát, elérte a 70 kilométer másodpercenkénti sebességet, amivel sebességrekordot állított fel a szonda (ezt később csak a Parker Solar Probe döntötte meg).
Fontos és pontos adatokat gyűjtöttek azokról a folyamatokról, amelyek a napszelet hozzák létre, illetve a bolygóközi anyagok, kozmikus sugárzás, és a napszél plazmájának a gyorsulásáról egy 10 éves periódus alatt, tehát több állítást összefüggésbe tudtak hozni, és hozzákapcsolni a naptevékenységi maximumhoz és minimumhoz. Az előbb említett folyamatok változását a Nap pólusainak vándorlása befolyásolja. Meghatározták az ún. Állatövi-fény porfelhőjének elhelyezkedését, összetételét és szétszóródottságát.

Több különböző üstököst is vizsgáltak a szondák, közülük egynek a csóváját is megközelítették. A rádió- és plazmahullám-detektorok rádiókitöréseket észleltek, amiket napflerek kutatásához használtak a naptevékenységi maximum idején. Kozmikus sugárzást mérő egységek a Nap és bolygóközi anyag (por, egyéb naprendszert kitöltő anyagok) hatását vizsgálták a kozmikus sugarak terjedésére, amelyek a Napból erednek, valamint galaktikus forrással rendelkeznek. Napfogyatkozásokkor alkalom nyílt pontosabb napkorona-vizsgálatra. Ilyen alkalomkor, a földi irányítók egy jelet küldtek az űrszondának, – és ha épp a napkorona mögött helyezkedik el optimális helyzetben, akkor a küldött jel a napkoronán keresztül eljut a szondához, ami az adott jelet visszaküldi a Földre ugyanazon az úton.
A napkoronán visszaérkező jel terjedésének a változása információkat szolgáltatott a napkorona sűrűségének ingadozásáról. Ezek mellett rengetek egyéb napfizikai és űridőjárási adatot küldött vissza a Földre. Egy igazán sikeres program volt, a legközelebbi Napközelben való elrepülés 43 millió kilométerre közelítette meg a Napunkat (Helios-B, 1976).  Az űrszondák 18 hónapra voltak tervezve, de jócskán túlteljesítettek. A Helios-A működött a legtovább, az utolsó telemetriai adatcsomag 1986. februárjában érkezett a Földre. Ezután a programot sikeresnek és befejezettnek tekintették, a szondák mai napig heliocentrikus pályán keringenek.

International Cometary Explorer/International Sun-Earth Explorer 3 (ICE/ISEE-3)

Az amerikai-európai fejlesztésű International Sun-Earth Explorer űrszondasorozat harmadik, s egyben utolsó darabja (az első két darab Föld körüli pályán végzett kutatást, illetve fogadta az ISEE-3 jeleit). Célja a Föld mágneses mezeje és a napszél közötti kölcsönhatás vizsgálata. Az előzőkhöz képest jelentősen nagyobb, 479 kilogramm a tömege. Maga a szonda hasonlított az elődeihez, napelemtábláit a henger alakú test oldalán helyezték el, melyek együttesen 173W elektromos áramot termeltek. 1978. augusztus 12-én indították egy Delta 2000-es hordozórakétán Cape Canaveralből. Kutatása során vizsgálta a napszél és a Föld mágneses mezejének legkülső részének a kölcsönhatását. Feladata volt még a Naptól 1AU távolságban lévő régió sugárzási adatainak mérése, a Föld mágneses mezejét érő napszél ún. lökéshullámainak részletesebb vizsgálata. Magát az űrszondát az L1 Lagrange-pont körüli halo pályára helyezték el, és onnan végezte el a méréseit. Miután az L1-nél befejezte a küldetését, az irányítók úgy döntöttek, hogy új misszióra küldik az eszközt. A szonda új feladata a napszél és üstökösök légköre közötti kölcsönhatás kutatása lett.

1982-ben a szonda beindította a hajtóműveit és kilépett az L1 körüli halo pályáról és egy átviteli pályára lépett. Ezután többször megkerülte az L2 Lagrange pontot, keresztülhaladva a Föld mágneses mezejének a „csóváján”. Tizenöt manőver a hajtőművekkel, és öt hintamanőver a Hold körül véglegesen kirepítette az ISEE-3-at a Föld-Hold rendszerből és heliocentrikus pályára állt. A Hold melletti legközelebbi elrepülés mintegy 120 kilométerre közelítette meg a felszínt 1983-ban. Ekkor kapta a szonda az új nevét, az International Cometary Explorer-t. Az új pályájának köszönhetően 1985-ben megközelítette a Giacobini-Zinner-üstököst mintegy 7800 kiométerre, átszáguldva a csóváján. A szonda 1986-ban átrepült a Halley-üstökös csóváján, a minimális távolság 28 millió kilométer volt. (1910-ben a Halley 20 millió kilométerre közelítette meg a Földet). 1997-ben a NASA leállította az ICE missziót, és csak egy helymeghatározási jelet hagytak meg. A szondát a NASA szimbolikusan a Smithsonian Institutionnek ajándékozta. 1999-ben és 2008-ban is fogták a jelét, 2014-ben utoljára.
A következő részben három másik napkutató szondát fogunk alaposan megvizsgálni.

Gyorshír: Visszatért a Dragon Endeavour!

Bob Behnken és Doug Hurley a két hónapig tartó DM-2 küldetés után ma sikeresen visszatért.

1975 óta ez volt az első visszatérés tengerre, legutóbb az Apollo-Szojuz tesztküldetés amerikai űrhajója tért vissza vízre. A Mexikói-öbölben szintén ez volt az első csobbanás , illetve a Commercial Crew Program első emberes útja ért ezzel véget.
A visszatérés zökkenőmentes volt, azonban a Mexikói-öbölben történt vízreszállás után rengeteg privát hajó jelent meg a kapszula környékén, egyikük egy Trump zászlót is lobogtatott. A páratlan eset azért történhetett meg, mert a leszállási zóna nemzetközi vizeken található, de mindenképpen várhatunk vizságálatot az ügyben.

A csobbanás után a SpaceX mentőhajója, a GO Navigator meglepően gyorsan, 30 perc alatt kihalászta a kapszulát, és a fedélzetre emelte. A zsilipajtó kinyitása elhúzódott, ugyanis az űrhajó külső részén a hajtóművekből toxikus üzemanyagmaradványokat találtak, de az űrhajósok nem voltak semmilyen veszélyben.

A történelmi küldetés után egy 6 hetes kiértékelési időszak következik, amikor a végén a NASA “hadrendbe” állítja a Crew Dragon űrhajót, és megkezdődhetnek a 6 hónapig tartó ISS küldetések. A Crew-1 a jelenlegi tervek szerint szeptember végén indulhat.

Fantasztikus élmény volt végigkövetni a küldetést, és nagyon örülünk, hogy szemtanúja lehettünk ennek az űrtörténelmi eseménynek.

“Thanks for flying @SpaceX.”

A DM-2 küldetés vége – Minden fontos tudnivaló a landolásról

A jelenlegi tervek szerint a hétvégén tér vissza Bob Behnken és Doug Hurley, mellyel befejeződik a történelmi Demo Mission-2 küldetés. Nézzük is a pontos részleteket, hogy mire számíthatunk.

A DM-2 űrhajósai: Bob Behnken és Doug Hurley

(A küldetéssel kapcsolatos összes korábbi cikkünket itt olvashatjátok.)
Bob Behnken és Doug Hurley május 30-án indult a Nemzetközi Űrállomásra, a történelem során előszőr egy magáncég által fejlesztett és üzemeltetett űrhajóval, a Crew Dragonnal. A NASA két veterán űrhajósa két hónapot töltött az ISS-en, ezalatt számtalan tudományos kísérletet, karbantartást végeztek el, kisegítve ezzel az Expedíció-63 három fős személyzetét. Bob Behnken 4 űrsétát is végrehajtott az űrállomás parancsnokával, Chris Cassidyvel, amiken az ISS akkumulátorainak a cseréjét fejezték be.

Bob és Doug küldetése azonban most véget ér, és a Crew Dragon első alkalommal érkezik vissza űrhajósokkal a fedélzetén.
Ne felejtsétek, hogy szombat éjjel az ISS-ről való lecsatlakozást, vasárnap este pedig a leszállást is élőben közvetítjük Youtube-on! Gyertek és nézzétek velünk az izgalmas eseményt!

Az Endeavour-re keresztelt űrhajó távozása és visszatérése várhatóan a következőképpen fog alakulni (az időpontok magyar idő szerint vannak):
Július 31. péntek, 16:45 – Sajtótájékoztató az ISS amerikai űrhajósaival (Chris Cassidy, Bob Behnken, Doug Hurley)
Augusztus 1. szombat, 15:15 – Búcsúceremónia a Crew Dragon távozása előtt
Augusztus 2. vasárnap, 01:34 – Az Endeavour leválik az ISS-ről (undocking)
Augusztus 2. vasárnap, 20:42 – Az Endeavour csobbanása (splashdown)
Augusztus 2. vasárnap, 23:00 – Sajtótájékoztató Jim Bridenstine-nal, illetve a Commercial Crew Program, SpaceX és ISS képviselőivel
Augusztus 4. kedd, 22:30 – Sajtótájékoztató a DM-2 űrhajósaival
Az összes eseményt élőben közvetíti a NASA TV.

Crew Dragon távolodik az ISS-től (a kép a tavalyi DM-1 küldetésen készült)

Hol landolnak az űrhajósok?
A NASA és a SpaceX 7 landolási zónát jelölt ki a visszatérésre, Florida keleti és nyugati partja mellett. A Mexikói-öbölben (Floridától nyugatra) a SpaceX GO Navigator nevű hajója áll készenlétben, az Atlanti-óceánon (keletre) pedig a GO Searcher hajó indulhat a kapszula és az űrhajósok begyűjtésére. A SpaceX hajóiról itt írtunk részletesen.

A landolási zónák
Forrás: Gavin – SpaceXFleet.com

A végleges landolási zóna kiválasztásánál több tényezőt vesznek figyelelembe, a legfontosabbak természetesen az aktuális időjárási helyzet (szél, hullámzás stb.) a zónában, illetve a visszatérő pálya tulajdonságai. Fontos tényező még, hogy nappal kerüljön sor a visszatérésre, és a leválás utáni 6 és 30 óra közt határozták meg a csobbanás elsődleges időpontját.

A visszatérés menete

Hogyan történik a visszatérés?
A leválás pillanatában előszőr két nagyon kicsi hajtómű lökettel lassan eltávolodik az Endeavour az Űrállomástól, és ezután kerül sor 4 darab nagyobb, ún. departure burn-re, mellyel az űrhajó megkezdi az útját hazafelé. A Crew Dragon ekkor kb. 12 520 kilogrammot nyom összesen. Pár órával később következik a “departure phasing burn”, melynél 6 percig működtetik a Dragon hajtóműveit és a megfelelő landolási zónába visszatérő pályára állítja az űrhajót.

A “trunk” leválása

Röviddel a végső, orbitális pályáról való visszatéréshez szükséges hajtóműgyújtás “deorbit burn” előtt leválik a Dragon “csomagtartója”, a trunk, mely a légkörben ég majd el. A kapszula folytatja az útját a leszállási zóna felé, mely ilyenkor már csak 9 616 kilogrammot nyom.
A Dragon a légkörbe visszatérésnél kb. 1900 Celsius fokra hevül fel a légköri súrlódás miatt, és ez kb. 6 perces rádiókimaradást is okoz majd az irányítóközponttal.
Kb. 5 és fél km magasságban, amikor az űrhajó kb. 563 km/h sebességgel zuhan, kinyílik a 2 db lassító ernyő (drogue parachutes), majd 1800 m magasságban pedig a 4 db fő ejtőernyő.

Visszatérés közben
A 4 db fő ejtőernyő

Mi történik a csobbanás után?
Csobbanás után a SpaceX valamelyik hajójáról (Atlanti-óceán esetén GO Searcher, vagy Mexikói-öböl esetén GO Navigator) két kisebb gyors csónak indul a kapszulához. Az egyik megvizsgálja az űrhajósok és az űrhajó épségét, és felmérik, hogy van-e nyoma mérgező hipergólikus üzemanyagnak a kapszula közelében. A másik kishajó a vízbe hullott ejtőernyőket gyűjti be, és ha minden rendben van, akkor a nagy mentőhajó a kapszulához megy és a fedélzetre emelik a kapszulát. A hajókon külön-külön kb. 40 ember teljesít szolgálatot a NASA és a SpaceX részéről: mérnökök, a vízi kimentés/kiemelés szakemberei, orvosok, a hajók saját legénysége, és az űrállomásról visszahozott szállítmányért felelős NASA szakértők.
Amint a kapszulát biztonságosan a fedélzetre emelték és rögzítették, kinyitják az ajtót és kisegítik az űrhajósokat. A kimentés folyamata kb. 45-60 percig tart majd.

Mi történik miután Bob és Doug kiszállt az űrhajóból?
Kiszállás után egyből egy gyors orvosi ellenőrzés következik a hajó fedélzetén, mely hasonló a kazahsztáni Szojuz landolásokhoz. Ezután az űrhajósokat helikopterrel (kivéve a Cape Canaveral landolási zónát, ahol a hajóval hozzák őket vissza) a szárazföldre viszik. A helikopterút hossza landolási zónától függően 10 és 80 perc között változhat. A szárazföldön egy NASA gép vár majd, és szállítja őket azonnal a houstoni Ellington Field légierőbázisra.

A Dragon kiemelése
Doug és Bob egy tavalyi mentési gyakorlaton

Mi történik a kapszulával? Mi következik ezután?
A kapszulát visszaszállítják a SpaceX floridai üzemébe, ahol egy alapos átvizsgáláson és kiértékelésen esik át. Eközben megkezdődik a kb. 6 hétig tartó minősítési folyamat, melynek végén a NASA remélhetőleg végső “hadrendbe” állítja a Crew Dragon űrhajót, és megkezdődhetnek a rendes, 6 hónapig tartó küldetések a Nemzetközi Űrállomásra. Az első ilyen küldetés, a Crew-1 a jelenlegi tervek szerint szeptember végén indulhat egy új kapszulával, és új Falcon-9 rakétával. A Crew-1 személyzetének a tagjai a következők lesznek: Michael Hopkins parancsnok, Victor Glover pilóta, Shannon Walker küldetés specialista (mindhárman NASA űrhajósok) és Soichi Noguchi a JAXA (Japán űrügynökség) küldetés specialistája.

A Crew-1 küldetés űrhajósai

A héten fény derült a jövő tavasszal induló Crew-2 küldetés névsorára is: Shane Kimbrough (NASA) parancsnok, Megan McArthur (NASA) pilóta (Bob Behnken felesége!), Akihiko Hoshide (JAXA) küldetés specialista és Thomas Pesquet (ESA) küldetés specialista.
A Crew-2 misszióhoz a DM-2 küldetés Falcon-9 első fokozatát (az idáig kétszer repült B1058.2), és kapszuláját (Endeavour) fogják újrahasználni, mely szintén egy hatalmas mérföldkő lesz az emberes űrutazások történelmében.

A Crew-2 személyzete is már tréningezik

A napkutatás története – 1.rész

Ebben a sorozatban a napkutatás történetét szeretnénk bemutatni, a kezdetektől egészen a napjainkig. Az ókori vallási hagyományok sokszor Napunk jelenlétére épültek. A reneszánsz időszakában a nagy polihisztorok is foglalkoztak a Nap megfigyelésével. Rengeteg információt halmoztak fel Földi megfigyelésekkel, de az űrkorszak megváltoztatott mindent. Egyre több napkutató űrszondát indítottak és ezáltal tudásunk exponenciálisan kibővült a központi csillagunról. Ez a cikksorozat a Magyar Asztronautikai Társaság 2020-as Diákpályázatára benevezett pályamunkám feldolgozása, sorozat-formába öntése. Vessük is bele magunkat a témába.

Mit jelent számunkra a Nap?

Központi csillagunk nélkül nem alakulhatott ki volna az élet, és csak egy fagyos, árva bolygó lennénk a világűr végtelennek tűnő sötét mélységében. Megadja számunkra a nélkülözhetetlen energiaforrásokat, a hőt és a napfényt. Az élet ettől a termonukleáris reakciótól függ a Naprendszerünkben. Belsejében hidrogént alakít héliummá, amíg ez a folyamat nem áll meg, sugározni fogja felénk energiáját.
Az emberiség a kezdetek óta csodálattal tekintett csillagunkra. Az őskorban szentélyeket emeltek és bálványozták, az ókori civilizációk istenségek formájában tekintettek rá, melytől az életük függött – melyben igazuk is volt. Félelem járta át őket, amikor esetleges fogyatkozáskor eltűnőfélben volt.

A Stonehenge, egyes feltevések szerint napóraként szolgált
Az indiai Jantar Mantar obszervatórium az ókorból

A valódi tudományos napkutatás kezdete a 17. századra tehető, amikor az olasz polihisztor Galileo Galiei, és a német matematikus Christoph Steiner elsőként távcsöves megfigyeléseket kezdtek végezni központi csillagunkon. Az 1670-es években az olasz-francia csillagász Domenico Cassini, és John Flamsteed brit csillagász kiszámolták a Föld és Nap közötti távolságot. Sir Isaac Newton angol fizikus megállapította, hogy a Naprendszer gravitációs központja a Nap. Míg a megfigyelés minősége jó volt, sajnos hiányzott a rendszeresség, ebből adódóan a napciklusok váltakozását csak 1843-ban fedezte fel a német Samuel Heinrich Schwabe, amikor egy, a Merkúr pályáján belül keringő égitestet keresett. Rendszeres rajzokat, feljegyzéseket készített Napunk felszínéről, és arra a megállapításra jutott, hogy a Nap aktivitása változik. Schwabe rajzait később a svájci Rudolf Wolf elemezte és rájött, hogy 11 évenként váltakozik ez a ciklus. 1891-ben az amerikai George Ellery Hale megalkotta a spektroheliográfot. Ennek az eszköznek a segítségével képesek voltak a Nap képét monokromatikusan rögzíteni egyetlen hullámhosszon, általában valamilyen jelenlévő kémiai elem spektrális hullámhosszán.

Galileo Galilei egyik rajza a Nap felszínéről 1644-ből.
Rudolf Wolf napfolt méréseinek az eredményei 1849-ből.

A 19. század végére egyre gyakoribbá váltak a megfigyelések, új módszereket használtak. Fotografikus metódussal protuberanciát, koronakidobódást, és flereket is sikerült megfigyelniük. Spektroszkóppal jobban megismerték a napkorona tulajdonságait, bár az elképesztően magas, ott uralkodó hőmérsékletre csak az 1940-es években jött rá a német asztrofizikus, Walter Grotrian. Szintén ebben az időszakban a francia csillagász Bernard Lyot megalkotta az első koronagráfot, mellyel megfigyelhették a napkoronát, nem csak fogyatkozásokkor. Az 1950-es évektől világszerte telepítettek új napkutató obszervatóriumokat, rájöttek, hogy nemcsak a felhőzettől, hanem a levegő minőségétől is függ a mérések pontossága. Az űrkorszak beköszöntével egy teljesen új megfigyelési lehetőség ajtaja nyílt meg a tudósok előtt – az űrből való megfigyelés, ahol nincsenek olyan zavaró tényezők, mint az időjárás, vagy a levegő stabilitása, illetve minősége. A nagyhatalmak űrszondákat indítottak, illetve űrhajósokkal figyelték meg a Napot űrállomásokról. Az amerikai Skylab és az orosz Mir űrállomásról is végeztek rendszeres napmegfigyeléseket űrhajósok, habár maga a Nap fenyegette is őket. Egy esetleges napkitörés kitörésének esélye mindig fennált, amely káros sugárzással bombázhatja az asztronauták szervezetét, illetve kárt tehetett űrhajójuk elektronikus rendszereiben. Folytatás a következő oldalon ↓