Munka a Holdon – Az Apollo-15 története – 2. rész

Cikksorozatom első részében az Apollo-15 módosításairól és a küldetés újraértelmezéséről írtam. Vitathatatlan tény, hogy a tizenötös küldetés előtt nem volt még ilyen összetett és ilyen hosszan tartó küldetés a Hold felszínén. Egyáltalán nem meglepő dolog, hogy a tudományos és technikai felszerelés bővítése, vagy helyesebben mondva újragondolása az űrhajósok képzésére, a leszállóhely keresésére, valamint az égitesten végzett munkára is vonatkozott. Hiszen az Apollo-15-nek mindent kicsit máshogy kellett csinálnia, mint elődjeinek.

Az Apollo-12 küldetés holdkompjának landolását követően egyértelművé vált, hogy a holdkomp képes arra a precíz, pontos landolásra, melyre eredetileg tervezték. A tervek szerint a negyedik Holdon járó küldetés egyik fő profilja a geológiai megfigyelések lettek volna. Ám ehhez az akkori űrhajóskiképzés nem volt elégséges. Az Apollo űrhajókra kiképzett legénység tudása tantermi oktatásokra és kisméretű kőzetminták felismerésére korlátozódott a kezdeti időkben. De összetettebb geológiai megfigyelések megtételére nem tette alkalmassá az űrhajósokat. A NASA engedve a szakemberek nyomásának az Apollo-15 legénységét már egy merőben új formában készítette fel a Holdon végzett geológiai kutatásokra. A Caltech akkori geológia professzorának, Lee Silvernek a bevonásával a terepgyakorlatokon végzett felkészítése lett az űrhajósképzés fő iránya. A Földön végzett terepmunka során a holdi körülmények egy részének modellezése is elvégezhető volt. Az égi kísérőnkre készülő űrhajós pár nagyméretű hátizsákkal teljesítette a gyakorlatot. Továbbá, mint a valós helyszínen, itt is rádióval tartották a kapcsolatot egymással és a kijelölt CapCommal. Később a gyakorlat rádiós kommunikációja igazán hasznosnak bizonyult. No de nem kizárólag az űrhajósok számára. A kommunikációért felelős CapCom személyzete tapasztalatot szerzett abban, hogy hogyan lehet megfelelően fordítani az űrhajósok „pilóta szlengjét” a földön maradó tudományos tanácsadók számára. De a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden sem maradhatott ki a képzési rendszer újításaiból. Az ő terepgyakorlata a levegőben történt. Az űrhajó holdfelszín feletti sebességét szimulálva kellett geológiai megfigyeléseket végeznie.

Az Apollo-15 űrhajósai terepgyakorlaton
Forrás: NASA

Az Apollo-15 idejére az eredeti holdi leszállóhelyek már mind elavultnak számítottak. Ebben nagy szerepet játszott az előző küldetések leszállóegységei által gyűjtött számos pozitív tapasztalat. A holdkompok navigálhatósága sokkal bátrabb tervezést tett lehetővé a meglátogatható helyszínek tekintetében. A biztonságos, nagy, sík területek helyett valamivel kockázatosabb, tudományos szempontból érdekes leszállóhelyek keresése vált szükségessé. Hónapok teltek el a lehetséges leszállóhelyek vizsgálatával, mígnem a küldetés parancsnokának véleménye alapján a Hadley-Appeninek leszállóhely lett kinevezve végleges helyszínnek. Dave Scott véleménye szerint az említett helyszín teljes mértékig megfelel a leszállási előírásoknak, s ő a Falconnal biztonságos landolásra lesz képes a kiválasztott völgyben. A leszállóhely a Mare Imbrium peremén található völgyben ideális helyszínnek tűnt több szempontból is. A területen több „holdkorszak” kőzetanyaga is elérhető volt, így igazán érdekes és gazdag megfigyelések és mintagyűjtés várt az űrhajósokra. Az Apollo-15 küldetésével az előző „H-típusú” küldetéseket teljes egészében leváltotta az új típusú, lényegesen hosszabb „J-típus”. Az új küldetések időbeosztása is teljesen különbözött az eddig alkalmazottaktól. Ha úgy vesszük, három 24 órás napra osztották a Holdfelszínen töltött időt. Egy nap időrendjét a következőként határozva meg: 4 órás előkészülő időszakot 7-8 órás holdséta követett. Ezután négy órás holdséta utáni munka várt a két űrhajósra, melyet természetesen 8 órás pihenőidő követett.

Az Apollo-15 leszállóhelye és a tervezett útvonalak
Forrás: NASA

A landolást követően egy rendhagyó „nulladik” EVA keretében Dave Scott, a küldetés parancsnoka elvégezte az első geológiai megfigyelést. A SEVA (Stand-up EVA) névre hallgató tevékenység az űrhajós saját ötlete volt. A Földön végzett gyakorlati oktatásnak hála Dave parancsnok megtanulta, hogy mielőtt egy geológiai lelőhely részletesebb feltárását megkezdenék, az adott helyszín vizuális szemlélése kiemelkedően fontos. Az említett megfigyelést mindig a terület legmagasabb pontjáról szokták végezni. Esetünkben ez a pont a Falcon teteje volt. Rendhagyó módon azt a nyílást használták a vizuális felméréshez, mely a holdkompot az űrhajóval volt hivatott összekötni. A komp kabinjának közepén elhelyezkedő hajtóműfedélre állva a küldetés parancsnoka derékig kiemelkedve a nyíláson lenyűgöző felvételeket készített a környező tájról. De ugyanakkor szóban folyamatosan jelentett a földön maradt geológus csapatnak. Pont úgy, ahogyan a terepgyakorlatok során gyakorolták. A kabinnyomás visszaállítását követően – mely egy negyven perces folyamat – az űrhajósok megkezdték előírt pihenőjüket, hogy teljes erőbedobással kezdhessék meg a három napos Holdon tartózkodást.

A leszállást követő első nap az űrhajósoknál pihenéssel kezdődött. Ők voltak az első Holdon járt emberek, akik a komp biztonságában levehették az űrruhát és a kényelmes kezeslábasokban térhettek nyugovóra. Ám a pihenéssel töltött órák nem a vártnak megfelelően alakultak. A földi irányítás oxigénszivárgást érzékelt, így kénytelenek voltak felébreszteni az űrhajósokat. A vizelet ürítő egyik szelepe volt a felelős a szivárgásért, mely során közel négy kilogrammnyi levegő veszett el. A szelep megjavítása után az űrhajósok az irányítás engedélyével felkészülhettek az EVA-t megelőző 4 órás felkészülő szakaszra, majd pedig az első űrhajón kívüli tevékenységre. A szokásjog szerint elsőnek a küldetés parancsnoka lépett a felszínre. Dave Scott a hetedik Holdra lépő emberként ezt mondta: „Az embernek muszáj felfedeznie. És ezek az itteni felfedezések a legnagyszerűbbek.” A parancsnok a protokollnak megfelelően kinyitotta a holdkomp tárolórekeszét a MESA-t, ahol számos tudományos műszer, kamera és akkumulátor várta, hogy megkezdhesse a működést. Hét perccel ezután Irwin is a Holdfelszínre lépett. Az ő első feladata az volt, hogy biztonsági mintát gyűjtsön. Az utolsó alkalommal végezték el ezt a protokollt, a későbbi küldetések során már nem vettek ilyen mintát. Az űrhajósok első közös feladata az volt, hogy a különleges tárólórekeszből „kihúzzák” a holdautót. Az eszköz egy rugós mechanikának köszönhetően önmagát kihajtogatva szinte készen ereszkedett le a Hold regolitos talajába. A feladat különlegessége, hogy az eredetileg az autóra tervezett kamerát olyan szögbe állították az asztronauták, hogy a kicsomagolás műveletét a földi irányítás saját képernyőin is követhette. Így az utókor számára is megörökítették a Holdon töltött első nap egyik kulcsfontosságú feladatát. A holdautó összeállítása után Scotté volt a megtisztelő feladat, hogy elsőként vezessen autót a Holdon. Igaz, egyelőre antenna és kamera nélkül, csak úgy „pőrén” ment egy kört a Falcon körül. Első tapasztalatait jelezte is a földi irányításnak. Sajnos az eszközön csak a hátsó tengely kormányzása működött, bár az irányítást ez a probléma nem befolyásolta jelentősen. Továbbá jelezte az űrhajós, hogy az űrruha sem úgy hajlik deréktájban úgy, ahogyan kellene. A próbaút után még felszerelték a szükséges alkatrészeket és rendhagyó módon nem az ALSEP összeszerelése következett. Az újdonsült négykerekű közlekedési eszközzel négy kilométeres útra indultak az Elbow és St. George kráterhez.

 Az elektromos autó első megállója a Hadley-rianás és a Hadley-hegység találkozásánál lévő Elbow kráter volt. A leszállóhelytől három kilométert tettek meg az űrhajósok, hogy elérjék ezt a célpontot. Az eredeti felállást követve Scott vezette a járművet, Irwin pedig navigált, s közben a földi irányításnak adott szóban geológiai leírásokat a tájról. Ne gondoljuk azt, hogy ez egy sétakocsikázás volt csupán. A holdautót vezetve a parancsnok nem volt képes 8-10 km/h-nál nagyobb sebesség elérésére, pedig az elméleti végsebesség 18-20 km/h között volt. Ezt a Holdfelszín egyenetlensége magyarázza. Az űrhajósok beszámolója szerint a felszínen kisebb-nagyobb kövek hevertek, melyek megnehezítették a haladást. Megérkezve a célponthoz Irwin űrhajós panorámafelvételt készített a helyszínről. Közben Scott adásra állította a kamerát, hogy aztán azt a földi irányítás távvezérlővel irányítani tudja, majd több kőzetmintát is vettek a kráter széléről. A mintavételhez egy új eszközt is használtak, mellyel több apró követ is begyűjthettek az űrhajósok. A második állomás 500 méterrel arrébb volt. A St. George krátert kezdetektől fogva az első EVA főhelyszínnek tervezték. Itt 45 percnyi kutatómunkát végezve több értékes minta begyűjtése után nem folytathatták tovább a tervezett útvonalat. Az idő szűkössége miatt a soron következő célpontot, a Flow krátert törölték az aznapi tevékenységlistáról, így a holdautó két űrhajósával elindulhatott visszafelé a Falcon űrkomphoz. Az űrhajósokat a komp saját navigációs rendszere segítette a visszatérésben. A landolási helyhez érve azonban az asztronauták azt a megállapítást tették, hogy a rendszer nem tökéletes. A navigációs egység húsz foknyi eltéréssel navigálta vissza az Apollo-15 holdi személyzetét a leszállóegységhez.

Munka közben
Forrás: NASA

A nap utolsó feladataként az ALSEP kutatóállomás felállítása még az asztronautákra várt. A kutató állomást negyedik ilyen rendszerként üzemelték be, a megfelelően lapos helyszín kiválasztása után. A két űrhajós megosztozva a feladaton hatékonyan végezte a már sokszor elpróbált munkát. A parancsnok két lyukat fúrt a talajba a hőáramlás mérésére szolgáló tudományos műszernek. Irwin a rendszer központi egységének beüzemelésével foglalkozott, melyhez aktiválnia kellett egy kisméretű plutónium generátort. Ehhez az eszközhöz csatlakoztatták a többi mérőeszközt a megfelelő áramellátás biztosítása végett. De legalább ilyen fontos volt a rádióadó beüzemelése is, melynek fő feladata az volt, hogy a mérési adatokat továbbítsa a Földre. Az adóberendezés összeszerelése is Irwin feladata volt. Ez is terv szerint, fennakadás nélkül megtörtént. Viszont a hőáramlás kísérletéhez használt eszköz összeszerelése nem ment zökkenőmentesen. Az érzékelők számára elengedhetetlen fontosságú lyukat nem volt képes Scott a megfelelő mélységbe lefúrni. A nem várt problémát egy keményebb kőzetréteg okozta, melyet az erre a célra készített fúró nem volt képes áttörni. Így az eszköz kihelyezésének megoldását a második holdi napra helyezte át az irányítóközpont. A két űrhajós számára engedélyezték a pihenőidő megkezdését. Nem csoda, hogy elfáradtak, hiszen az első nap több, mint 6 órát töltöttek a Holdfelszínen, és 10,6 kilométert tettek meg a holdautóval. Az addigi legtermékenyebb kutatómunka első napján volt túl ez a két bátor férfi, de még kettő nap hátra volt ebben az idegen világban. A következő részben a második, illetve harmadik űrhajón kívüli tevékenység történéseit ismerheti meg a kedves olvasó.

Az összeszerelt ALSEP
Forrás: NASA

A SpaceX megcsinálta!! Sikeres 150 méteres ugrás a Starship SN-5-tel!

Megtörtént, amit annyira vártunk már mi is és az űrrepülés iránt rajongók világszerte! Helyi idő szerint tegnap este végül mégis megkezdte az újratankolást és az indítási folyamatot a SpaceX Boca Chicaban. Azért újratankolást, mert korábban a nap folyamán már megkísérelték a teszt végrehajtását, azonban nem sokkal a hajtómű begyújását megelőző sziréna megszólalása előtt vészleállást kell végrehajtaniuk. Ugyanis megint túl közel merészkedett egy motorcsónak a tesztelési területhez, ami szintén nem először fordult elő (a statikus hajtóműtesztet se tudta először a SpaceX egy betolakodó miatt végrehajtani).

De végül minden összeállt! Kisebb ellenőrzések után ismét elhagyták a tesztpad területét a technikusok és mérnökök, és megkezdődött a tankolás. És ezúttal sem technikai hiba, sem betolakodó nem zavarta meg a folyamatot. A Raptor SN-27 beindult és a Starship hatalmas porfelhőt felkavarva emelkedett a magasba. Hasonlóan a Starhopperhez, egy parabolikus pályát leírva emelkedett 150 méter magasra, közben kicsit oldalazva folytatta a repülést, majd a landolási lábakat kiengedve ereszkedett és szállt le végül a leszállási zónára. Elsőre minden technikai és mechanikai részegység remekül teljesített, egyedül talán az indítási pad szorul némi javításra.

Ezzel egy újabb lépést tettünk afelé, hogy egyszer az űrhajó a Mars irányába vehesse az irányt! Hatalmas eredmény ez a SpaceX-től, akik a texasi síkságon a semmiből építettek mára egy kisvárosnyi gyártókomplexumot, és mellett pár km-re egy indítási területet. Óriási gratuláció Elon Musknak és a teljes boca chicai csapatnak. És ez még csak a kezdet! Elon megerősítette, hogy a repülési folyamat finomítása végett újabb kisebb tesztrepülésekre is sor fog kerülni a közeljövőben, mielőtt a nagyobb, 20 km-es repülést végrehajtják.

A tesztről készült felvételek és képek önmagukért beszélnek, nem is szaporítom a szót tovább, és nézzük a SpaceX hivatalos drónfelvételét, illetve a fotókat.

Az előddel, a Starhopperrel, vagyis Hoppyval

A napkutatás története – 2.rész

Előző részünkben (katt ide az olvasásért) bemutattuk a napkutatás fejlődését az ókortól napjainking, illetve belekóstoltunk az űrkorszakba is a Pioneer-programmal. Folytassuk cikksorozatunkat, most a Helios-programmal és az ICE űrszondával.

Helios-A és Helios-B űrszondák

Ezek az első nem teljesen amerikai, illetve szovjet fejlesztésű világűrkutató szondák. 1966-ban Lyndon B. Johnson amerikai elnök Ludwig Erhardt német kancellárral együttműködési megállapodást kötött a világűr kutatása érdekében, még javában a Pioneer-program alatt.
A megállapodásban két Nap- és Naprendszerkutató űrszonda indítását fogalmazták meg. A program finanszírozását 70 százalékban az akkori nyugatnémet űrkutatási hivatal (DFVLR) állta, a maradék 30 százalékot a NASA. Pontosabban, a német Messerschmitt-Bölkow-Blohm cég tervezte és építette a Helios szondákat, míg a NASA biztosította a hordozórakétát és az összes többi indítási és irányítási infrastruktúrát.
A szondapáros első darabját, a Helios-A-t 1974. december 10-én indították Cape Canaverelből, SLC-41-es indítóállásról egy Titan IIIE Centaur rakétával. Ez volt a második indítása ennek a típusnak – tesztindítás sikertelen volt, ugyanis a Centaur fokozat hajtóműve nem indult be és később megsemmisült. A Helios-A indítása eseménytelenül zajlott le, teljes sikerrel. Egy elliptikus, Nap körüli pályára állt, 0,311 AU perihéliummal és 0,99 AU aphéliummal, 192 napos keringési idővel. A missziót több meghibásodás is nehezítette. Az antennák egyike nem nyílt ki, ezért a rádióplazma-érzékelő csak alacsony frekvenciájú hullámokat észlelt. Amikor a nagyfrekvenciájú antennát kinyitották, az ebből adódó hullámok több tudományos kísérletet is zavartak a szondán, illetve a jelvevőt is. Hogy ezt a zavarást lecsökkentsék, a kommunikációt csökkentett elektromos áramfelhasználással bonyolították le. A szondán a legnagyobb mért hőmérséklet 132 celsius fok volt, ez a magas érték néhány eszköz működését már befolyásolta, de a missziót nem hiúsította meg.

Helios-A űrszonda Titan IIIE/Centaur rakétája indítás előtt

A második darabot, a Helios-B-t 1976. január 15-én indították Cape Canaveralből, ugyanarról az indítóállásról, ugyanolyan típusú Titan IIIE Centaur rakétán. A Helios űrszondák tömege 371 és 374 kilogramm között mozgott, mely jóval meghaladta a Pioneer-program eszközeinek bármelyikét. A Helios-B-t ugyanúgy elliptikus heliocentrikus pályára állították, 0,29 AU perihéliummal és 0,98 AU aphélimmal és 0° inklinációval. Ezen a szondán több változtatást eszközöltek, hogy kiküszöböljék a Helios-A-n észlelt hibákat. Javították a hajtóműrendszert és a navigációs és tájolási rendszert. Az űreszköz hőszigetelését, külső bevonatát is fejlesztették, ennek köszönhetően 15%-al nagyobb hőáramlatot is kibírt a szonda. A fejlesztések eredményeképpen közelebb tudták küldeni a Naphoz. Amikor elérte perihéliumát, elérte a 70 kilométer másodpercenkénti sebességet, amivel sebességrekordot állított fel a szonda (ezt később csak a Parker Solar Probe döntötte meg).
Fontos és pontos adatokat gyűjtöttek azokról a folyamatokról, amelyek a napszelet hozzák létre, illetve a bolygóközi anyagok, kozmikus sugárzás, és a napszél plazmájának a gyorsulásáról egy 10 éves periódus alatt, tehát több állítást összefüggésbe tudtak hozni, és hozzákapcsolni a naptevékenységi maximumhoz és minimumhoz. Az előbb említett folyamatok változását a Nap pólusainak vándorlása befolyásolja. Meghatározták az ún. Állatövi-fény porfelhőjének elhelyezkedését, összetételét és szétszóródottságát.

Több különböző üstököst is vizsgáltak a szondák, közülük egynek a csóváját is megközelítették. A rádió- és plazmahullám-detektorok rádiókitöréseket észleltek, amiket napflerek kutatásához használtak a naptevékenységi maximum idején. Kozmikus sugárzást mérő egységek a Nap és bolygóközi anyag (por, egyéb naprendszert kitöltő anyagok) hatását vizsgálták a kozmikus sugarak terjedésére, amelyek a Napból erednek, valamint galaktikus forrással rendelkeznek. Napfogyatkozásokkor alkalom nyílt pontosabb napkorona-vizsgálatra. Ilyen alkalomkor, a földi irányítók egy jelet küldtek az űrszondának, – és ha épp a napkorona mögött helyezkedik el optimális helyzetben, akkor a küldött jel a napkoronán keresztül eljut a szondához, ami az adott jelet visszaküldi a Földre ugyanazon az úton.
A napkoronán visszaérkező jel terjedésének a változása információkat szolgáltatott a napkorona sűrűségének ingadozásáról. Ezek mellett rengetek egyéb napfizikai és űridőjárási adatot küldött vissza a Földre. Egy igazán sikeres program volt, a legközelebbi Napközelben való elrepülés 43 millió kilométerre közelítette meg a Napunkat (Helios-B, 1976).  Az űrszondák 18 hónapra voltak tervezve, de jócskán túlteljesítettek. A Helios-A működött a legtovább, az utolsó telemetriai adatcsomag 1986. februárjában érkezett a Földre. Ezután a programot sikeresnek és befejezettnek tekintették, a szondák mai napig heliocentrikus pályán keringenek.

International Cometary Explorer/International Sun-Earth Explorer 3 (ICE/ISEE-3)

Az amerikai-európai fejlesztésű International Sun-Earth Explorer űrszondasorozat harmadik, s egyben utolsó darabja (az első két darab Föld körüli pályán végzett kutatást, illetve fogadta az ISEE-3 jeleit). Célja a Föld mágneses mezeje és a napszél közötti kölcsönhatás vizsgálata. Az előzőkhöz képest jelentősen nagyobb, 479 kilogramm a tömege. Maga a szonda hasonlított az elődeihez, napelemtábláit a henger alakú test oldalán helyezték el, melyek együttesen 173W elektromos áramot termeltek. 1978. augusztus 12-én indították egy Delta 2000-es hordozórakétán Cape Canaveralből. Kutatása során vizsgálta a napszél és a Föld mágneses mezejének legkülső részének a kölcsönhatását. Feladata volt még a Naptól 1AU távolságban lévő régió sugárzási adatainak mérése, a Föld mágneses mezejét érő napszél ún. lökéshullámainak részletesebb vizsgálata. Magát az űrszondát az L1 Lagrange-pont körüli halo pályára helyezték el, és onnan végezte el a méréseit. Miután az L1-nél befejezte a küldetését, az irányítók úgy döntöttek, hogy új misszióra küldik az eszközt. A szonda új feladata a napszél és üstökösök légköre közötti kölcsönhatás kutatása lett.

1982-ben a szonda beindította a hajtóműveit és kilépett az L1 körüli halo pályáról és egy átviteli pályára lépett. Ezután többször megkerülte az L2 Lagrange pontot, keresztülhaladva a Föld mágneses mezejének a „csóváján”. Tizenöt manőver a hajtőművekkel, és öt hintamanőver a Hold körül véglegesen kirepítette az ISEE-3-at a Föld-Hold rendszerből és heliocentrikus pályára állt. A Hold melletti legközelebbi elrepülés mintegy 120 kilométerre közelítette meg a felszínt 1983-ban. Ekkor kapta a szonda az új nevét, az International Cometary Explorer-t. Az új pályájának köszönhetően 1985-ben megközelítette a Giacobini-Zinner-üstököst mintegy 7800 kiométerre, átszáguldva a csóváján. A szonda 1986-ban átrepült a Halley-üstökös csóváján, a minimális távolság 28 millió kilométer volt. (1910-ben a Halley 20 millió kilométerre közelítette meg a Földet). 1997-ben a NASA leállította az ICE missziót, és csak egy helymeghatározási jelet hagytak meg. A szondát a NASA szimbolikusan a Smithsonian Institutionnek ajándékozta. 1999-ben és 2008-ban is fogták a jelét, 2014-ben utoljára.
A következő részben három másik napkutató szondát fogunk alaposan megvizsgálni.

Gyorshír: Visszatért a Dragon Endeavour!

Bob Behnken és Doug Hurley a két hónapig tartó DM-2 küldetés után ma sikeresen visszatért.

1975 óta ez volt az első visszatérés tengerre, legutóbb az Apollo-Szojuz tesztküldetés amerikai űrhajója tért vissza vízre. A Mexikói-öbölben szintén ez volt az első csobbanás , illetve a Commercial Crew Program első emberes útja ért ezzel véget.
A visszatérés zökkenőmentes volt, azonban a Mexikói-öbölben történt vízreszállás után rengeteg privát hajó jelent meg a kapszula környékén, egyikük egy Trump zászlót is lobogtatott. A páratlan eset azért történhetett meg, mert a leszállási zóna nemzetközi vizeken található, de mindenképpen várhatunk vizságálatot az ügyben.

A csobbanás után a SpaceX mentőhajója, a GO Navigator meglepően gyorsan, 30 perc alatt kihalászta a kapszulát, és a fedélzetre emelte. A zsilipajtó kinyitása elhúzódott, ugyanis az űrhajó külső részén a hajtóművekből toxikus üzemanyagmaradványokat találtak, de az űrhajósok nem voltak semmilyen veszélyben.

A történelmi küldetés után egy 6 hetes kiértékelési időszak következik, amikor a végén a NASA “hadrendbe” állítja a Crew Dragon űrhajót, és megkezdődhetnek a 6 hónapig tartó ISS küldetések. A Crew-1 a jelenlegi tervek szerint szeptember végén indulhat.

Fantasztikus élmény volt végigkövetni a küldetést, és nagyon örülünk, hogy szemtanúja lehettünk ennek az űrtörténelmi eseménynek.

“Thanks for flying @SpaceX.”

A DM-2 küldetés vége – Minden fontos tudnivaló a landolásról

A jelenlegi tervek szerint a hétvégén tér vissza Bob Behnken és Doug Hurley, mellyel befejeződik a történelmi Demo Mission-2 küldetés. Nézzük is a pontos részleteket, hogy mire számíthatunk.

A DM-2 űrhajósai: Bob Behnken és Doug Hurley

(A küldetéssel kapcsolatos összes korábbi cikkünket itt olvashatjátok.)
Bob Behnken és Doug Hurley május 30-án indult a Nemzetközi Űrállomásra, a történelem során előszőr egy magáncég által fejlesztett és üzemeltetett űrhajóval, a Crew Dragonnal. A NASA két veterán űrhajósa két hónapot töltött az ISS-en, ezalatt számtalan tudományos kísérletet, karbantartást végeztek el, kisegítve ezzel az Expedíció-63 három fős személyzetét. Bob Behnken 4 űrsétát is végrehajtott az űrállomás parancsnokával, Chris Cassidyvel, amiken az ISS akkumulátorainak a cseréjét fejezték be.

Bob és Doug küldetése azonban most véget ér, és a Crew Dragon első alkalommal érkezik vissza űrhajósokkal a fedélzetén.
Ne felejtsétek, hogy szombat éjjel az ISS-ről való lecsatlakozást, vasárnap este pedig a leszállást is élőben közvetítjük Youtube-on! Gyertek és nézzétek velünk az izgalmas eseményt!

Az Endeavour-re keresztelt űrhajó távozása és visszatérése várhatóan a következőképpen fog alakulni (az időpontok magyar idő szerint vannak):
Július 31. péntek, 16:45 – Sajtótájékoztató az ISS amerikai űrhajósaival (Chris Cassidy, Bob Behnken, Doug Hurley)
Augusztus 1. szombat, 15:15 – Búcsúceremónia a Crew Dragon távozása előtt
Augusztus 2. vasárnap, 01:34 – Az Endeavour leválik az ISS-ről (undocking)
Augusztus 2. vasárnap, 20:42 – Az Endeavour csobbanása (splashdown)
Augusztus 2. vasárnap, 23:00 – Sajtótájékoztató Jim Bridenstine-nal, illetve a Commercial Crew Program, SpaceX és ISS képviselőivel
Augusztus 4. kedd, 22:30 – Sajtótájékoztató a DM-2 űrhajósaival
Az összes eseményt élőben közvetíti a NASA TV.

Crew Dragon távolodik az ISS-től (a kép a tavalyi DM-1 küldetésen készült)

Hol landolnak az űrhajósok?
A NASA és a SpaceX 7 landolási zónát jelölt ki a visszatérésre, Florida keleti és nyugati partja mellett. A Mexikói-öbölben (Floridától nyugatra) a SpaceX GO Navigator nevű hajója áll készenlétben, az Atlanti-óceánon (keletre) pedig a GO Searcher hajó indulhat a kapszula és az űrhajósok begyűjtésére. A SpaceX hajóiról itt írtunk részletesen.

A landolási zónák
Forrás: Gavin – SpaceXFleet.com

A végleges landolási zóna kiválasztásánál több tényezőt vesznek figyelelembe, a legfontosabbak természetesen az aktuális időjárási helyzet (szél, hullámzás stb.) a zónában, illetve a visszatérő pálya tulajdonságai. Fontos tényező még, hogy nappal kerüljön sor a visszatérésre, és a leválás utáni 6 és 30 óra közt határozták meg a csobbanás elsődleges időpontját.

A visszatérés menete

Hogyan történik a visszatérés?
A leválás pillanatában előszőr két nagyon kicsi hajtómű lökettel lassan eltávolodik az Endeavour az Űrállomástól, és ezután kerül sor 4 darab nagyobb, ún. departure burn-re, mellyel az űrhajó megkezdi az útját hazafelé. A Crew Dragon ekkor kb. 12 520 kilogrammot nyom összesen. Pár órával később következik a “departure phasing burn”, melynél 6 percig működtetik a Dragon hajtóműveit és a megfelelő landolási zónába visszatérő pályára állítja az űrhajót.

A “trunk” leválása

Röviddel a végső, orbitális pályáról való visszatéréshez szükséges hajtóműgyújtás “deorbit burn” előtt leválik a Dragon “csomagtartója”, a trunk, mely a légkörben ég majd el. A kapszula folytatja az útját a leszállási zóna felé, mely ilyenkor már csak 9 616 kilogrammot nyom.
A Dragon a légkörbe visszatérésnél kb. 1900 Celsius fokra hevül fel a légköri súrlódás miatt, és ez kb. 6 perces rádiókimaradást is okoz majd az irányítóközponttal.
Kb. 5 és fél km magasságban, amikor az űrhajó kb. 563 km/h sebességgel zuhan, kinyílik a 2 db lassító ernyő (drogue parachutes), majd 1800 m magasságban pedig a 4 db fő ejtőernyő.

Visszatérés közben
A 4 db fő ejtőernyő

Mi történik a csobbanás után?
Csobbanás után a SpaceX valamelyik hajójáról (Atlanti-óceán esetén GO Searcher, vagy Mexikói-öböl esetén GO Navigator) két kisebb gyors csónak indul a kapszulához. Az egyik megvizsgálja az űrhajósok és az űrhajó épségét, és felmérik, hogy van-e nyoma mérgező hipergólikus üzemanyagnak a kapszula közelében. A másik kishajó a vízbe hullott ejtőernyőket gyűjti be, és ha minden rendben van, akkor a nagy mentőhajó a kapszulához megy és a fedélzetre emelik a kapszulát. A hajókon külön-külön kb. 40 ember teljesít szolgálatot a NASA és a SpaceX részéről: mérnökök, a vízi kimentés/kiemelés szakemberei, orvosok, a hajók saját legénysége, és az űrállomásról visszahozott szállítmányért felelős NASA szakértők.
Amint a kapszulát biztonságosan a fedélzetre emelték és rögzítették, kinyitják az ajtót és kisegítik az űrhajósokat. A kimentés folyamata kb. 45-60 percig tart majd.

Mi történik miután Bob és Doug kiszállt az űrhajóból?
Kiszállás után egyből egy gyors orvosi ellenőrzés következik a hajó fedélzetén, mely hasonló a kazahsztáni Szojuz landolásokhoz. Ezután az űrhajósokat helikopterrel (kivéve a Cape Canaveral landolási zónát, ahol a hajóval hozzák őket vissza) a szárazföldre viszik. A helikopterút hossza landolási zónától függően 10 és 80 perc között változhat. A szárazföldön egy NASA gép vár majd, és szállítja őket azonnal a houstoni Ellington Field légierőbázisra.

A Dragon kiemelése
Doug és Bob egy tavalyi mentési gyakorlaton

Mi történik a kapszulával? Mi következik ezután?
A kapszulát visszaszállítják a SpaceX floridai üzemébe, ahol egy alapos átvizsgáláson és kiértékelésen esik át. Eközben megkezdődik a kb. 6 hétig tartó minősítési folyamat, melynek végén a NASA remélhetőleg végső “hadrendbe” állítja a Crew Dragon űrhajót, és megkezdődhetnek a rendes, 6 hónapig tartó küldetések a Nemzetközi Űrállomásra. Az első ilyen küldetés, a Crew-1 a jelenlegi tervek szerint szeptember végén indulhat egy új kapszulával, és új Falcon-9 rakétával. A Crew-1 személyzetének a tagjai a következők lesznek: Michael Hopkins parancsnok, Victor Glover pilóta, Shannon Walker küldetés specialista (mindhárman NASA űrhajósok) és Soichi Noguchi a JAXA (Japán űrügynökség) küldetés specialistája.

A Crew-1 küldetés űrhajósai

A héten fény derült a jövő tavasszal induló Crew-2 küldetés névsorára is: Shane Kimbrough (NASA) parancsnok, Megan McArthur (NASA) pilóta (Bob Behnken felesége!), Akihiko Hoshide (JAXA) küldetés specialista és Thomas Pesquet (ESA) küldetés specialista.
A Crew-2 misszióhoz a DM-2 küldetés Falcon-9 első fokozatát (az idáig kétszer repült B1058.2), és kapszuláját (Endeavour) fogják újrahasználni, mely szintén egy hatalmas mérföldkő lesz az emberes űrutazások történelmében.

A Crew-2 személyzete is már tréningezik

A napkutatás története – 1.rész

Ebben a sorozatban a napkutatás történetét szeretnénk bemutatni, a kezdetektől egészen a napjainkig. Az ókori vallási hagyományok sokszor Napunk jelenlétére épültek. A reneszánsz időszakában a nagy polihisztorok is foglalkoztak a Nap megfigyelésével. Rengeteg információt halmoztak fel Földi megfigyelésekkel, de az űrkorszak megváltoztatott mindent. Egyre több napkutató űrszondát indítottak és ezáltal tudásunk exponenciálisan kibővült a központi csillagunról. Ez a cikksorozat a Magyar Asztronautikai Társaság 2020-as Diákpályázatára benevezett pályamunkám feldolgozása, sorozat-formába öntése. Vessük is bele magunkat a témába.

Mit jelent számunkra a Nap?

Központi csillagunk nélkül nem alakulhatott ki volna az élet, és csak egy fagyos, árva bolygó lennénk a világűr végtelennek tűnő sötét mélységében. Megadja számunkra a nélkülözhetetlen energiaforrásokat, a hőt és a napfényt. Az élet ettől a termonukleáris reakciótól függ a Naprendszerünkben. Belsejében hidrogént alakít héliummá, amíg ez a folyamat nem áll meg, sugározni fogja felénk energiáját.
Az emberiség a kezdetek óta csodálattal tekintett csillagunkra. Az őskorban szentélyeket emeltek és bálványozták, az ókori civilizációk istenségek formájában tekintettek rá, melytől az életük függött – melyben igazuk is volt. Félelem járta át őket, amikor esetleges fogyatkozáskor eltűnőfélben volt.

A Stonehenge, egyes feltevések szerint napóraként szolgált
Az indiai Jantar Mantar obszervatórium az ókorból

A valódi tudományos napkutatás kezdete a 17. századra tehető, amikor az olasz polihisztor Galileo Galiei, és a német matematikus Christoph Steiner elsőként távcsöves megfigyeléseket kezdtek végezni központi csillagunkon. Az 1670-es években az olasz-francia csillagász Domenico Cassini, és John Flamsteed brit csillagász kiszámolták a Föld és Nap közötti távolságot. Sir Isaac Newton angol fizikus megállapította, hogy a Naprendszer gravitációs központja a Nap. Míg a megfigyelés minősége jó volt, sajnos hiányzott a rendszeresség, ebből adódóan a napciklusok váltakozását csak 1843-ban fedezte fel a német Samuel Heinrich Schwabe, amikor egy, a Merkúr pályáján belül keringő égitestet keresett. Rendszeres rajzokat, feljegyzéseket készített Napunk felszínéről, és arra a megállapításra jutott, hogy a Nap aktivitása változik. Schwabe rajzait később a svájci Rudolf Wolf elemezte és rájött, hogy 11 évenként váltakozik ez a ciklus. 1891-ben az amerikai George Ellery Hale megalkotta a spektroheliográfot. Ennek az eszköznek a segítségével képesek voltak a Nap képét monokromatikusan rögzíteni egyetlen hullámhosszon, általában valamilyen jelenlévő kémiai elem spektrális hullámhosszán.

Galileo Galilei egyik rajza a Nap felszínéről 1644-ből.
Rudolf Wolf napfolt méréseinek az eredményei 1849-ből.

A 19. század végére egyre gyakoribbá váltak a megfigyelések, új módszereket használtak. Fotografikus metódussal protuberanciát, koronakidobódást, és flereket is sikerült megfigyelniük. Spektroszkóppal jobban megismerték a napkorona tulajdonságait, bár az elképesztően magas, ott uralkodó hőmérsékletre csak az 1940-es években jött rá a német asztrofizikus, Walter Grotrian. Szintén ebben az időszakban a francia csillagász Bernard Lyot megalkotta az első koronagráfot, mellyel megfigyelhették a napkoronát, nem csak fogyatkozásokkor. Az 1950-es évektől világszerte telepítettek új napkutató obszervatóriumokat, rájöttek, hogy nemcsak a felhőzettől, hanem a levegő minőségétől is függ a mérések pontossága. Az űrkorszak beköszöntével egy teljesen új megfigyelési lehetőség ajtaja nyílt meg a tudósok előtt – az űrből való megfigyelés, ahol nincsenek olyan zavaró tényezők, mint az időjárás, vagy a levegő stabilitása, illetve minősége. A nagyhatalmak űrszondákat indítottak, illetve űrhajósokkal figyelték meg a Napot űrállomásokról. Az amerikai Skylab és az orosz Mir űrállomásról is végeztek rendszeres napmegfigyeléseket űrhajósok, habár maga a Nap fenyegette is őket. Egy esetleges napkitörés kitörésének esélye mindig fennált, amely káros sugárzással bombázhatja az asztronauták szervezetét, illetve kárt tehetett űrhajójuk elektronikus rendszereiben. Folytatás a következő oldalon ↓

A legteljesebb Apollo küldetés – Az Apollo-15 története – 1.rész

Negyvenkilenc évvel ezelőtt ezen a napon, UTC szerint 13:34-kor indult útjára az Apollo-15 legénysége. Mindenképpen jeles esemény volt, hiszen ez a három űrhajós sok mindenben nyerte el az elsőséget. Olyan műszaki megoldásokat használhattak, amelyet előttük még senki. Számos tudományos mérést és vizsgálatot végezhettek, amelyet addig még egyik Apollo-küldetés sem tudhatott magáénak. Oly sok minden történt e 13 napos küldetés során, hogy egy cikk nem is lesz elég hozzá.

A három űrhajós név szerint David Scott, Alfred Worden és James Irwin 1971. július 26-án indult egy Saturn-V rakéta fedélzetén a Holdra, ugyanarról az indítóállásról (39A) – melyről a történelmi első küldetés, az Apollo-11. De a két küldetés közötti hasonlóságok kis túlzással, de ezzel már véget is értek. Az Apollo-15 egy más küldetés osztályba tartozó eseményként szerepelt a NASA tervei között. „J” típusú repülésként hivatkoznak rá, mely hosszabb tartózkodási időt, bővített műszerkészletet és tudományos programot jelölt. A Saturn-V rakéta tetején az Endeavour űrhajó és a Falcon holdkompot tekinthetjük egy sok tekintetben módosított űreszköznek.

Az Apollo-15 startja 1971. július 26-án

Az Apollo-15 a program kilencedik repülése volt, egyben a negyedik olyan küldetés, mely során űrhajósok szálltak le égi kisérőnk felszínére, a Holdra. A misszió fő feladata a már megkezdett tudományos kutatások folytatása, de természetesen számos különleges, eddig még végre nem hajtott tudományos mérés és kísérlet is várt az űrhajósokra.
A történelem eddigi legnagyobb rakétája a Saturn-V űrrakéta már lassan megszokottnak nevezhető látvánnyal emelkedett a magasba. Ugyanakkor ez az ismerős látvány egy módosított rakéta képe volt, mely az avatatlan szemek számára épp ugyanolyan lehet, mint az a monstrum, mely 1969-ben elsőként juttatott embereket a Holdra. Ez a rakéta lényegesen több súlyt vitt magával, mint elődjei, így mindenképpen szükséges volt módosítani az amúgy sem hétköznapi rakétaóriást. Az első és második fokozat közötti piropatronok számát – mely a fokozatok szétválását tette lehetővé – nyolc darabról négyre csökkentették. Az első fokozat néggyel kevesebb fékezőrakétával lett felszerelve, valamit a kettes fokozathoz tartozó S-II hajtómű égésterében is végeztek módosításokat. De ennek célja az előző indításoknál tapasztalt oszcilláció kiküszöbölése volt. A repülés programjában is eszközöltek változtatásokat. A Föld körüli pályát alacsonyabbra, 166 kilométeres magasságra helyezték. A biztonsági üzemanyag mennyiségét is csökkentették, hogy ezzel a változtatással is tovább éghessenek a hajtóművek. A változtatásokkal a mérnökök elérték, hogy közel 500 kg többletsúlyt képes legyen eljuttatni a rakéta a Holdra. Ismerve a rakományt, erre a teljesítményre szükség is volt.

Az Apollo-15 legénysége David Scott, Alfred Worden és James Irwin

Az Apollo-15 rakétája bizonyos értelemben egy már sztenderdnek nevezhető parancsnoki modult és holdkompot vitt magával. Igaz ugyan, hogy a hosszabb Holdfelszínen tartózkodás miatt több készlettel és oxigénnel látták el a Falcont, hogy az űrhajósok 68 órát tölthessenek az égitesten. És egy eddig még nem használt közlekedő eszközt is elhelyeztek a holdkomp „csomagtartójában”. A NASA kezdetek óta két nagyobb csoportba sorolta a Holdon végzett expedíciókat. A gyalogos felderítés mellett mindig is tervben volt valamilyen közlekedő eszköz használata. Sokáig a repülő, illetve guruló eszközök álltak versenyben egymással, ám a tervezés szakaszában egy MOLAB nevezetű prototípusból származó pozitív tapasztalatok miatt a NASA vezetői végül a négykerékkel ellátott guruló járművet választották. A holdautót a General Motors egy leányvállalata készítette el. A cél az volt, hogy egy könnyű, elektromos meghajtással működtethető, terepen való közlekedésre alkalmas geológiai kutatójárművet készítsenek.
A tervező csapatot a magyar származású Pavlics Ferenc vezette. Számos prototípus után végül olyan holdjáró született, mely egy rugós mechanizmussal könnyedén összehajtható volt. Természetesen azért készítették ilyennek, hogy elférjen a holdkomp rakterében. A négykerekes eszköz úgy lett megépítve, hogy minden kereket külön elektromos motor hajt. Az eszközt vezető űrhajós, ha szükségesnek érezte mind a két tengelyt képes volt kormányozni. De egy kapcsoló segítségével váltogathatott is a kormányzandó tengelyek között.
De nem csak ezért nem volt szokványos eszköz ez az autó. Földi társaival ellentétben ezen nem találnánk sem kormánykereket, sem pedig gumiabroncsot. A kerekek titánhálóból készült abroncsokat kaptak, s a holdjármű irányítása botkormánnyal lett megoldva. A Holdon hagyott autó összesen több mint 27 kilométert tett meg a poros, regolitos holdfelszínen és nagyobb területet voltak képesek bejárni háromnapos tartózkodásuk alatt, mint eddig bármelyik küldetés űrhajósai. Hozzá kell tenni azt is, hogy biztonsági okokból azért hét kilométernél messzebbre sohasem távolodtak el a Falcontól.

Nemcsak a holdautó volt az, mely lehetővé tette a hosszabb Holdon tartózkodást. Legalább ilyen fontos volt az űrruhák átalakítása is. Hiszen az Apollo-15 előtti küldetések szkafanderei sokkal merevebbek voltak, melynek első sorban biztonsági okai voltak. Ezekben a nehéz öltözetekben az űrhajósok képtelenek voltak lehajolni vagy akár letérdelni. Ezért is dolgoztak hosszúszárú szerszámokkal. Értelemszerűen a „J” típusú repülés személyzetének más kialakítású, több Holdon tartózkodást biztosító űrruhára volt szüksége. A terveknek megfelelően az A7L-B jelzésű szkafanderben az asztronauták akár hét órát is képesek voltak a holdfelszínen tölteni. A ruhákat deréktájban teljesen átdolgozták, hogy az őket viselők képesek legyenek leülni benne. Ez a holdautóval való közlekedés miatt volt nagyon fontos. De a ruhán kialakított csatlakozók elhelyezkedésén is változtatni kellett, akár csak a beszállónyíláson.

Az Apollo-15 Holdkomp pilótája James Irwin

De az Apollo-15 tudományos tevékenysége nem csak a holdfelszínre korlátozódott. Miután a Falcon levált az Endeavour űrhajóról és megkezdte ereszkedését a Holdra, az égitest körül keringő űrhajó is megkezdte tudományos munkáját. A küldetésre a NASA egy teljesen új műszeres egységet tervezett, mely a SIM (Scientific Instrument Module) nevet kapta. A tudományos műszerek a parancsnoki modul alatti műszaki egységben kerültek elhelyezésre. Érdekes dolog, hogy a korábbi Apollo-küldetéseken a modul ezen részét csak ballaszttal töltötték ki. Ez volt az első alkalom, hogy műszerek kerültek ide. A korábban titkosított kémműholdak fotografikus eszközeit felhasználva a mérnökök olyan nagy teljesítményű fényképezőgépeket helyeztek el az említett részben, amellyel lehetőség nyílt minden eddiginél részletesebb felvételek készítésére. Helyet kapott a SIM egységben még számos más eszköz is, mellyel igazán pontos tudományos méréseket végezhetett a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden. Még egy kis érdekesség, a szervízmodulba épített tudományos eszköz adathordozója nem volt kapcsolatban a parancsnoki modullal. Így a mérések elvégzése után, a már teljes létszámmal üzemelő személyzet egyik tagjának egy EVA (Extra-Vehicular Activity – Űrhajón kívüli tevékenység) során kívülről, a világűr vákuumából kellett kihoznia az értékes adatokkal teli eszközöket.

SIM (Scientific Instrument Module)

Ugyancsak a SIM rekeszben kapott helyet egy kisebb műhold. Ezt az űrhajósoknak kellett pályára állítaniuk a Hold körül. A Föld irányú gyújtást megelőzően került pályára ez a kis 78×36 cm-es nyolcszög alapú hengeres testbe épített szatellit, mely az űrhajó távozását követően is folytatta a méréseket. A műhold önálló meghajtás vagy helyváltoztatás nélkül pályáján keringve mérte a napszél részecskék energiaintenzitását, a plazma viselkedését és a holdi mágneses mező tulajdonságait. Kétségtelen, hogy az Apollo-program egyik legtermékenyebb küldetéseként az Apollo-15 legénysége rászolgált arra, hogy a történelem örök részeként tanulságot tegyen arról, hogy mire képes az ember, ha igazán kíváncsi.

Írásom következő részében részletesen foglalkozom az űrhajósképzés átszervezésével, a leszállóhellyel, valamit a Holdon megkezdett kutatómunkákkal.

Egy művészi ábrázolás az Endeavour űrhajóról a SIM műszerekkel, valamit a Hold szatellittel

A Nemzetközi Űrállomás építése – 1. rész

Új, várhatóan kb. 10 részes sorozatunkban a Nemzetközi Űrállomás (ISS) felépítését, moduljait, és a több mint egy évtizedig tartó építését szeretnénk részletesen bemutatni.

Sokszor, sok helyen lehet olvasni, hogy a Nemzetközi Űrállomás az emberiség által valaha épített legbonyolultabb szerkezet. Bár közhelynek tűnik, de ez az állítás tényleg igaz. Az ISS összeállításához 12 évre, és 42 különálló útra volt szükség, ebből 37-szer az amerikai űrsiklókat és 5 alkalommal orosz Szojuz és Proton hordozókat vettek igénybe 1998 és 2011 között. Az összesen 150 milliárd dollárba került űrállomás azonban 2011-es elkészülte után is kapott új egységeket: 2016-ban került fel a BEAM kísérleti modul, illetve 2016-ban és 2019-ben 1-1 IDA új dokkolóport. A jelenlegi tervek szerint pedig jövőre indulhat (egy évtizedes csúszás után) az orosz szegmens tudományos modulja, a Nauka laboratórium.

A Nemzetközi Űrállomás napjainkban

A Nemzetközi Űrállomás várhatóan 2030-ig lesz használatban, 2024-től pedig az amerikai Axiom cég által épített és működtetett kereskedelmi modulok csatlakozhatnak az ISS-hez, mely az űrállomás élete végén önálló kereskedelmi űrállomásként létezhet tovább.

Mielőtt azonban a jövőbe tekintenénk, tekintsük át részletesen, hogy milyen hosszú, és elképesztően bonyolult folyamat volt a Nemzetközi Űrállomás építése. A kezdetekhez több évtizedet kell visszaugranunk az időben..
Megjegyzés: a cikksorozat főleg az ISS építésének a folyamatára, az ezeket végrehajtó küldetésekre, valamint a modulok részletes bemutatására fog koncentrálni. Lehetetlen lenne az összes állandó személyzetről és utánpótlás-szállító utakról is írni, ezért ezeket nem fogjuk részletesen tárgyalni, de remélem, hogy a cikksorozat végén egy átlatható és érthető képet tudunk adni korunk legjelentősebb építményéről.

A Freedom űrállomás egy illusztráción 1991-ben

Az amerikai előzmények A Freedom űrállomás

Az 1980-as évek elején, amikor elindult az amerikai űrrepülégép-program, a NASA akkori Adminisztrátora, James M. Beggs állt elő az ötlettel, hogy az Egyesült Államok is építhetne egy állandóan lakott űrállomást, válaszul a szovjet Szaljut-programra. Beggs szerint ez lenne a “következő logikus lépés” Amerikának, ugyanis az űrsiklókkal immáron olcsón lehetne az űrállomást megépíteni és azt kiszolgálni.
A NASA berkeiben megindult a tervezés, és a végül “Freedom” (Szabadság) névre keresztelt űrállomásnak a következő funkciókat szánták: műhold-javítás, leendő űrhajók összeszerelése, megfigyelőpont csillagászoknak és egy mikrogravitációs laboratórium tudósok, és cégek számára.
Az ötlet meghallgatásra talált Ronald Reagen elnöknél is, aki egy 1984-es beszédében meg is hirdette a Freedom-programot. Az űrállomás számtalan áttervezésésen ment keresztül, míg végül 1988-ban a NASA 10 éves szerződést írt alá a modulok építéséről, végre megkezdődhetett a valódi munka. Az elkövetkező pár évben a költségek folyamatosan emelkedtek, amit a törvényhozás nem nézett jó szemmel, és több alkalommal is visszanyesték a NASA és a Freedom-program költségvetését, így az űrállomás terveit 7 (!) alkalommal módosították. Az ekkori tervezett menetrend szerint a Freedom első elemei 1995-ben indulnának, 1997-re lenne lakott az űrállomás, és 1998-ra fejeződhetne be az építése. A NASA eközben több űrsikló-küldetésen is tesztelte, hogyan lehetne űrsétákkal összeszerelni az űrállomás elemeit.
1993-ra a program elvesztette a politikai támogatottságát: hivatalba lépett a Clinton-kormányzat és a Kongresszus is megunta az állandó költségvetés-túllépések miatti extra pénzügyi kéréseket. Egy szavazáson az Alsóházban majdnem meg is bukott a projekt: végül 1 szavazattal, de a Kongresszus támogatta a Freedom folytatását. Eközben a NASA több tervet is bemutatott az új elnöknek, azonban még a legolcsóbb verzió is túl drága volt. 1993. októberében a NASA illetékesei megállapodtak az orosz űrhivatallal, hogy a leendő Mir-2 űrállomást beolvasztják az ekkor “Alpha” névre hallgató amerikai űrállomásba, így a költségeket is tudják csökkenteni, illetve a szovjet/orosz fél több évtizedes űrállomásokkal való tapasztalatát is hasznosítani tudják.
A lépés Bill Clinton kormányának volt köszönhető, akik azt sem akarták, hogy a Szovjetunió szétesését követő orosz gazdasági válságban a munka nélkül maradó orosz rakétamérnökök más országokban (lásd Irán, Észak-Korea stb.) próbáljanak szerencsét.
A Freedom-program így átalakult egy nemzetközi kezdeményezéssé, melyhez Európa, Kanada és Japán is csatlakozott, és megkezdődhetett a Nemzetközi Űrállomás építése.

Az ISS végső tervrajza 1998-ból

Orosz előzmények – A Mir űrállomás

Az ISS építése előtt az oroszok már hatalmas tapasztalattal rendelkeztek az űrállomások építése, és üzemeltetése terén. A Szaljut űrállomások után 1986-tól kezdték meg a Mir építését, mely az első moduláris űrállomás lett, és 1999-ig augusztásáig majdnem folyamatosan lakott is volt. A Mir túlélte a Szovjetunió felbomlását, és fedélzetén számtalan ország űrhajósa járt, többek között 1994-től az amerikai űrsiklók is, mely az űrbeli együttműködés egy új fejezetét nyitotta meg. A Mir-en került sor a mai napig megdöntetlen űrhajózási időtartam rekordra is: Valerij Poljakov 437 napig tartózkodott egyhuzamban az űrállomás fedélzetén. A Mir története nem volt mentes a problémáktól sem: a szovjet/orosz űrprogram folyamatos pénzügyi nehézségekkel szenvedett, az űrállomáson rengeteg karbantartást kellett végezni, illetve szinte állandóan energiahiánnyal küszködtek. 1997-ben egy Progressz teherhajó ütközött az űrállomásnak, melynek következtében a Szpektr modul nem is volt többet használható.

A Mir utódjának szánt Mir-2 űrállomás tervezését már 1976-tól elkezdték a szovjetek, azonban megfelelő költségvetés hiányában sosem került sor a megvalósítására. A leendő Mir-2 központi modulja, a DOSZ-8 (melynek elődje a DOSZ-7 a Mir első eleme volt) végül áttervezésre került, és később 2000-ben Zvezda néven lett a Nemzetközi Űrállomás szervízmodulja.
További Mir-2 modulok, melyek az ISS-en kerültek felhasználásra:
Zarja (korábbi nevén FGB): az ISS első modulja lett 1998-ban
SO-1 (Pirsz) és SO-2 (Poiszk): kikötőmodulok, melyeket még a Buran űrsiklókhoz terveztek
Rassvet: dokkoló-, és tudományos modul

Az Atlantis űrsikló a Mir-hez dokkolva, 1995-ben

Japán a Kibo (Remény) tudományos modullal, illetve az Európai Űrügynökség (ESA) pedig az előszőr saját űrállomásként megálmodott, végül “csak” egy tudományos laboratóriumként megvalósult Columbus modullal tervezett hozzájárulni a Nemzetközi Űrállomás építéséhez. Kanada a már az űrsiklókon használt Canadarm robotkar továbbfejlesztett verzióját, a Canadarm2-vel járult hozzá a nemzetközi összefogáshoz.

Az ISS építésének megkezdésére végül 1998-ig kellett várni, amikor is az orosz (de az USA által finanszírozott) Zarja (Hajnal) modul útnak indult egy Proton rakétával. Sorozatunk következő részében innen folytatjuk, addig azonban tekintsük át a Nemzetközi Űrállomás építésének misszióit időrendben.

Modul neveISS építés misszió sorszámaIndítás dátumaHordozó
Zarja (FGB)1A/R1998-11-20Proton-K
Unity (Node 1), PMA-1, PMA-22A1998-12-04Endeavour űrsikló (STS-88)
Zvezda (szervízmodul)1R2000-07-12Proton-K
Z1 rácselem, PMA-33A2000-10-11Discovery űrsikló (STS-92)
P6 rácselem + napelem4A2000-11-30Endeavour űrsikló (STS-97)
Destiny (amerikai laboratórium)5A2001-02-07Atlantis űrsikló (STS-98)
ESP-15A.12001-03-08Discovery űrsikló (STS-102)
Canadarm2 (robotkar)6A2001-04-19Endeavour űrsikló (STS-100)
Quest (légzsilip)7A2001-07-12Atlantis űrsikló (STS-104)
Pirsz (dokkoló egység)4R2001-09-14Szojuz-U
(Progress M-SO1)
S0 rácselem8A2002-04-08Atlantis űrsikló (STS-110)
Mobile Base System (robotkar tároló egység)UF22002-06-05Endeavour űrsikló (STS-111)
S1 Truss9A2002-10-07Atlantis űrsikló (STS-112)
P1 Truss11A2002-11-23Endeavour űrsikló (STS-113)
ESP-2LF12005-07-26Discovery űrsikló (STS-114)
P3/P4 rácselem + napelem12A2006-09-09Atlantis űrsikló (STS-115)
P5 rácselem12A.12006-12-09Discovery űrsikló (STS-116)
S3/S4 rácselem + napelem13A2007-06-08Atlantis űrsikló (STS-117)
S5 rácselem, ESP-313A.12007-08-08Endeavour űrsikló (STS-118)
Harmony (Node 2), P6 rácselem áthelyezése10A2007-10-23Discovery űrsikló (STS-120)
Columbus1E2008-02-07Atlantis űrsikló (STS-122)
Dextre (SPDM), Experiment Logistics Module (ELM)1J/A2008-03-11Endeavour űrsikló (STS-123)
Kibo + JEM Remote Manipulator System (JEMRMS)1J2008-05-31Discovery űrsikló (STS-124)
S6 rácselem + napelem15A2009-03-15Discovery űrsikló  (STS-119)
Kibo Exposed Facility (JEM-EF)2J/A2009-07-15Endeavour űrsikló (STS-127)
Poiszk (MRM-2)5R2009-11-10Szojuz-U
(Progress M-MIM2)
ELC-1, ELC-2ULF32009-11-16Atlantis űrsikló (STS-129)
Tranquility (Node 3), Cupola20A2010-02-08Endeavour űrsikló (STS-130)
Rassvet (MRM-1)ULF42010-05-14Atlantis űrsikló (STS-132)
Leonardo (PMM), ELC-4ULF52011-02-24Discovery űrsikló (STS-133)
AMS-02, OBSS, ELC-3ULF62011-05-16Endeavour űrsikló (STS-134)
BEAM2016-04-08Falcon-9 (SpaceX CRS-8)
IDA-22016-07-18Falcon-9 (SpaceX CRS-9)
IDA-32019-07-25Falcon-9 (SpaceX CRS-18)

Források
NASA
wikipedia
astronautix.com
RussianSpaceWeb.com

4 éve a Jupiternél – a Juno űrszonda bemutatása

2016. július 5-én állt Jupiter körüli pályára a NASA Juno űrszondája. Rengeteg hasznos tudományos adatot és csodálatos képeket köszönhetünk neki. Összeállítottunk egy kis összefoglalót az űrszonda történetéről, és a legjobb képek közül kiválogattunk párat.

A Juno űrszonda
Az űrszonda a NASA New Frontiers programjának keretében készült, a Lockheed Martin építette meg. Tömege 3,6 tonna, 20,1×4,6 m méretekkel. Az űrszondát a Jet Propulsion Laboratory-ból (JPL) irányítják. A Pioneer szondákhoz hasonlóan a Juno-t még a rakétafokozatról való leválás előtt felpörgették, ez stabilitást és könnyebb kormányozhatóságot biztosított. A Jupiter távolságában a napfény ereje már 25-ször kisebb, mint itt a Földön, így hatalmas napelemtáblákra volt szükség a megfelelő energiaellátáshoz. A napelemek az indítás alatt behajtott állapotban voltak, és csak a szonda leválása után nyíltak ki. Összesen 435 W-t termelnek a Jupiternél. A szonda 7 darab tudományos eszközt vitt magával, és a híres JunoCam-et, aminek a csodálatos képeket köszönhetjük. Az űrszonda még egy emlékplakettet is vitt magával, amin Galileo Galilei arcképe található, illetve Galilei egyik eredeti, 1610-ben írt feljegyzése a Jupiterről és holdjairól. A plakettet és az eredeti kézírásos dokumentumot az Olasz Űrügynökség adományozta a NASA-nak.

Az emlékplakett Galilei eredeti kézírásával.

Út a Jupiterhez

A Juno egy Atlas-V 551 rakétán indult Cape Canaveralból 2011. augusztus 5-én. Először egy heliocentrikus pályára állt, melynek aphéliuma közel volt a Mars pályájához. 2013-ban megközelítette a Földet, így egy gravitációs hintamanőver segítségével a Jupiterhez gyorsította magát. 2016. július 5-én érkezett meg a Jupiterhez, 58,3 km/másodperc sebességgel. A legközelebbi ponton begyújtották a Juno hajtóműveit és egy 2102 másodperces (kb. 35 perces) gyújtást végrehajtva lelassította magát, így már nem hiperbolikus szökési pályán keringett, hanem egy elliptikus, poláris pályára állt a Jupiter körül. Periódusideje 53 nap, legtávolabbi pontja 8,1 millió kilométerre, legközelebbi 4200 kilométerre van a gázóriástól. A Juno műszerei nem bírták volna ki a Jupiter sugárzási övein a többszöri átkelést, ezért ez az említett elliptikus pálya sosem haladt át a legerősebb részein.

A Juno pályája a Naprendszerben
A Juno pályája a Jupiter körül.
A sugárzási öveket elkerülő pályák vizualizációja.

Főbb tudományos eredmények
A Galileo szonda korábbi megfigyelésire támaszkodva a tudósok egy egységes belsőre és egy szilárd hidrogénmagra számítottak a Jupitert illetően, azonban a Juno korszerűbb gravitációs mérései mégis inkább tagoltabb, különböző belső rétegekre adnak utalást.
Egy másik nagy felfedezés a Jupiter mágneses mezejét illeti, amelyet korábban sokkal kisebbnek véltek. A Juno előtti mérések 6 millió kilométeres mágneses mezőt feltételeztek, ami körülbelül 10-20szorosa a Föld mágneses mezejének. A Juno viszont ezt is megcáfolta, és a legújabb mérések alapján a gázóriás mágneses tere akár 12 millió kilométerre is kinyúlhat. Érdemes megjegyezni, hogy a bolygók közül a Jupiter rendelkezik a legnagyobb és legerősebb mágneses mezővel a Naprendszerben.
A Jupiter atmoszféráját illetően bebizonyosodott, hogy a felsőbb rétegek alatt is rengeteg “vihar” tombol, melyek sokkal tovább tartanak mint a földi viharok, egyesek több száz évig is eltarthatnak.
A Juno mérései után ki lehet jelenteni, hogy a pólusokon lévő ciklonok állandó légköri jelenségek, ami egyedi Naprendszerünkben.
További mérések kimutatták, hogy a mágneses pólusok közti kölcsönhatások nagy hatást gyakorolnak a Jupiter légmozgásaira, amit főleg a mélyebb rétegeken lehet megfigyelni.

Poláris ciklonok a Jupiteren (infravörös felvétel).

A JunoCam legszebb képei

A szonda jelenleg is gyűjti az adatokat és a képeket a Jupiterről. A missziót 35 keringésre tervezték, idén július 25-én fogja befejezni a 28. keringését (a befejezés alatt a perijove, azaz a legközelebbi pont elérését értjük a Jupiter felszínéhez képest a szonda pályáján). A 35. keringés 2021. július 30-án fog véget érni, a misszió meghosszabbításáról még nem adott ki információt a NASA.

STS-125 – Az ötödik, és egyben utolsó Hubble szervíz-küldetés

Sorozatunk a befejező részéhez érkezett, ezúttal a 2007-es ötödik, és egyben utolsó Hubble szervíz-küldetést mutatjuk be.

A Hubble felbocsátásáról (STS-31) szóló írásunkat itt, az első szervíz-küldetésről (STS-61) itt és itt, a második szervízútról (STS-82) itt, a harmadik útról (STS-103) szóló beszámolónkat itt, a negyedikről (STS-109) pedig itt olvashattok.

Az ötödik Hubble javító-küldetést (mely az SM4 jelzést kapta) a NASA eredetileg 2005 végére, 2006 elejére tűzte ki, azonban a Columbia 2003-as katasztrófája mindent megváltoztatott.
A szerencsétlenség után 2 évig nem repültek az űrsiklók, és a NASA változásokat eszközölt a programban: minden misszióhoz készen kell állnia egy másik űrsiklónak, hogy probléma esetén az űrhajó segítségére siessen, Föld körüli pályán alaposan megvizsgálják a hővédő csempéket a Canadarm robotkar segítségével, és egyéb új biztonsági előírásokat vezettek be. Megszüntették a szóló repüléseket is (ilyenek voltak a Spacehab tudományos küldetések), és az űrsiklók kizárólag a Nemzetközi Űrállomás építésében vehettek részt – egy baleset esetén a személyzet az ISS-en tud maradni.

Az ISS és a Hubble orbitális pályája

2004. január 16-án az akkori NASA Adminisztrátor Sean O’Keefe bejelentette, hogy törlik az utolsó tervezett Hubble-küldetést, mert az túl veszélyes lenne a személyzet számára. A Hubble orbitális pályája jóval magasabban és más szögben van a Nemzetközi Űrállomáshoz képest, ezért nem tudnák biztosítani a menedéket az űrhajósoknak egy újabb szervízút során.
O’Keefe hangsúlyozta, hogy a döntést saját hatáskörben hozta meg, melyet rengetegen kritizáltak a NASA-n belül és kívül is.

A döntés ellenzői közt volt John Grunsfeld is, aki a NASA egyik vezető fizikusa, illetve űrhajós volt, és már kétszer is járt a teleszkópnál szervíz-küldetésen. A döntés miatt egy ideig fontolgatta, hogy elhagyja a NASA-t, de végül maradt és megoldást keresett arra, hogyan lehetne a Hubble-t életben tartani.
2004 márciusában a Hubble működtetéséért felelős intézet (Space Telescope Science Institute) igazgatója, Stephen Beckwith nyilvánosságra hozta a Hubble által készített “Ultra-Deep Field” felvételt, melyen több mint 10 ezer galaxist kapott lencsevégre a teleszkóp. A lépéssel nagy nyomás alá helyezte a NASA-t, és a közvéleményt is próbálták meggyőzni a Hubble felbecsülhetetlen tudományos értékéről.

A Hubble Ultra Deep Field

2004 decemberében a National Academy of Sciences (Amerikai Tudományos Akadémia) vizsgálóbizottsága is arra az álláspontra jutott, hogy a Hubble-t tovább kell működtetni és szervízutat kell indítani hozzá. A bejelentés után alig 5 nappal O”Keefe lemondott a NASA éléről, utódja Michael Griffin lett, aki mérnökként részt vett a Hubble építésében. Griffin kijelentette, hogy nem ért egyet O’Keefe döntésével, és az űrsiklók sikeres visszatérése után egy újabb szervíz-küldetetés indítanak a teleszkóphoz.
A hivatalos bejelentésre végül 2006. október 31-én került sor, ahol 2008-at jelölték meg az új küldetés időpontjának, és a személyzet közt lesz John Grunsfeld is.

A személyzet balról jobbra: Michael Massimino, Michael Good, Gregory Johnson, Scott D. Altman, Megan McArthur, John M. Grunsfeld és Andrew Feustel

A küldetés feladatai

A Hubble-missziókon megszokott rutinos személyzetre rengeteg feladat várt: több javítással, és új műszerek beszerelésével a teleszkóp élettartamát 2014-ig tervezték biztosítani.

Cosmic Origins Spectrograph (COS) beszerelése. A harmadik generációs spektrográf az első szervíz-küldetésen beépített COSTAR műszert fogja váltani, az eddigi legérzékenyebb UV-spektrográf, amit valaha az űrbe juttattnak.
Wide Field Camera 3 (WFC3) széleslátószögű kamera beszerelése, az előző generációs WFPC2 helyére. A műszer a látható fény, ultraibolya és infravörös tartományban képes észlelni, a Hubble egyik legfejlettebb eszköze.
Soft-Capture Mechanism: dokkolószerkezet felszerelése a teleszkópra. A szerkezet célja egy jövőbeli (ember nélküli) űreszköz csatlakozásának a biztosítása, mely a Hubble élete végén biztonságosan vissza tudja vezetni a teleszkópot a légkörbe, ezáltal megsemmisítve azt.
A Hubble irányérzékelő rendszerének (Fine Guidance Sensor – FGS), illetve a 6 db giroszkóp teljes cseréje.
A feladatok közé tartozott még az egyik adatkezelő számítógépes rendszer teljes cseréje, extra hővédő takarók felhelyezése, a Hubble akkumulátorainak részleges cseréje, illetve az Advanced Camera for Surveys (ACS) és a Space Telescope Imaging Spectrograph (STIS) nagyjavítása.

Elöl az Atlantis (STS-125) a 39A indítóálláson, háttérben pedig az Endeavour áll készen egy esetleges mentő-küldetésre (STS-400) a 39B álláson

Előzmények, indítás
A küldetésre előszőr a Discovery űrsiklót jelölték ki, az indítás dátuma pedig 2008 májusa lett volna, azonban több korábbi misszió is késlekedést szenvedett, így az STS-125 is átszervezésre került, és az Atlantis lett a küldetés űrrepülőgépe. 2008 augusztásában megkezdték az Atlantis összeszerelését a külső üzemanyagtartállyal és szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétákkal, eközben a küldetést októberre tolták, mert a külső üzemanyagtartályt gyártó Lockheed Martin nem tudta időre leszállítani az STS-400 jelű (Endeavour) mentőküldetés tartályát.
2008. szeptember 4-én az Atlantist végül kigördítették a 39A indítóálláshoz, azonban szeptember 27-én a Hubble adatkezelő számítógépes rendszere (Command and Data Handling Unit) is meghibásodást jelzett, aminek javítására nem készültek. A NASA 2009-re tolta el a küldetést, hogy ez azt egységet is szervízelni tudják, az Atlantist pedig visszaszállították a VAB-ba (Vehichle Assembly Building). Októberben az Atlantisról leszerelték az üzemanyagtartályt és a gyorsítórakétákat, melyeket a következő ISS összeszerelő úthoz, az STS-119-hez használtak fel.
Az Atlantis végül 2009. márciusában kapott új tartályt és rakétákat, az indítást pedig május 11-re tűzték ki, amikor is egy zökkenőmentes visszaszámlálás után sikeresen el is indult a világűrbe. Föld körüli pályára állás után megkezdődtek a szokásos műveletek: a raktérajtók és és rádióantennák kinyitása, illetve a robotkar és az Atlantis rakterének ellenőrzése.

Az Atlantis startja

Második és harmadik nap
Május 12-én, a második nap került sor a hővédő téglák vizsgálatára a robotkar segítségével (az eljárást a Columbia 2003-as balesete után vezették be), melynek során a jobb szárny elülső részén találtak sérülésre utaló jeleket. A felvételek földi elemzése után azonban megállapították, hogy nem történt sérülés, és a személyzet nincsen veszélyben. A lassú megközelítés után másnap, a Megan McArthur irányította robotkarral sikeresen elkapták a Hubble-t, és az Atlantis rakteréhez rögzítették. Eközben már folytak az előkészületek az 5 tervezett űrsétára, melyet a Grunsfeld-Feustel, illetve a Good-Massimino párosok fognak majd végrehajtani.

Egy híres fotó, mely még a Hubble elkapása előtt történt, 2009. május 12-én

Első űrséta
Május 14-én Grunsfeld és Feustel kezdte meg munkát, első feladatuk az 1993-ban beszerelt WFC2 kamera eltávolítása, és az új WFC3 behelyezése volt. A WFC2-t tartó csavarokkal meggyűlt a bajuk, többszörös próbálkozásra sem engedtek. A földi irányítás attól félt, hogy ha nagyobb nyomatékot használnak a kicsavarozáshoz, akkor a csavarok megsérülhetnek, és nem tudják kiszerelni a kamerát. Végül Feustel engedélyt kapott a nagyobb nyomaték használatára, és a csavarokat engedtek, így sikeresen eltávolították a régi műszert és behelyezték az új generációs kamerát.
A második feladat az adatkezelő számítógépes rendszer cseréje volt, melynek meghibásodása miatt csúszott a küldetés 2009-re. Az asztronauták fennakadás nélkül elvégezték a folyamatot, így következhetett az aznapi utolsó feladat: a Soft Capture Mechanism felszerelése a teleszkóp aljára. A “puha” dokkolást biztosító szerkezet is probléma nélkül a helyére került, így 7 óra kinntartózkodás után az űrhajósok visszatértek az Atlantisba. Eközben a Földről aktiválták a WFC3 kamerát, és megbizonyosodtak, hogy az új eszköz megfelelően működik.

Második űrséta
Másnap, május 15-én következett a Good és Massimino páros első űrsétája, feladatuk a giroszkópokat rejtő Rate Sensing Unit (RSU) egységek, és a Hubble egyik akkumulátorának a cseréje. Az RSU-k cseréjével kezdték az űrsétát, melyből 3 egység található a teleszkópon, és mindegyik egységben két giroszkóp van. Ez a feladat a küldetés egyik legkritikusabb eleme volt, ugyanis három giroszkóp már teljesen működésképtelen volt, az egyikkel elektromos problémák voltak, a maradék kettő pedig szintén nem funkcionált megbízhatóan.
Az első egység cseréje (RSU2) rendben lezajlott, azonban a második egység (RSU3) helyére nem tudták megfelelően behelyezni az újat, nem illeszkedett megfelelően. Úgy döntöttek, hogy az eredetileg a harmadik egységre (RSU1) szánt új eszközt próbálják meg behelyezni, és ezúttal sikerrel is jártak. A harmadikhoz viszont szintén nem tudták behelyezni az előbbi új RSU-t, ezért az űrsikló rakterében lévő pótegységgel próbálkoztak, mely már gond nélkül illeszkedett az előző helyére. Érdekesség, hogy ez a pótegység egy korábban már használt, de felújított darab volt, amit az előző, 2003-as szervízúton szereltek ki a Hubble-ből.
A problémák miatt az űrséta jelentősen elhúzódott, azonban mindkét űrhajós folytatni akarta a munkát. A második feladat, az akkumulátor cseréje már probléma nélkül lezajlott, és 7 óra 56 perc után az asztronauták visszatértek. Ez a megterhelő EVA volt amúgy a Hubble teleszkópon végzett 20. űrséta.

Harmadik űrséta
Másnap újból Grunsfeld és Feustel következett, és az előzetesen a legnehezebbnek vélt űrséta várt rájuk. Az első feladatuk az 1993-ban beépített COSTAR (ez a műszer javította meg a Hubble látását és korrigálta a szférikus aberrációt) eltávolítása és a helyére a Cosmic Origins Spectrograph (COS) behelyezése volt. A második feladat során számítottak a legtöbb problémára: az Advanced Camera for Surveys (ACS) kamera négy áramkörének cseréje, és egy új tápegység beszerelése várt az asztronautákra. A műszert nem tervezték űrbeli javításra, ezért kérdéses volt, hogy az űrhajósok sikerrel járnak. Az ACS kamera 2006-ban és 2007-ben is meghibásodott, mindkét alkalommal az elektromos rendszerével voltak problémák.
Szerencsére a félelmek nem igazolódtak be, Grunsfeld és Feustel problémák nélkül elvégezték a feladatokat, sőt még egy órával rövidebb idő alatt végeztek a teendőkkel. Az előzetes földi tesztek is megerősítették, hogy mindkét műszer megfelelően működik.

John Grunsfeld beöltözés közben

Negyedik űrséta
Május 17-én következett a Space Telescope Imaging Spectrograph (STIS) javítása, mely egy 2004-es elektromos hiba óta nem üzemelt. Az eszközt az ACS-hez hasonlóan nem tervezték űrbéli javításra, ezért nagy kihívás várt a Massimino és Good párosra. A legnagyobb nehézség az STIS elektromos rendszerét rejtő fedlap levétele volt: ehhez előszőr egy útban lévő kapaszkodót kellett eltávolítani a teleszkóp külső borításán, és ezután következhetett a több mint 100 db csavarral rögzített fedlap levétele. Massimino már a kapaszkodó levételénél problémákba ütközött, de végül kézi erővel sikerült eltávolítani az útban lévő kapaszkodót. Ezután folytatódtak a megpróbáltatások: a fedlap csavarjainak eltávolításához egy speciális szerszámot használt (mely megakadályozta, hogy a csavarok szanaszét repüljenek), azonban az eszköz akkumulátora csődött mondott. Szerencsére volt a légzsilipben tartalék, így Massimino annak segítségével végül eltávolította a fedlapot, és ezután már probléma nélkül befejezték az STIS javítását. A nehézségek miatt az űrhajósok több mint 2 órás csúszásban voltak, ezért a még aznapra tervezett másik feladatot (új hővédő takarók felhelyezése a Hubble külsejére) másnapra tolták, és az űrhajósok 8 óra és 2 perc munka után tértek vissza az Atlantis fedélzetére.

Ötödik űrséta
Másnap Grunsfeld és Feustel az utolsó űrsétára készülődött, feladatuk a Hubble irányérzékelő rendszerének (Fine Guiding Sensor, FGS) és a második akkumulátor cseréje, illetve az előző napról elmaradt hővédő takarók felhelyezése volt. A duó hatékonyan és problémák nélkül dolgozott, majdnem 1 órával a tervezett időtartam előtt végeztek, és ezzel befejeződött a Hubble utolsó szervízelése. A 19 éve működő teleszkóp a javításoknak és az új műszereknek köszönhetően erősebb és technológiailag fejlettebb lett mint valaha.

A megújult Hubble

Az utolsó napok
Május 19-én, a repülés kilencedik napján McArthur a robotkar segítségével kiemelte a teleszkópot az űrsikló rakteréből, és szabadon engedte. Az Atlantis lassan arrébb manőverezett, majd még aznap sor került egy rutinszerű, újabb hővédő csempék ellenőrzésére a robotkar segítségével.

A Hubble az elengedés után, jól látható a teleszkóp alján a dokkolószerkezet

Másnap a legénység a nap nagy részét pihenéssel töltötte, illetve több élő interjút is adtak különböző televíziós csatornáknak. Az űrhajósok a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó Expedíció-19 állandó személyzetével is beszéltek telefonon, illetve Barack Obama elnök is gratulált nekik a sikeres küldetéshez.
A következő nap, május 21-én a személyzet a másnapi leszálláshoz készülődött elő, azonban az időjárási körülmények nem tűntek megfelelőnek egy floridai landoláshoz. Az időjárás másnapra sem javult, ezért a földi irányítóközpont a kaliforniai Edwards Légierőbázist is készenlétbe helyezte. Május 23-án, szombaton továbbra is problémás volt az időjárás, így az Atlantis nem kezdte meg a visszatérést. Végül egy nappal később, május 24-én Kaliforniában szállt az űrsikló 14 űrben töltött nap után.

Landol az Atlantis

Fontosabb repülésadatok

Űrsikló: Atlantis (az űrsikló-program 126., az Atlantis 30. küldetése)
Személyzet: 7 fő
Parancsnok: Scott D. Altman (negyedik, és egyben utolsó űrutazása)
Pilóta: Gregory C. Johnson (első, és egyben utolsó űrutazása)
Küldetés specialisták: John Grunsfeld (ötödik, és egyben utolsó űrutazása), Michael Good (első űrutazása), Megan McArthur (első űrutazása), Andew Feustel (első űrutazása), Michael Massimino (második, és egyben utolsó űrutazása)
Start, indítóállomás: 2009. május 11. Cape Canaveral, LC 39-A
Időtartam: 12 nap, 21 óra, 37 perc, 08 másodperc (197 keringés)
Magasság: 486 – 578 km
Landolás: 2009. május 24. Edwards Légitámaszpont, Kalifornia

Űrséták adatai

EVA 1: 2009. május 14. John Grunsfeld és Andew Feustel (7 óra 20 perc)
EVA 2: 2009. május 15. Michael Good és Michael Massimino (7 óra 56 perc)
EVA 3: 2009. május 16. John Grunsfeld és Andew Feustel (6 óra 36 perc)
EVA 4: 2009. május 17. Michael Good és Michael Massimino (8 óra 2 perc)
EVA 5: 2009. május 18. John Grunsfeld és Andew Feustel (7 óra 2 perc)

Források: 
spacefacts.de
Wikipedia
NASA