A nap képei 130# – A Buran űrsikló

Szomorú évforduló: 18 évvel ezelőtt, a mai napon semmisült meg az egyetlen, űrrepülést is végzett szovjet űrrepülőgép.

A szovjet/orosz űrrepülőgép-program egyetlen, de egyben sikeres tesztútját 1988. november 15-én hajtotta végre az 1.01-es jelzésű Buran. Rövid útján automatikus üzemmódban kétszer kerülte meg a Földet. Sajnos ez az út volt a program utolsó repülése, a Buran soha többet nem járt az űrben.

A Buran-Enyergija páros még a baleset előtt

A Buran 1.01 volt az egyetlen, teljesen elkészült példány (4 másik társának építése különböző fázisokban maradt abba), melyet a bajkonuri Űrkikötő 112-es indítóállása melletti szerelőcsarnokban tároltak. 2002. május 12-én azonban a hangár teteje beomlott a heves esőzések és elégtelen karbantartás miatt, megölve ezzel 8 munkást, aki éppen a csarnokban tartózkodott. A beomlás következtében elpusztult a híres Buran, illetve az Enyergija hordozórakéta egy makettja is.

Vlagyimir Komarovra emlékezünk

1967. április 24-én az űrhajózás történelmének egyik legkatasztrofálisabb balesete következett be a Szovjetunióban. A Szojuz-1 űrhajó leszállóegysége Vlagyimir Mihajlovics Komarovval a fedélzetén leszálláskor a földbe csapódott.

Vlagyimir Mihajlovics Komarov
Forrás: Roszkozmosz

Vlagyimir Mihajlovics Komarov 1927. március 16-án született Moszkvában. 1942-ben egy moszkvai pilótaiskola diákja lett. Már fiatalon kimagaslóak voltak a természettudományos, különösen a matematikai képességei. Röviddel ezután, a német invázió miatt az iskolát a szibériai Tyumen területre helyezték át. Nemcsak repülést, hanem zoológiát és idegennyelveket is tanult. 1945-ben végzett a pilótaiskolában, ahol nagyszerűen teljesített.
Ezek után még 1949-ig különböző szovjet katonai repülési akadémiákon tanult, ezek teljesítése után alezredesi rangot kapott a Szovjet Légierőben. 1959-ben a Zsukovszkij Akadémián repülőmérnöki diplomát is szerzett, és egy évvel később, 1960-ban választották ki űrhajósnak, ettől az évtől kezdte meg a kiképzését. 1964-ben a Voszhod-1 fedélzetén jutott először világűrbe, egy napot és tizenhét percet töltött a világűrben. Ez volt az első többszemélyes szovjet űrrepülés. A mai Kazahsztán területén értek földet, az űrben lévő apróbb problémák ellenére (helyszűke miatt az alapdolgok, pl. evés is gondot okozott) nagyobb baj nem történt a küldetés alatt.

Komarov Szojuz rakétája start előtt
Forrás: Roszkozmosz

A tragikus kimenetelű repülés

A Szojuz űrhajó első emberes tesztrepülésére Komarovot választották, Jurij Gagarin volt a tartalékszemélyzet. Az előkészületeknél a bizottság (melynek Gagarin is a tagja volt) több, mint 200 hibát talált az űrhajóban, amit a KGB-n keresztül juttattak el Leonyid Brezsnyev pártfőtitkárnak, de valószínűleg ő sosem kapta meg ezt a jelentést. Az űrhajósok tudták, hogy aki elindul azzal az űrhajóval, valószínűleg nem fog élve visszatérni. Ezért Komarov vállalta az utat, mert tudta, ha ő nem indul, akkor Gagarinnak kell mennie. Feláldozta önmagát bajtársáért.
Április 23-án indították el útjára a Szojuz-1-et , a pályára állításnál nem voltak problémák. Ezután csak egy napelemtábla nyílt ki, így csak feleannyi árammal működött az űrhajó. A fedélzeti rendszer jól működött, de antennahiba miatt 8 óráig nem volt kapcsolat a Földdel. Több manővert akartak végrehajtani az űrhajóval, de ez meghibásodás miatt nem sikerült, így a visszahozatal mellett döntöttek. A fékezőrakéták automatikája elromlott, ezért Komarovnak egy keringéssel később manuálisan kellett lefékeznie az űrhajót hogy visszatérési pályára álljon. Mivel ez éjszakai oldalon történt meg, nem tudta a “Vizor” nevezetű tájoló eszközt használni, így a Hold pozíciója alapján irányította az űrhajót. A stabilizációs rendszer nem működött, ezért a szervizmodul leválasztása után a kapszula heves forgásba kezdett. A légkörbe való beérés után, a tervezettnél alacsonyabban, csak 7 kilométer magasságban nyílt ki a főernyő. Ez a forgás miatt felcsavarodott. Komarov ekkor tudta biztosra, hogy nem fogja túlélni a leszállást. A legenda szerint, ezután hevesen szitkozódott, és a szovjet vezetést kezdte szidni, mert embertelen módon, presztízsért indították el, a már a Földön is halálosnak vélt űrhajót. Állítólag utolsó szavaiban azt kérte, hogy gondoskodjanak a családjáról. 360 km/h sebességgel csapódott be az orenburgi területen.

A becsapódás után.

A tiszteletére a becsapódási helyszínen emlékművet állítottak, illetve az Apollo-11 űrhajósai egy emlékplakettet hagytak a Holdon az űrutazásért elhunyt űrhajósoknak, melyen az ő neve is rajta van. A Hold túloldalán krátert neveztek el róla, és egy aszteroida is a nevét viseli.

Az orenburgi emlékmű
Az Apollo-11 által otthagyott emlékplakett.
Forrás: NASA

Ezzel a cikkel szerettünk volna Vlagyimir Komarovról megemlékezni, aki hősiessége által megmentette bajtársa életét. A Szojuz űrhajón változásokat eszközöltek, mely segített abban hogy a világ legmegbízhatóbb űrhajójává váljon, és amivel a mai napig az űrhajósok az ISS-re utaznak. Emléke örökké köztünk lesz, a hősök nem fognak feledésbe merülni!

49 éve indult útnak a Szaljut-1

1971. április 19-én indult útnak a Szaljut-1 űrállomás Bajkonurból. Ez volt az első emberes teszt űrállomás, amely hosszú távú szolgálatra űrhajósokat fogadott. Az évforduló alkalmából a korabeli magyar sajtóból szemlézünk.

A Szaljut-1 a Szojuz-11-ről nézve

A Szaljut-1 hossza 15,8 m, átmérője 4,15 m volt, tömege pedig 18.425 kg. Ez annyi, mint 10 db üres UAZ-452 terepjáró kisbusz vagy 1 db teljesen megpakolt KrAZ-255B terepjáró tehergépkocsi tömege.

A Szaljut–1 és egy Szojuz 7K–OKSZ típusú űrhajó
A Szaljut-1 indítása korabeli szovjet felvételeken, Proton hordozórakétával:

Az űrállomással kapcsolatos érdekességekről és a felbocsátás eseményéről 1971. április 20-án, a Népszabadság XXIX. évfolyamának 92. számából értesülhettek a magyar olvasók.

A Szaljut-1 a Föld körül 200 km és 222 km közötti pályamagasságban keringett, 175 nap időtartamot volt fönn 1971. október 11-ig. Ez idő alatt két űrhajót fogadott: 1971. április 23-án a Szojuz-10-et, 1971. június 6-án pedig a Szojuz-11-et. A Szojuz-10 esetében a dokkolás sikertelen volt, míg a Szojuz-11 sikeresen dokkolt, majd a háromfős személyzet 24 napot töltött el az űrállomáson. Sajnos azonban a visszatérésük során 168 km-es magasságban az űrhajóból műszaki hiba miatt kiszökött a levegő, a három űrhajós életét vesztette, s a Szojuz-11 kapszulája már a holttestükkel ért földet.

Szovjet emlékbélyeg a Szaljut-1-ről 1972-ből

Források
Népszabadság XXIX. évfolyam, 92. szám
Űrhajózási lexikon (Szerk.: Almár Iván). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984
Wikipedia

48 éve indult útnak a Venyera-8

1972. március 27-én indult útnak a Venyera-8 (vagy a korabeli magyar sajtóban Vénusz-8), a szovjet Venyera-program nyolcadik űrszondája Bajkonurból a Vénusz felé. Az évforduló alkalmából a korabeli magyar sajtóból szemlézünk.

A Venyera-8 felkészítés közben

A Venyera-8 méretei elég jól láthatóak a fenti képen, valamint az alábbi rövid videóban:

A szonda tömege 1180 kg volt, ami körülbelül 2 db Trabant 601-es vagy egy Lada Niva személygépkocsi üres tömegével egyenlő – csak hogy ne távolodjunk el nagyon a keleti blokk országainak korabeli technológiájától.

Az űrszondával kapcsolatos érdekességekről és a felbocsátás eseményéről 1972. március 28-án a Népszabadság XXX. évfolyam 74. számából értesülhettek a magyar olvasók.

A Népszabadság cikke

A Naprendszer második bolygóját kutató szovjet Venyera-program nyolcadik szondájáról azért érdemes megemlékeznünk, mert ez volt az első, ami a Vénusz Nap által megvilágított oldalán szállt le. 117 napos, 312 millió kilométeres út után érte el célját 1972. július 22-én. A szonda sikeresen leszállt, majd felszíni méréseket végzett 50 percig a nem éppen barátságos körülmények között.

Szovjet emlékbélyeg a Venyera-8-ról

Források:
Népszabadság XXX. évfolyam, 74. szám
Űrhajózási lexikon (Szerk.: Almár Iván). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984

A kettes számú landolási pont

Talán a Holdraszállás egyik legfontosabb kérdése volt, hogy a landoló holdkomp milyen helyszínre érkezik. Az első sikeres landolás helyszínének megtalálása egyáltalán nem volt egyszerű feladat. S mint az az űrkutatásban lenni szokott számos mérés és megelőző elemzésnek köszönhetően léphetett ember a Hold felszínére.

A Hold, az emberiség nagy álmainak színhelye, örök kísérőnk azóta foglalkoztatja az ember gondolatvilágát, mióta az első ősember feltekintett az éjszakai égen ragyogó korongra. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kezdetek kezdete óta vágyódik az ember erre az égitestre, mint hogy számos istenség megtestesítője lett. Legendák és megszámlálhatatlan történetek dísze/vagy éppen díszlete is lett, s nem egy dalszerzőt ihletett azóta halhatatlan dallamok és szövegeket megalkotására. Hiszen még mi magyarok is énekeltük nem is olyan régen, hogy „sajtból van a Hold”.
A Huszadik századig kellett várnia az emberiségnek arra, hogy fajunk első pár kiválasztott tagja sétát tehessen ezen a gyönyörű égitesten. Jó emberi szokáshoz híven ez az elképesztő utazás is egy verseny eredményeként jöhetett létre.
Hogy melyik nemzet érte el a Holdat, az az emberiség szempontjából nem is olyan lényeges. A teljesítmény az, amely igazán számít, az, hogy az emberi tudomány és technika ezt lehetővé tette.
Ötven éve, 1969. július 20 -án az Apollo 11 legénységének két tagja elsőként léphetett egy másik égitest felszínére. Azt egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy ehhez a rendkívüli teljesítményhez rengeteg szakember több évig tartó munkája kellett. Ahhoz, hogy emberek lépjenek a Holdra, számos űreszközre volt szükség, még olyan viszonylag egyszerűnek tűnő kérdés eldöntésében is, hogy hol történjen a tényleges leszállás.

Az nem volt kérdéses, hogy a Holdon felelhető számos „tenger” valamelyikén fog landolni a majdani Holdkomp. Érdekes módon ezeknek a területeknek semmi köze a földi értelembe vett vízfelszínhez. Hatalmas összefüggő medencékről van szó, amelyeket a naprendszer korai szakaszában olvadt bazalt töltött fel. A megkövült bazatláva sötét színe miatt hitték azt az első csillagászok, hogy tengereket látnak, amikor a Hold sötét foltjait szemlélték. Ezért is neveztek el minden ilyen képződményt „mare-nek” vagyis latinul tengernek. Az ember előtt számos űreszköz vizsgáltak ezeket a felszíni képződményeket, az esetleges leszállóhelyek után kutatva.
Az első ilyen gépezet a Luna–1 volt 1959-ben. A Szovjetunió első sikeres űrszondája rengeteg hasznos tudományos mérést és megfigyelést végzett, többek között ennek az eszköznek hála tudhattuk meg, hogy a Holdnak nincs magnetoszférája. Az odaút során egy érdekes kísérletet is véghez vittek a szovjet kutatók. A szonda a fedélzetén szállított 1 kg nátriummal „mesterséges üstökössé” alakította magát az űreszköz és több mint három percig, 7 magnitúdós objektumként volt megfigyelhető az éjszakai égbolton. Luna 1 elhúzott a megfigyelni kívánt égitest mellett és később pályára állt a Nap körül, január 8-án az első mesterséges bolygóvá vált. 450 napos keringési idejével még mai is  központi csillagunk körül kering

A Luna-1
Forrás: RIA Novosti archive, image #162831 ( Alexander Mokletsov )

Több Luna egység is követte az első küldetést, egy Luna eszköz készített elsőnek fényképet a Hold Földről nem látható oldaláról. Egy későbbi misszió pedig sikeresen landolt a Hold felszínén 1966-ban. Rengeteg tudományos eredményt és felfedezést köszönhetünk a Luna programnak mely összességében egy sikeres tudományos projektként írta be magát a történelemkönyvekbe.
Az Amerika Egyesült Államok is elindította a saját Holdszondáit 1966 és 1967 között összesen öt Lunar-Orbiter egységet küldtek a Holdra. Az amerikai egységek fő feladata a fényképes adatgyűjtés, melynek eredményeként a földi személyzet megfelelő leszállóhelyek után kutathat a leendő Surveyor és Apollo-program számára. Az Surveyor-program olyan űrszondákat küldött égi kísérőnk felszínére, amelyek talajszerkezeti méréseket végezve kutattak megfelelő leszállóhely után. Elsőként a Surveyor-1 végzett sikeres landolást 1966 májusában. Egy kis érdekesség, hogy a 2009-ben Hold körüli pályára állított Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) műhold nem csak az Apollo küldetések során otthagyott eszközökről készített felvételeket, hanem a Surveyor egységek leszállóhelyeit is megvizsgálta.

A Lunar-Orbiter egységek kamera rendszere
Forrás: NASA

A Lunar-Orbiter felvételei alapján a számos leszállóhely jöhetett szóba. De az ezért felelős bizottság – érthető módon – komoly feltételeket szabott a leendő landolás helyét illetően. Elsősorban, mint arról már fentem említést tettem, csak is kizárólag síkság lehetett a kívánt helyszín. Kráterektől és nagyobb kövektől mentesnek kellett lennie. A dőlés szöge sem lehetett 2 foknál nagyobb, hogy a leszálló egység biztosan szilárdan állhasson, és földi start esetleges késése esetén is megközelíthető legyen. Bizony ez fontos szempont volt, hiszen egy szűk tíz perces késés a Holdra érve komoly kilométeres elcsúszásokat eredményezhetett.
Három leszállási pont élvezett elsőbbséget, de természetesen a felvételek pontosságáról is meg kellett győzködni. És az emberi szem abban a korban mindennél többet ért, ha észlelésről van szó. Így két Apollo küldetés tette fel azt a bizonyos pontot az íre. Az Apollo-8 felmérései szerint még a 1-es számú leszálló hely tűnt a legalkalmasabbnak a Nyugalom Tengerének legkeletibb pontján, amelyet a leszálló egység még képes volt megközelíteni.

Az Apollo-11 leszállási helye. A felvételen a Holdon maradt Landoló Fokozat is kivehető.
Forrás: NASA

Az Apollo-10 a Holdraszállás főpróbája mellett több mérést is elvégzett és újabb megfigyelésekkel bővítette a három leszállási pont dokumentációját. Thomas Stafford, parancsnok csapatával olyan felvételeket készítettek, amely alapján az addigi második leszállási pont tűnt jobb helyszínnek, a Hold látható felének közepe táján elhelyezkedő hármas leszálló hely itt már nem jött számításba. A végső döntés a Nyugalom Tengerének nyugati pontjára esett Moltke és a Sabine kráterek közti területre. Ezen az amúgy jelentéktelen területen írt végül történelmet Neil Armstrong és Edwin „Buzz” Aldrin.