Űrhírek – 2020. június 28.

  • Rögtön egy indítással kezdődött a hét: Kína egy Long March 3B rakétával sikeresen űrbe juttatta saját GPS-hálózatának utolsó elemét, egy harmadik generációs Beidou navigációs műholdat. További infók ebben a cikkben.
  • Úgy tűnik azonban, hogy inkább a halasztásokról szóltak az elmúlt napok. Ugyanis először a NASA jelentette be június 24-én, hogy ismét két nappal tolják el az új marsjáró, a Perseverance startját, és új indítást így jelenleg július 22-én tervezik végrehajtani. Az űrhivatal egy rövid közleményében mindössze annyival indokolta a halasztást, hogy több időre van szükség az indításhoz szükséges földi kiszolgálórendszerek fertőzésmentességének ellenőrzésére, de az Atlas-V rakéta és a marsjáró is hibátlan állapotban várja a startot. Az indítási ablak egyébként augusztus 11-ig tart, ez az utolsó dátum, amíg a Föld és a Mars egymáshoz viszonyított helyzete alapján ideális a misszió megkezdése.
  • A SpaceX is elhalasztotta a következő Starlink indítást. Először kedden, majd szerdán, végül pénteken is amellett döntöttek, hogy később indítják az újabb 57 darab Starlink, illetve két darab BlackSky Föld-feltérképező műholdat. Egyelőre nem erősítették meg hivatalosan, hogy mikor tervezik ismét az indítást, de mivel június 30-ra egy fontosabb, az Amerikai Légierő megbízásából induló GPS III küldetés (melyről további információt holnap írunk) van kitűzve, ezért júliusra tolódik ez az indítás minden bizonnyal.
  • Az Arianespace tegnap kissé váratlanul bejelentette, hogy még szombaton elindul egy Vega rakéta, mely összesen 53 darab kisméretű műholdat visz az űrbe. A küldetés az ESA és az Európai Bizottság által is támogatott program, az SSMS (Small Spacecraft Mission Service, magyarul Kis Űreszközök Misszióinak Kiszolgálása) első indítása lenne. Végül a kedvezőtlen időjárás miatt ezt a startot is elhalasztották, és ma, illetve magyar idő szerint hétfő hajnalban ismét megkísérlik az indítást.
  • A hét közepén jelentette be Jim Bridenstine, a NASA igazgatója, hogy az űrhivatal washingtoni központjának épületét Mary W. Jacksonról nevezik el. Mrs. Jackson a NASA első afroamerikai női mérnöke volt, aki 34 éven át segítette munkájával az űrprogramokat, illetve a polgári repülés fejlődését is.
  • Június 24-én hajtotta végre a NASA az SLS rakéta folyékony oxigéntartályának strukturális tesztjét a Huntsville-i Marshall Űrközpontban. A teszten a tartály ellenállóképességét vizsgálták, és a végsőkig próbára tették a szerkezetet. Az eredmény a hibahatár 2%-án belül maradt, amit a mérnökök nagy sikernek könyvelhetnek el. Ezzel befejeződött az SLS összesen 3 évig tartó strukturális tesztsorozata, melynek keretében közel 200 alkalommal vizsgálták a rakéta oxigéntartályának képességeit, és 421 gigabyte-nyi adatot gyűjtöttek róla.
  • A SpaceX is újabb nyomástesztet hajtott végre Boca Chicaban még kedden az SN-7 teszttartályon. Több órán át töltötték fel mélyhűtött nitrogénnel a tartályt, amit szintén a végsőkig vizsgáltak. Bár sem Elon, sem a SpaceX nem közölt adatokat, adatgyűjtés szempontjából mindenképp hasznos lehetett ez a teszt is. Másnap pedig át is szállították az SN-5-öt a tesztpadra, ami az SN-4 utódjaként teljes méretarányú tank prototípusként kezdi meg jövő héten a tesztsorozatot, és talán már a 150 méteres ugrásra is sor kerülhet vele. Az SN-7 nyomástesztjéről itt, az SN-5 átszállításáról itt találtok további infókat, fotót és videót.
  • Június 26-án ismét űrsétára került sor a Nemzetközi Űrállomáson. A NASA két asztronautájának, Chris Cassidy-nek és Bob Behnkennek feladata a 2017-ben megkezdődött akkumulátor-csere folytatása és befejezése volt. Tegnapi rövid cikkünkben további infókról is olvashattok.
  • Tegnap jelentette be a Kanadai Űrhivatal (CSA), hogy ők is részt vesznek a NASA új űrállomásának, a Gateway-nek az építésében és működtetésében. Az ISS-en már sok alkalommal jól bevált és bizonyított Canadarm és Canadarm-2 nevű robotkar továbbfejlesztett verzióját, a Canadarm-3-mat fogják a Gateway-re felszerelni. A remek hírt Jim Bridenstine is megerősítette, aki ismét hangsúlyozta, hogy az űrállomás építéséhez és hosszútávú fenntartásához nélkülözhetetlen a nemzetközi partnerekkel való együttműködés, és örömmel fogadta a kanadai hozzájárulást a projekthez.
Kép
A Canadarm-3-ról készült fantáziakép

Európa rakétája, az Ariane – 2. rész

Folytatjuk az európai rakétacsalád bemutatását, ezúttal az Ariane-4 és Ariane-5 rakéták kerülnek terítékre. Foglalkozunk a történetükkel, sorsukkal, illetve milyen irányban halad az európai hordozók jövője.

Az első részért katt ide.

Az innovatív Ariane-4

A soron következő Ariane-4 lett a legsikeresebb az eddigi verziók közül. Az Ariane-4 számára építették a második indítóállást, az ELA-2-est. A rakéták sorozatában ezen a típuson hajtották végre a legtöbb innovatív fejlesztést, ennek köszönhetően a pályafutása alatt a kereskedelmi műholdak 50%-át az Ariane-4 indította. Ezen fejlesztések közé tartozik az első fokozati Viking-2B hajtóművek lecserélése Viking-5C motorokra, melyeknek tolóereje 678 kN volt – fontos megjegyezni, hogy a hajtóművek számát sosem változtatták meg, mindig 4 volt az első fokozatokon. A második és harmadik fokozaton nem változtattak. Másik nagy fejlesztés a már elérhetővé vált folyékony hajtóanyagú (UDMH/N2O4) segédrakéták használata. A folyékony hajtóanyagú segédrakéták sokkal tovább égtek mint a szilárd hajtóanyagúak, égési idejük 142 másodperc. Ezeket tudták kombinálni a szilárd hajtóanyagú segédrakétákkal, összesen 6 féle kombináció létezett, és a műhold(ak) tömege alapján választották ki a megfelelő kombinációt. A rakéta típusának megnevezése a segédrakéták számától és típusától függött.

Ariane-4 indítása egy Intelsat műholddal a fedélzeten. Jól megfigyelhetőek a folyékony hajtóanyagú segédrakéták.
Forrás: CNES

A segédrakéta nélküli Ariane-4 „AR-40” néven futott, 2100 kg-os teherbírással GTO-ra. Kettő darab szilárd hajtóanyagú segédrakétával rendelkező Ariane-4-es „AR-42P“ néven futott, a „2“ a segédrakéták számára, a „P“ pedig arra hogy szilárd a hajtóanyaguk. Kettő darab folyékony hajtóanyagú segédrakétával rendelkező Ariane-4-es „AR-42L“ néven futott, itt a változás az „L“, ami arra utal hogy folyékony a hajtóanyaguk. Voltak az „AR-44P“ és „AR-44L“, melyek kettő helyett négy segédrakétával rendelkezett. Az utolsó változat a „hibrid“ volt ahol 2 darab szilárd és 2 darab folyékony hajtóanyagú segédrakéta volt, ezt „AR-44LP“-nek nevezték. A legerősebb variáns az „AR-44P“ volt, tömege 470 tonna, és 4300 kg-t tudott GTO-ra eljuttatni.

Ariane-4 rakéták kombinációi. A nagyobb verziókon az orrkúpot is meghosszabbították.
Forrás: Arianespace

Egy másik hatalmas újítás az ún. „SPELDA – Structure Porteuse Externe de Lancement Double Ariane“ (Ariane Dupla Indítási Külső Segédszerkezet) raktér, mely lehetővé tette hogy egyszerre 2 db nagyobb eszközt is pályára tudjanak állítani. A harmadik fokozatra (vagy a negyedik, kickstage-re) ráhelyezik az első műholdat, erre ráerősítik a SPELDA burkot, és ennek a a tetejére helyezik a második műholdat, így lehetővé téve 2 misszió teljesítését egyszerre, akár 2 különböző pályára. Összesen 116-szor indították, ebből 113 sikeres misszió, ez 97%-os megbízhatósági arány, ami szinte tökéletes. Első repülése 1988-ban volt. Az első kudarc 1990-ben a nyolcadik misszión volt, amikot Kourou felett 9 km-rel repülés közben felrobbant a rakéta, egy ismeretlen tárgy dugított el egy vezetéket, emiatt 44 változtatást kellett végrehajtani. Nevezetesebb rakományai: ESA Infrared Space Observatory. 2003-ig repült az Ariane-4, ekkor váltotta le az akkor már szolgálatban lévő Ariane-5 és 2011-től már orosz építéső Szojuz is indult Guyanából.

A legerősebb Ariane 4-es, az AR-44P típus.
Forrás: ESA

Az Ariane-5

És ezzel elérkeztünk az Ariane-rakétacsalád jelenlegi képviselőjéhez, az Ariane-5-höz.
Az eddigi dizájnt félretették a mérnökök, és egy teljesen új rakétát alkottak az eddigi tapasztalatok és tudás alapján. Ennek a fő oka az volt, hogy az Ariane-5-öt eredetileg a tervezett európai űrsikló, a Hermes indítására tervezték.
A Hermes programot eltörölték, de az Ariane program folytatódott. A rakétának 2 fokozata van, illetve 2 darab szilárd hajtóanyagú segédrakétával rendelkezik. Mivel több típus van ebből a rakétából, melyek eltérőek, ezért mindegyik sajátosságán végigmegyünk. A sorrend nem időrendi, hanem a rakéta hasznos terhét veszi figyelembe.
Sorrend: (dőlt betűkkel a mai napig használt verzió)
Ariane 5 G → Ariane 5 ECA → Ariane 5 GS → Ariane 5 G+ → Ariane 5 ES

A legelső típus az Ariane 5-ből az Ariane 5 G (generic, azaz általános). 46 m magas, tömege 737 tonna. 6900 kg-t tudott GTO-ra helyezni, 6100 kg-t dupla rakomány esetén (SPELDA módszer). Kriogenikus első fokozatának üzemanyagkeverékét szuperhűtött folyékony hidrogén és folyékony oxigén alkotja, egy darab Vulcain-1-es hajtóművel van ellátva, ami 1440 kN tolóerőt nyújt. Szilárd hajtóanyagú segédrakétái egyenként (!) 7080 kN tolóerőt adnak, az indításkor a tolóerő többségét ezek nyújtják. A második fokozat az ún. EPS (Étage á Propelgols Stockables – Raktározható Üzemanyagú Fokozat) hipergol hajtóanyagkeveréket használt, üzemanyagként monometil-hidrazint és oxidálószerként N2O4-t.

Ariane 5 G indításkor.
Forrás: CNES

Az első indítás 1996. június 4-én volt, mely látványos kudarcba fulladt, a rakéta 37 másodperccel indítás után önmegsemmisítést hajtott végre – így összesen 10 tonna veszélyesen toxikus hipergol üzemanyag hullott a területre és az óceánba a második fokozatból. A hiba oka merően egyszerű – az új rakétához nem írtak új szoftvert, helyette inkább az Ariane-4-es szoftverét használták, melyben ugyebár az előre programozott határok, amibe még a rakéta repülhet (itt most a pálya-eltérés megengedett határairól beszélünk) mások voltak, a rakéta azt „hitte“ hogy letért az előre programozott útról, amire először próbált visszaállni, de ekkor a rakétát az aerodinamikai nyomások elkezdték darabjaira szaggatni – az önmegsemmisítés aktiválódott. Egyesek ezt az eseményt emlegetik a programozási világ legdrágább hibájának – 370 millió amerikai dollárt ért a rakéta és a 4 darab Cluster magnetoszféra-kutató műhold az Európai Űrügynökségnek. Ez a típus összesen 17-szer repült, egy kudarccal és két félsikerrel.

Ariane 5 első indításának a kudarca.
Forrás: Astrocosmos.net

Az Ariane 5 G után kifejlesztették az Ariane 5 G+-t. Ez a verzió csak teljesítményben különbözik elődjétől, ugyanis a második fokozat fejlesztésével (méreteket nem változtattak) körülbelül 300 kg-mal több üzemanyagot tudtak helyezni a második fokozatba, így 70 másodperccel hosszabbodott meg az Aestus hajtómű égési ideje. További újítások nem kaptak helyet ebben a verzióban. Mindössze csak három alkalommal használták ezt a típust 2004-ben, de az összes misszió sikeres volt.
Időrendileg az Ariane 5G után az Ariane 5 ECA (Evolution Cryotechnique type A – Kriotechnikus Fejlesztés A-típus) érkezett. Ez egy átfogó fejlesztés az Ariane 5G-hez képest. Az első fokozaton lévő Vulcain-1 hajtóművet lecserélték a hosszab fúvókával rendelkező, hatákonyabb üzemanyagciklusú Vulcain-2-re. Ahhoz hogy ezt meg tudják oldani, az üzemanyagtartályokon változásokat végeztek el, illetve sűrítették a fokozatban a hajtóanyagot. Így kb.12 tonnával több üzemanyagot tudtak az első fokozatba tölteni.
A második fokozatot teljesen lecserélték. Az eddig hipergolikus hajtóanyagot használó EPS fokozatot az ESC-A-ra (Etage Supérieur Cryogénique-A – Kriogenikus Felső Fokozat – A-típus) cserélték. Ez folyékony hidrogén és folyékony oxigén keveréket használt, amit már használtak bizonyos előző Ariane típusok. Ezen a fokozaton a már ismert és használt HMB7 hajtómű fejlesztett változata kapott helyet. Így a rakéta teljes mértékben kriogenikus meghajtású volt a szilárd hajtóanyagú segédrakétákon kívül.
És igen, a segédrakétákat is fejlesztették, azoknak a külső borítását vékonyabbra építették és a hegesztéseket és könnyítették, ezen változtatásokkal több üzemanyagot tudtak betölteni a rakétákba. Ezzel a sok változtatással ez a típus 9600 kg-t tud GTO-ra állítani szimpla rakomány esetén, és 9100 kg-t dupla rakomány esetén SPELDA módszerrel.
Amig még nem említettünk az az orrkúp (fairing), ami a rakományt védi az útja során amíg az atmoszférában van a rakéta. Ezeket a svájci RUAG Space cég gyártja és gyártotta az összes Ariane-5 típus számára (ez a cég gyártja a Vega, az Atlas-V 500-as széria, és a majdani Vulcan rakéták számára az orrkúpokat).

Ariane 5 ECA indítás.
Forrás: Arianespace

A következő két típust különleges esetekre hozták létre. Az Ariane 5 GS az Ariane 5 ECA első kudarca után került indításra, tartaléktípusnak, amí az ECA nem volt újra biztonságos a repülésre, ugyanis az ECA első repülésén a Vulcain-2 meghibásodott és a rakétát a repülésirányítók megsemmisítették. Ebben a verzióban az első fokozat visszatért a G típus első fokozatához, de a második fokozat maradt az ECA fejlesztések utáni. 6-szor indították teljes sikerrel.
Az Ariane ES (Evolution Storable – Raktárhozható Verzió) az Ariane-5 közvetlenül az ATV (Automated Transfer Vehicle) indítására kifejlesztett típusa volt. Tulajdonképpen, a GS “ellentéte” volt ez a típus, ugyanis ez az ECA első fokozat és segédrakéta fejlesztéseit tartalmazta, de a kriogenikus második fokozat helyett a hipergolikus EPS felső fokozatot használták. 21000 kg-t tudott LEO-ra állítani, az ATV-t 51.6°-os 260 km-es alacsony földkörüli pályára indította 5 alkalommal, illetve 3 alkalommal indított Galileo helymeghatározási műholdakat. Tervben volt egy Ariane 5 ME (Mid-life Evolution) kifejlesztése, de ezt az Európai Ügynökség Miniszteri Tanácsa nem támogatta pénzügyileg, és inkább az Ariane-6 fejlesztésére fordították a forrásokat, ezért az ME programot később leállították.

Egy ATV egy Ariane 5 ES rakterében, művészi ábrázolás.
Forrás: ESA

Az Ariane 5 jelentős rakományai: XMM-Newton röntgen-űrtávcső (ESA), Envisat földmegyfigyelő műhold (ESA), Rosetta űrszonda (ESA), ATV teherűrhajók (ESA), Herschel infravörös űrtávcső (ESA/NASA), Planck mikrohullámú/infravörös űrteleszkóp (ESA), Galileo helymeghatározási műhold konstelláció (ESA). Jelenleg az Ariane 5 ECA típus szolgál bennünket és kereskedelmi műholdpiacot, de az Arianespacenek nehéz dolga lesz tartani az iramot a SpaceX, Rocket Lab és egyéb magáncégekkel. Körülbelül 150 millió dollár az Ariane-5 indítási költsége, ami háromszorosa egy Falcon-9 Block 5 indítási költségéhez képest.

A fejlesztés alatt álló Ariane 6-ot a sorozat harmadik részében szeretném bemutatni, így egy teljes képet adva az európai rakétacsaládról.

Európa rakétája, az Ariane – 1. rész

Az Európai Űrügynökség (ESA) a német Airbus és a CNES (Francia Nemzeti Űrhivatal) közreműködésével hozta létre az Ariane rakétacsaládot, ami később az Arianespace nevű cég kezébe került, és az első kereskedelmi rakétacsaládként lépett be az űrtörténelembe. Az ötlet egy ténylegesen egységes európai rakétacsalád létrehozásáról a kudarcba fulladt Europa-rakétaprogram után született meg. A projektet 1973-ban vetették fel Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság közötti tárgyalások után. Ugyanebben az évben az ESA tizenegy tagországa tárgyalásokba kezdett egy új indítójármű fejlesztéséről. A programot L3S-nek nevezték el (franciául a „harmadik generációs indítójármű“ rövidítése). Franciaország felhagyott a Diamant rakéta használatával (amivel az első műholdjukat, az Astérix-et pályára állították) az L3S program javára.

Az eltörölt Europa program rakétáinak tervei

A francia Diamant rakétákat az algériai Hammaguir mellett lévő rakétaindító-bázisról bocsátották fel, de Algéria függetlenedése, és az egyre növekvő űrkutatási ambíciók miatt egy új űrközpont építése mellett döntöttek. Az új rakétaprogram helyszíneként egy Kourou városa mellett lévő francia katonai rakéta teszttelepet választottak Francia Guyanában. Innen is indítottak Diamant rakétákat, de elenyésző volt a számuk, illetve a kudarcba fulladt Europa-program rakétái is innen startoltak volna, már az indítóállások is meg voltak építve. A telephelyet később átépítették, és megalapították a Guyana Űrközpontot. Az űrközpont 1968-ban lépett aktív szolgálatba az európai országok űrkikötőjeként.
Az L3S program első rakétáját Ariane-1 névre keresztelték Ariadne görög mitológiai alak nevét mintázva. Az Europa rakéta indítóállását lebontották és felépítették az ELA-1 indítóállást az Ariane-1-nek. Az repülésirányítási központot, összeszerelő épületeket, kifutópályát és egyéb logisztikai épületeket ezzel egyidőben építették meg. A központ védelméről a Francia Idegenlégió gondoskodik. A Francia Hadsereg „Paris Fire Brigade” egysége felel a tűzoltási, illetve katasztrófavédelmi feladatokért.

Egy Diamant rakéta indítása Algériából

Az Ariane-1

Az Ariane-1 egy négyfokozatú űrhajózási hordozórakéta, mellyel elsősorban GTO-ra (geostacionárius transzfer pálya) indítottak műholdakat. Maga 207 tonnás tömegével, 50 méteres magasságával és 1850 kilogrammos kapacitásával GTO-ra a közepes teherbírású rakéták közé soroljuk. A rakéta fokozatait Párizs egyik külvárosában, Les Mureaux-ban gyártották, ahonnan azokat uszály segítségével úsztatták le a Szajnán Le Havre-ba, Normandiába. Innen egy teherhajóra felpakolták a fokozatokat, és Kourouba szállították őket, ahol aztán vasúti úton kerültek az összeszerelő-üzemekbe.
Az első fokozatot négy darab Viking-2 hajtóművel látták el, ezek egyenként 611 kN teljesítményt nyújtottak. Az első fokozat hipergol üzemanyagkeveréket használt (nem volt szükség hajtómű-begyújtó rendszerre, az üzemanyag az oxidálószerrel való érintkezéskor begyulladt), névlegesen asszimetrikus-dimetilhidrazint (UDMH) üzemanyagként és dinitrogén-tetraoxidot (N2O4) oxidálószerként. Ezek a hipergol anyagok általában rettentően mérgezőek, ezért nagy odafigyeléssel és különleges eszközökkel kellett ezeket az anyagokat kezelni.

Ariane – indítás

A második fokozat egy darab Viking-4-es hajtóművet használt, 720 kN tolóerővel. Ez a fokozat szintén az említett hipergol üzemanyagkeveréket használta. A harmadik fokozat viszont egyedülállóan kriogenikus meghajtású volt (az üzemanyag átlagos körülmények közt gáz halmazállapotú, de lehűtve már cseppfolyóssá válik), ami különlegesnek számított, mert addig csak az Egyesült Államok használt kriogenikus felső fokozatokat. A fokozaton lévő HM7-A hajtómű szuperhűtött cseppfolyós hidrogént és oxigént éget el, 61 kN tolóerőt produkálva. A hajtómű specifikus impulzusa 443 s, ami nagyon hatékonynak számít. A negyedik fokozat egy ún. „kickstage”, ami magyarul gyorsító fokozatot jelent. A Mage-1 gyorsítófokozat szilárd hajtóanyagot használt, névlegesen HTPB-t (hidroxil-terminális polibutadién, agyagszerű szilárd anyag amelyet beleöntenek a fokozatba, megszárad, ami után már gyújtásra kész).

Az ELA-1 indítóállás és összeszerelő-torony

A hordozórakétát ún. „clean room”-ban (steril, tiszta terem) tesztelték, majd a légkondícionált (!) függőleges összeszerelő-toronyban állították össze, és onnan síneken szállították át az indítóállásra. A rakéta több hetes csúsztatások és halasztás után 1979. december 24-én startolt el első útjára. A rakéta indítógombját személyesen Valéry Giscard d’Estaing akkori francia elnök nyomta meg. A jármű a Capsule Ariane Technologique – 1-et (CAT-1, másnéven Obelix) 1,6 tonnás tesztműholdat indította, pályája legalacsonybb pontja 201 km volt, legmagasabb 36 000 km. A műholdat a rakéta útjának megfigyelésére építették, technikai adatokat szolgáltatott a repülés különböző fázisairól. A repülés teljes siker volt, tökéletesen működött a rakéta. Ezek után még 10 indítása volt az Ariane-1-nek, 8 sikeres és 2 sikertelen. Legjelentősebb rakomány a Giotto űrszonda volt, amit 1985-ben indítottak a Halley-üstököshöz.

A repülésirányítás az Ariane 1 sikeres első indítása után

Az Ariane-3

1984-ban indították az Ariane-1 továbbfejlesztett változatát, az Ariane-3–at. Az első fokozaton a 4 darab Viking-2 hajtóművet lecserélték Viking-2B hajtóművekre, melyeknek egyenként 643 kN tolóerejük volt, ez lehetővé tette, hogy az első fokozatot meghosszabbítsák 0,7 méterrel, így a fokozat 6 tonnával lett nehezebb. A második fokozat Viking-4-es hajtóművét szintén lecserélték a fejlettebb 4B változatra, amely 805 kN tolóerőt nyújtott. Mindkét fokozat üzemanyag-keverékét megváltoztatták, az aszimmetrikus dimetilhidrazin üzemanyagot lecserélték ún. UH-25 keverékre (75% UDMH, 25% hidrazin-hidroxil), az oxidálószer maradt N2O4. Ezek mellett, szilárd hajtóanyagú (CTPB – karboxi terminális polibutadién) segédrakétákat helyeztek a rakétára (tolóerejük egyenként 650 kN), melyeket repülés közben, miután elégették az összes szilárd hajtóanyagot, leválasztották (a segédrakéta égési ideje 33 másodperc). Ezekkel a bővítésekkel a GTO-ra való hasznos teher 1.8 tonnáról 2.7 tonnára nőtt.

Ariane 3 indítás

A rakétán további nagyobb fejlesztéseket nem végeztek, az első indításra 1984. augusztus 4-én került sor, az ECS-2 és Télécom 1A műholdakat helyezte sikeresen GTO-ra pályára. Ezután még 10-szer indították ezt a típust, 9 sikerrel és 1 kudarccal.

Az Ariane-2

Az Ariane 2-es érdekes módon csak 2 évvel a 3-as után indult első útjára, 1986. május 31-én a Guyana Űrközpont ELA-1-es indítóállásáról. Az Intelsat-5A műholdat állította volna GTO-ra, de a harmadik fokozat nem gyulladt be és az eszköz megsemmisült. Az Ariane-2 az Ariane-3 fokozatait használja, segédrakéták nélkül. Kevesebbszer indították az első starton történt hiba miatt, illetve az Ariane-3-as kapacitásától jóval alulmaradt (2,2 tonna hasznos terher GTO-ra). Ezt a típust az indítási kudarc után még ötször használták, teljes sikerrel, a legjelentősebb eszköz, amit pályára állított, a Tele-X geostacionárius műhold volt, ami elsőként szolgáltatott telekommunikációs szolgáltatásokat a Skandináv országoknak.

Ariane 1-3 változatok

Hamarosan érkezik a cikk második része, melyben a sikeres Ariane 4-től egészen a jövő európai rakétájáig, az Ariane 6-ig fogjuk összegyűjteni a rakétatípusokról az érdekes információkat, illetve azok történetét.

Űrhírek – 2020. március 22.

  • Március 17-én jelentette be az Intelsat, hogy a SpaceX-et bízza meg az Intelsat-40e / IS-40e kommunikációs műhold űrbe juttatásával. Az indítás a jelenlegi tervek szerint 2022-ben történne, pontosabb dátumot egyelőre nem közöltek, mint ahogy a pénzügyi háttérről sem nyilatkoztak. A műhold feladata Észak- és Közép-Amerika között nagy sebességű adatátvitel biztosítása, de az eszközön helyet kap egy NASA által fejlesztett és gyártott légszennyezésmérő berendezés is. Ez már a második megbizatása a SpaceX-nek ettől a cégtől, 2017-ben ők állították orbitális pályára az Intelsat-35e műholdat is.
  • Szintén március 17-i hír, hogy a Rocket Lab megkapta a NASA “Category 1” minősítését, melynek köszönhetően a jövőben komolyabb és fontosabb küldetésekkel is megbízhatják a gyorsan fejlődő magáncéget. A döntésben nagy szerepet játszott a 2018 végén sikeresen teljesített “This One’s for Pickering” küldetés, mely a Rocket Lab negyedik kereskedelmi rakétaindítása volt az ELaNa-19 misszió részeként. Ez utóbbi egy kísérleti küldetés volt a NASA részéről, hogy újabb, kisméretű rakétákat teszteljenek kevésbé értékes és fontos rakományokkal.
  • Március 18-án 88 éves korában elhunyt Al Worden, az Apollo-15 parancsnoki modul pilótája. Bár feladatából adódóan ő nem lépett a Hold felszínére, de az onnan hazafele tartó úton ő tett meg elsőként mélyűri EVA-t (Extravehicular Activity = járművon kívüli tevékenység) az amerikai űrrepülés történetében.
  • Szintén 18-án juttatott az űrbe újabb 60 db Starlink műholdat a SpaceX. Az indítás másodjára sikerült, az első startnál ugyanis műszaki hiba lépett fel. Erről és magáról a küldetésről itt tudtok bővebben olvasni.
  • Jim Bridenstine, a NASA igazgatója március 19-én jelentette be, hogy az egyre inkább terjedő és veszélyt jelentő koronavírus miatt határozatlan ideig bezárják a New Orleans-i Michoud szerelőcsarnokot és a Mississippi állambeli Stennis űrkozpontot. Ez újabb rossz hír az űrhivatal 2024-es Holdra szállási terveinek, mely eddig sem állt túl biztos lábakon (a korábbiakban már többször foglalkoztunk az SLS rakéta és más beszállítók problémáival is).
  • Ugyanezen a napon jelentette be a NASA, hogy a korábbi május 7-i dátumhoz képest valamivel később, a hónap közepén vagy végén kerülhet sor a DM-2 küldetésre, mely az első emberes misszió lesz a SpaceX Crew Dragon űrhajójával a Nemzetközi Űrállomásra.
  • Tegnap sikeresen elindult a kazahsztáni Bajkonur Kozmodrómból egy Szojuz 2.1b rakéta, melynek rakománya 34 db OneWeb internetszolgáltató műhold volt. A cég az Arianespace-t bízza meg rendszeresen az indítások szervezésével és levezénylésével, melynek idén ez már a negyedik sikeres küldetése volt, ráadásul 10 héten belül. Néhány órával az indítás után az Arianespace megerősítette, hogy az összes műhold a tervezett keringési pályájára állt és hamarosan megkezdhetik működésüket.
A Szojuz 2.1b rakéta indítása március 21-én
Forrás: Roszkoszmosz

Űrhírek – 2020. március 15.

  • Március 9-én hétfőn Kína egy újabb Long March 3B rakétát indított, mely egy Beidou navigációs műholdat juttatott az űrbe. Immár 54 ilyen műhold kering a Föld körül, melyek Kína saját GPS hálózatát hivatottak biztosítani, a polgári lakosság és a hadsereg számára is. 2012 óta működik a hálózat korlátozottan, és a májusra tervezett utolsó indítással lesz teljeskörű a szolgáltatás.
  • Kedden újabb rossz hírt kaphattunk a NASA SLS-programjáról: egy belső vizsgálat megállapította, hogy az űrhivatal új óriásrakétájának fejlesztése és építése ismét tovább csúszhat, és a költségek is tovább nőhetnek ezáltal. Hogy konkrét számokat is közöljünk: a NASA eredeti, 2014-es terve alapján 10,8 milliárd dollárra becsülte a projekt teljes költségét, ez tavaly év végére már 17 milliárd dollárra nőtt, és a jelenlegi riport szerint jövőre eléri a 18,3 milliárd dollárt is, ha 2021-ben egyáltalán sor kerülhet az első indításra…ha pedig a második indítás is tovább csúszik 2023-ra, már 22,8 milliárd dolláros összegről beszélhetünk. A projekt időbeli csúszását is figyelembe véve összességében 33%-kal lépte túl a program a tervezett költségeket és időbeli ráfordítást, ez jövőre pedig már 43%-ot is elérheti. A riport a három fő beszállító cég – a Northrop Grumman (hordozórakéták), a Boeing (rakétatest fő alkotóelemei) és az Aerojet Rocketdyne (hajtóművek) – különböző problémáit és az ezekből adódó késéseket említi a projekt csúszásának fő okaként.
  • Azonban egy pozitív esemény is történt végre az SLS programot tekintve: tegnap több sikeres teszten is átesett az Orion űrhajó a NASA Plum Brook-i központjában. A szigorú tesztek során extrém űrbéli helyzeteket szimulálva figyelték meg a kapszula működését és viselkedését.
  • 2022-re halasztották az európai-orosz közös fejlesztésű ExoMars marjáró indítását. Az idén júliusra tervezett start csúszását az ejtőernyők és egyéb elektronikai eszközök megfelelő működése miatti aggályok okozzák, de a koronavírus egyre nagyobb veszélye és terjedése is közrejátszott az ESA és a Roszkoszmosz vezetőinek döntésében.
  • Helyi idő szerint ma reggel 9:22-kor (hazai idő szerint 14:22-kor) indított volna a SpaceX újabb 60 darab Starlink műholdat egy Falcon-9 rakétával. Azonban T-0-nál leállították a folyamatot, és a rakéta az indítóálláshoz rögzítve a földön maradt. Az eddig beérkezett hivatalos információ szerint a Merlin hajtóművek működéséért felelős program eltérést fedezett fel a begyújtás előtti pillanatban, ezért az automatikus indítás-megszakító rendszer működésbe lépett. A küldetés érdekessége, hogy ötödik alkalommal indul ugyanaz a rakéta, és első alkalommal használnak újra két áramvonalazó kúpot is, a részletekről ebben a cikkben írtunk.
A Long March 3B indítása március 9-én
Forrás: Xinhua

Űrhírek – 2020. február 23.

  • Egy újabb Starlink indítással kezdődött a hét, a SpaceX immár az ötödik ilyen küldetését hajtotta végre tavaly május óta. A 60 darab műholdat ismét terv szerint sikerült orbitális pályára állítani, azonban az első fokozat ez alkalommal nem tudott leszállni az Atlanti-óceánon várakozó drónhajóra, hanem a vízben landolt és menthetetlen károkat szenvedett. Itt írtunk róla részletesen.
  • Másnap, kedden azonban jó híreket is kaptunk a cég háza tájáról: bejelentették, hogy 2021 végétől a Space Adventures céggel karöltve lehetőséget biztosítanak civileknek is, hogy a Crew Dragon űrhajóval Föld körüli pályán tölthessenek el több napot. A hírrel ebben a cikkben foglalkoztunk bővebben.
  • Idén második alkalommal startolt el egy Ariane-5 rakéta. Ezúttal két rakomány is helyet kapott a raktérben, a japán JCSAT-17 és a koreai GEO-Kompsat 2B műholdat állították orbitális pályára. Előbbi egy kommunikációs, utóbbi pedig egy éghajlat- és környezetvizsgáló műhold.
  • Kína is újabb rakétaindítást hajtott végre február 18-án. A Long March 2D rakéta négy darab technológiai kísérleti műholdat juttatott az űrbe a Xichang Űrközpontból. Érdekesség, hogy ez a helyszín első alkalommal adott otthont ennek a típusú rakétának az indításához, korábban csak Long March 3 rakéták startoltak innen. Kínának idén ez már a negyedik sikeres missziója volt.
  • Szerdán jelentette be a Roszkoszmosz, hogy lecseréli az áprilisban az ISS-re induló két kozmonautáját. Nikolai Tikhonov és Andrei Babkin leváltását “orvosi okokkal” magyarázza az ügynökség, és helyettük a tartalék személyzet két tagja, a veterán Anatoly Ivanishin és az újonc Ivan Vagner kapnak helyet a Szojuz MS-16 űrhajón az amerikai Christopher Cassidy mellett.
  • Egyre valószínűbb, sőt szinte már biztos, hogy a SpaceX visszatér a Los Angeles-i kikötőben található bázisához. Csütörtökön ugyanis a kikötő vezetősége jóváhagyta az építési engedélyeket a terület bővítéséhez és a szükséges infrastruktúra létrehozásához. A végső engedélyt azonban a Los Angeles-i városi közgyűlésnek kell kiadni, amely szerdán dönt ebben a témában.
Az Ariane 5 indítása február 18-án
Forrás: ESA/CNES/Arianespace

Űrhírek – 2020. február 9.

Újabb hét telt el, melynek második fele jóval eseménydúsabb volt, mint az első. Nézzük, mik történtek világszerte!

  • Három űrhajós tért vissza a Szojuz MS-13-al az ISS-ről. Christina Koch, Luca Parmitano és Aleksandr Skvortsov hazatéréséről ebben a cikkben olvashattok.
  • Újabb NASA megbízást nyert meg a SpaceX. Ez alkalommal a 80 millió dolláros PACE misszió (Plankton, Aerosol, Cloud and ocean Ecosystem) végrehajtásával bízta meg őket az űrhivatal, melyet 2022 végén terveznek megvalósítani. Az űrbe juttatandó műholdnak több feladata is lesz: vizsgálni a Föld légkörét, az óceánok egysejtű élővilágának változását a klímaváltozás következtében, illetve segítség lesz az éghajlatmodellek felülvizsgálatával a minél inkább pontos előrejelzésekhez.
  • Sikeresen Föld körüli pályára állított egy Szojuz-2.1b rakéta 34 OneWeb telekommunikációs műholdat. A rakéta február 7-én indult el a kazahsztáni Bajkonurból. Ez a misszió az első volt abból a tízből, melyet a OneWeb idén kíván végrehajtani. Összesen 648 db műholdat terveznek az űrbe juttatni, és a jelenlegi nyilatkozatok szerint még ebben az évben el akarják indítani a globális internetszolgáltatásukat.
  • A SpaceX állásbörzét tartott a texasi Boca Chicaban. Az érdeklődőket maga Elon Musk is fogadta az épülő Starship SN-1 főhadiszállásán. A felvételek és képek alapján rengetegen voltak kíváncsiak az állásajánlatokra, de a nem épp mindennapi helyszín eleve sok embert odacsábított.
  • Újabb jelentős hiba került napvilágra a Starlinerrel kapcsolatban, melyről itt írtunk bővebben. A hiba nyilvánosságra kerülésén felül azonban a NASA nyilatkozatai még kínosabbak. Doug Loverro, a hivatal Human Exploration and Operations Directorate (magyarul az emberes felfedezésekért és küldetésekért felelős részleg) kommunikációs igazgatója a hivatalos telekonferencián úgy fogalmazott, hogy “miért kellett volna nyilvánosságra hoznunk a hibát, mikor még a bekövetkezte előtt orvosoltuk azt?” Úgy gondolom, hogy az adófizetők, akik nem kevés pénzzel támogatják a NASA-t, nagyobb tiszteletet érdemelnének…
  • Tegnap Japán is sikeres rakétaindítást hajtott végre a Tanegashima Űrközpontból. A H2-A rakéta 12 nappal később indulhatott el végül a tervezettnél, mert az első start előtt nitrogénszivárgást találtak a mérnökök. A rakomány, mely egy optikai felderítő műhold volt, végül gond nélkül orbitális pályára állt.
  • Két további indítás is lesz a következő órákban, először egy Northrop Grumman Antares 230+ rakéta startol el egy Cygnus teherűrhajóval, mely utánapótlást szállít az ISS-re, majd pár órával később az ULA Atlas V rakétája indul el, mely az ESA megbízásából jutattja az űrbe a Solar Orbiter napszondát. A két misszió előzetesét itt találjátok.
  • Alig néhány órája érkezett két remek hír is:
    – a Voyager 2 továbbra is él és jeleket sugároz vissza a Földre! A mérnökök néhány hete kezdtek aggódni, hogy esetleg megszakadt a kapcsolat a szondával, ám végül sikerült ismét befogni a jeleit, melyek egyre távolabbról érkeznek.
    – Megérkezett Cape Canaveralba az a Crew Dragon űrhajó, amit a Demo-2 küldetéshez használnak majd. Az első emberes indítás az ISS-re, mely amerikai asztronautákkal, amerikai űrhajóval, amerikai földről történik már márciusban megvalósulhatna, de a NASA még nem döntötte el, hogy a két űrhajós, Doug Hurley és Robert Behnken mennyi időt tölt majd az Űrállomáson. Mivel a hosszabbtávú misszióhoz további tréningek szükségesek, ezért az indítás áprilisban valósulhat meg.

Űrhírek – 2020. február 2.

  • A hét elején rögtön egy érdekes hírt olvashattunk arról, hogy 2024-től kereskedelmi modullal bővülhet az ISS. További információkat ebben a cikkben találtok.
  • Január 29-én újabb 60 darab Starlink műholdat juttatott az űrbe a SpaceX. A küldetésen használt Falcon 9 hordozórakétának ez volt a harmadik útja, és ezúttal is sikeresen, bár a megszokotthoz képest egy kicsit keményebben landolt az Atlanti-óceánon várakozó drónhajón, de külső sérülés nem látszott a felvételeken.
  • Ha már SpaceX…nem telik el hét, hogy ne röppenne fel valami hír a Starship építésével, fejlesztésével kapcsolatban. A legutóbbi információk szerint a cég azt tervezi, hogy visszaköltözik az alig egy éve bezárt Los Angeles-i kikötőben felépített bázisra is. Ennek okát még nem ismerjük, lehet, hogy a Starship bizonyos részeit fogják csak itt gyártani, lehet egész űrhajókat állítanak majd össze később. De abból a szempontból nem meglepő ez a lépés, hogy a helyszín mindössze kb. 35 km-re van a SpaceX hawthorne-i főhadiszállásától.
  • Január 31-én került sor a Rocket Lab első idei küldetésére. A cég “Birds of a feather” névre keresztelt missziója keretében a National Reconnaissance Office (Nemzeti Felderítő Hivatal) műholdját állította orbitális pályára. A továbbra is 100%-os sikert magáénak mondható vállalat vezetője, Peter Beck a küldetés után nyilatkozta, hogy a légkörbe visszatérő hordozórakéta az előző misszióval teljesen megegyező, előre programozott röppályát követett, ami egy újabb lépést jelent az újrahasznosíthatóság felé vezető úton.
  • Sajnos nem csak örömteli eseményekről tudunk beszámolni. A héten ugyanis három korábbi tragédia évfordulója is volt: 1967. január 27-én vesztette életét az Apollo-1 háromtagú legénysége egy földi tesztelés során. 1986. január 28-án robbant fel a Challenger űrrepülőgép az indítás 73. másodpercében, hét űrhajós halálát okozva. 2003. február 1-jén pedig a Columbia űrsikló a visszatéréskor semmisült meg, a szintén hét tagú legénységnek esélye sem volt a túlélésre, a baleset azonban megelőzhető lett volna.
  • Tovább csúszhat a James Webb Űrteleszkóp indítása. A Government Accountability Office (Kormányzati Elszámoltathatósági Hivatal) szokásos éves jelentése szerint mindössze 12% az esélye, hogy 2021. márciusában útnak indíthatják a Hubble-t leváltandó teleszkópot. Az újabb csúszás veszélye azután merült fel, hogy az amúgy is rengeteg halasztás utáni, egyre szűkebb határidők miatt eleve nehéz tartani az ütemtervet, miközben tavaly márciusban és áprilisban is hibákat fedeztek fel az eszköz kommunikációs berendezéseiben. Az iroda mostani becslése szerint 2021 júliusára tolódhat az indítás.
  • A James Webb teleszkóp indítása mellett a NASA Artemis programja is további késést szenvedhet el. A jelenlegi tervek szerint 2024-ben lépne újra a Hold felszínére amerikai asztronauta, azonban a Fehér Ház által a héten kiadott jegyzékben már 2028-ra becsüli az első emberes küldetést égi kísérőnkre. A fő aggodalomként a holdkompot jelölik meg, melynek kifejlesztését a NASA kereskedelmi magáncégeknek adta ki. Ez azonban azt is jelenti, hogy a nyertes cég tulajdona marad az eszköz, ők lesznek felelősek az irányításért és a fenntartásért is, tehát nem egy helyen összpontosul a felelősség. A jegyzék egy másik dátumot is kijelöl: 2033-ig Mars körüli pályára kell állítani az első űrhajósokat. De ahogy a NASA nagyobb horderejű programjait elnézzük, valószínűleg ez a dátum se lesz tarható…
  • Kis híján összeütközött két műhold az űrben, Föld körüli pályájukon. Az IRAS (Infrared Astronomical Satellite) és a GGSE-4 amerikai űreszközöket mindössze 20 méter választotta el egymástól. A balesetet végül gyors pályakorrekciókkal sikerült elkerülni.
  • Január 30-án hagyta el az ISS-t az NG-12 Cygnus teherűrhajó, mely 2019 novemberében csatlakozott az Űrállomáshoz. Az űrhajónak azonban egy másodlagos küldetése is van. Még további egy hónapig orbitális pályán fog keringeni, ezalatt több kisebb eszközt fog pályára állítani, végül február 29-én a légkörbe visszatéréskor fog elégni. Az NG-12 egyébként az első, mely a NASA CRS-2 programjában, azaz a kereskedelmi utánpótlás szállítási program második fázisában részt vett.

Újabb rekorddöntés az űrben, ezúttal egy európai asztronautától

Szombaton újabb sikeres űrsétát tett az ISS két tagja, Andrew Morgan, a NASA, illetve Luca Parmitano, az ESA olasz űrhajósa és egyben a jelenlegi legénység parancsnoka. Az idei harmadik űrsétán, mely a 61. expedíció kilencedik küldetése volt, a két asztronauta elsődleges feladata az űrállomás alfa-mágneses sugárzásmérő hűtésének javítása volt, de két nagy-felbontású kamera lencséjét is kicserélték. A tapasztalt űrhajósok rögtön felfedezték a probléma forrását, és egy szivárgó szelepet javításával sikerült a rendszer megfelelő hűtését visszaállítani. Ez a munka egyébként egy 4 missziót átölelő karbantartás-sorozat utolsó fázisa volt, melyet a jelenleg küldetést teljesítő legénységnek végre kellett hajtani. A földi mérnökcsapat visszajelzései alapján teljes sikerként könyvelhetők el az ISS javítási munkái.
A 6 óra 16 percig tartó űrséta azonban más miatt is emlékezetes marad: Parmitano 6 küldetése alkalmával összesen 33 órát és 9 percet töltött a világűrben, ezzel megdöntötte Christer Fuglesang svéd űrhajós 31 óra 54 perces korábbi rekordját. Így egy hónapon belül már a második rekorddöntést ünnepelhetjük (Christina Koch leghosszabb szolgálati idejéről az ISS-en december 29-i hírösszefoglalónkban írtunk).
Gratulálunk, Luca!

Forrás: NASA
Luca Parmitano űrséta-rekorder
Forrás: NASA

Az ESA is sikerrel teljesítette első rakétaindítását 2020-ban

251. alkalommal indult el az Ariane 5 rakéta, mely ezúttal két műholdat is az űrbe juttatott.

Magyar idő szerint tegnap este 10 óra után indult el idén első alkalommal az ESA Ariane 5 rakétája a a Francia Guyanai Űrközpont ELA-3 indítóállásról. A hordozórakéta két műholddal startolt el: az Eutelsat Konnect európai kommunikációs műhold mellett helyet kapott a raktérben az ISRO (Indiai Űrügynökség) GSAT 30 nevű műholdja is. Az Eutelsat Európa és Afrika között fog még gyorsabb és erősebb távközlési csatornát biztosítani, míg az indiai űreszköz az elöregedett Insat 4A szatelitet váltja fel (melyet egyébként szintén egy Ariane 5 juttatott az űrbe 2005-ben). A majdnem 7 tonnás rakománnyal gond nélkül indult el a rakéta, és nem egészen fél óra múlva először az Eutelsat, majd negyed órával később a GSAT 30 is orbitális pályára állt. Az ESA teljes sikerként könyvelhette el az idei első indítást, melyet a tervek szerint még 21 másik fog követni 2020-ban, tehát mozgalmas éve lesz az európai ügynökségnek is.

Forrás: ESA/CNES/Arianespace
Fantáziafotó az Eutelsat Konnect műholdról
Forrás: Eutelsat
Az ISRO fantáziafotója a GSAT 30 műholdról
Forrás: ISRO