Űrhírek – 2020. szeptember 20.

  • Kína ezen a héten is végrehajtott egy rakétaindítást, mégpedig a Jilin-1 Gaofen-03 küldetés keretén belül. A keddi indítás érdekessége, hogy ez úttal egy, a Sárga-tengeren állomásozó platformról startol el egy Long March-11 rakéta, kilenc műholddal a rakterében. Az indításról látványos fotók is készültek, és a küldetés végül sikerrel zárult.
  • Kedden csillagászati és bolygókutatási szempontból is egy nagyon érdekes hír látott napvilágot: tudósok foszfint találtak a Vénusz légkörében, mely eddigi ismereteink szerint élő mikroorganizmusok lebomlásából származik. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy valóban élet volt van van a szomszédos bolygón, mindenesetre tudományos szempontból rendkívül fontos felfedezés. Mivel azonban még évekbe telik, mire egy újabb űrszondát odaküldene akármelyik ország, ez a kérdés egyelőre nyitott marad.
  • Szintén kedden számolt be a NASA az Artemis-1 küldetéshez tesztelés és építés alatt álló SLS rakéta újabb tesztjének elvégzéséről. Az ún. Green Run tesztsorozat során, mely nyolc fázisból áll, a rakéta teljes hidraulikus és mechanikus rendszerét, felépítését ellenőrzik a szakemberek. Az ötödik, a hajtóművek dőlésszögét szabályzó rendszerellenőrző tesztet még szeptember 1-jén hajtották végre, azonban az eredmények kiértékelése most fejeződött csak be. A négy darab RS-25D hajtóművet egyenként vizsgálták, hogy a kellő irányban és szögben módosítható-e az irányszögük. Az űrhivatal beszámolója szerint sikeresen és problémamentesen zajlott minden, így következhet az újabb teszt, amikor már a visszaszámláló rendszer működését és a különböző rakétafokozatok indítás előtti felkészítését ellenőrzik majd.
  • Egyre közelebb kerül a Rocket Lab az első amerikai földről történő rakétaindításhoz. A virginiai Wallops-szigeteken található LC-2 indítóállás lassan teljesen elkészül, ezt támasztja alá az is, hogy a cég szeptemberben végre is hajtotta az első ún. Wet Dress Rehearsalt, azaz egy teljes tankolási és felkészítési folyamatot az egyik Electron rakétával.
  • Csütörtökön indult volna újabb 60 db Starlink műhold a Falcon 9 B1058.3 rakétával, ám az indítást az Atlanti-óceánon kijelölt landolási zónában uralkodó rossz időjárási körülmények és a Just Read The Instructions drónhajó instabilitása miatt végül elhalasztották. Ezen cikk írásakor még nem ismert az újabb hivatalosan megerősített dátum.
  • A SpaceX végül a Starship SN7.1 teszttank utolsó tesztjét sem hajtotta végre péntek hajnalban. Bár úgy tűnt, a tesztalanyt végsőkig próbára tevő teszthez megkezdődött a kriogenikus folyékony nitrogén tankolása, először egy kisebb rövidzárlat miatt, majd pedig a viharos időjárás miatt nem került sor a tesztre. A következő lehetőség szeptember 21-én és 22-én lesz. Korábban a héten azonban többször is próbára tették az SN7.1-et, amikor is egy hidraulikus nyomásszimulátorral valós körülményeket teszteltek az új, 304L kódjelű rozsdamentes acélból készült teszttankkal.
  • Pénteken jelentette be az Intelsat, hogy a SpaceX-et és az Arianespace-t bízza meg újabb hét műhold felbocsátásával. Ebből négy szatelitet biztosan a SpaceX, kettőt az Arianespace állít majd Föld körüli pályára, a hetedik műhold indításáról még később döntenek. További infók a cikkben!
  • Magyar idő szerint ma reggel tett közzé egy felvételt a Firefly Aerospace nevű magáncég, melyen az Alpha nevű rakéta első fokozatának statikus hajtóműtesztje látható. A közlemény szerint a 35 másodperces hajtómű begyújtás sikeres volt, így a Firefly is egy fontos lépéssel közelebb került első rakétaindításához.
A Long March-11 indítása a Sárga-tengerről
Fotó: Xinhua

A napkutatás története – 4. rész

Sorozatunk harmadik részében a Ulysses, a Wind és a híres SOHO űrszondát mutattuk be. Ebben a részben az egyedi Genesis űrszondáról és a STEREO szondapárosról írunk.

A Genesis űrszonda

A Genesis űrszonda egy teljesen új megközelítésből végzett napkutatási tevékenységet – napszél részecskeminta-visszahozatalt hajtott végre. A szondát 2001. augusztus 8-án indították Cape Canaveralből egy Delta II-es hordozórakétán. Tömege 494 kilogramm, napelemeinek teljesítménye 254 W. A Nap-Föld L1 Lagrange ponthoz repült, ahol elliptikus pályára állt a pont körül. Ezután kinyitotta az érzékeny napszélgyűjtő tábláit (egy sok hatszögből álló panel, amin a félvezető hatszögek többféle extrém tisztaságú anyagból, főleg szilikonból, korundból készültek, gyémántszerű szénhártya és aranybevonattal ellátva). Fő missziója során 850 napig tartó részecske-gyűjtést hajtott végre. Bizonyos panelek csak akkor nyíltak ki, ha bizonyos kritériumoknak megfelelő volt a napszél (sebesség, sűrűség, töltöttség, stb.), tehát többfajta mintát gyűjtött az eszköz.

Miután befejeződött a begyűjtés, a keringő egységen található panelekből áthelyezték a mintákat a visszatérő egységre. A visszatérő egység egy ejtőernyőrendszerrel és hőpajzzsal ellátott kapszula, amely képes volt belépni a Föld légkörébe anélkül, hogy a visszatéréskor elégett volna az ionizációs hőmérsékletek és a légköri plazma könyezetében. 2004-ben elindult a L2 Lagrange pont felé (az L1-ről direkt a Földre nem lehetett visszatérni, mert akkor éjszaka történt volna meg a légkörbe való lépés és leereszkedés), az L2 pontot egyszer megkerülve elindult a Föld felé. A visszatérő  egységet ezután leválasztották, és tervezetten 2004. szeptember 8-án belépett a Föld légkörébe. Minden rendben lezajlott a belépést illetően. A hőpajzs megfelelőnek bizonyult, a fékező ernyő kibocsátása azonban elmaradt. Mivel a fékező ernyő nem nyílt ki, a fő ernyő (mely egyben egy ún. vitorlázó ernyő volt) sem tudott, ezért a helikopterek nem tudták befogni  a kapszulát (a talajra való ejtőernyős leszállás túl durva lett volna a finom mintáknak), amely több száz métert zuhant másodpercenként a Utah állambeli sivatag felszíne felé. A leszállás irányítói biztosra tudták a katasztrófát, bár nem tudtak semmit tenni ellene. Végül 86 méter másodpercenkénti sebességgel (311 km/h) becsapódott a Dugway Proving Ground területére. A kapszula széttörött a becsapódáskor, a belső tároló is megsérült. A becsapódási sebességhez képest sokkal kevesebb kár keletkezett,  mint amennyire számítottak – ezt a puha talajjal való ütközésnek köszönhetik, így a minták nagy része nem veszett oda.

A kapszulát elszállították egy ún. clean roomba, tehát laboratóriumi körülmények között vizsgálták a roncsot, és 2005-ben küldték el amerikai nemzeti laboratóriumokba az első hatszög alakú paneleket. A napszélben találtak nemesgáz-izotópokat, oxigén-izotópokat, illetve nitrogén-izotópokat. A nemesgáz-izotópok összetétele megegyezik a holdmintákon lévőkével, amelyek 100 millió évesek (ez még fiatalnak számít), tehát megállapították, hogy a napszél összetétele nem változott az elmúlt 100 millió évben. Alacsonyabb oxigén-izotóp arányra, és magasabb nitrogén-izotóp arányra számítottak a kutatók a mérések előtt. A keringő egység 2005. februárjában hagyta el az L1-et és heliocentrikus pályára állt, ezután az űreszközt hibernálták, és nem létesítettek vele kapcsolatot.
A becsapódás okára később jöttek rá: egy gyorsulásmérőt fordítva szereltek be (mivel a fékezőernyő csak bizonyos gyorsulási, illetve egyéb kritériumok között aktiválódik), az ernyő egyszerűen nem nyílt ki, mert rosszak voltak az adatok. A NASA kivizsgáló csapata kiderítette, hogy a szondát építő Lockheed Martin kihagyott egy tesztet idő- és pénzspórolás érdekében, pedig így könnyen kiküszöbölhették volna a problémát. A Genesis balesetéből tanultakat felhasználták a Stardust üstökösminta-visszahozó szonda építésénél és tesztelésénél.

A Genesis pályája

A STEREO-program

Ez a napkutató szondapáros a napkutatást egy új szintre emelte a sztereotipikus napfelvételekkel. Két szonda volt, a STEREO-A és a STEREO-B. A két eszközt egyszerre indították Cape Canaveralből egy Delta II-es hordozórakétán. A két szonda egyenkénti tömege 619 kilogramm, mindkét szonda 475 W elektromos áramot tudott előállítani napelemekkel. A Delta II-es rakéta egy nagyon elliptikus Föld körüli pályára állította a két szondát. Ekkor az űreszközök periapszisa kb. 200-300 kilométer lehetett, míg az apoapszis a Hold pályáját is keresztezte. 3 hónapig maradtak ezen a pályán, ezután mindkét szonda más-más időben hintamanővert hajtott végre a Hold segítségével, így heliocentrikus pályára álltak úgy, hogy az eszközök a pályájukon általában a legtávolabb maradjanak (természetesen bizonyos időközönként az egyik utoléri a másik szondát, és le is hagyja). A tudósok így a Nap túloldaláról is közel valós idejű képeket tudtak kapni, és a napkitörések, vagy egyéb naptevékenység bármely irányból észlelhetővé vált.

Űridőjárás-előrejelző rendszerként is működött a páros. Pontosabbá vált a koronakidobódás-előrejelzés, jobb lett a felkészültség egy esetleges incidens esetén. A STEREO szondák koronakidobódás utáni napfoltok helioszeizmológiai vizsgálatát is végezték, ami eddig a Nap túloldaláról nem volt lehetséges, mert csak 25 nap alatt fordul meg a tengelye körül a központi csillagunk. 122 kettőscsillag-rendszert fedeztek fel, és több száz változócsillagot kutattak. A 2012-es napvihar idején a STEREO-A a vihar útjában volt és sok hasznos információt gyűjtött a kutatóknak. 2014-ben elvesztették a STEREO-B-vel a kapcsolatot, sok megpróbáltatás, temérdek meghibásodás és halmozódó probléma mellett a NASA úgy döntött, hogy 2018-ban befejezi a küldetést. A STEREO-A a mai napig végzi a tudományos kutatást a Nap körül.

A STEREO szondapáros küldetésábrája

A következő cikkünkben, ami a sorozat az utolsó része is lesz egyben, az amerikai Parker Solar Probe, európai Solar Orbiter és a jövőbeli indiai Aditya-L1 napszondákról fog szó esni.

Űrhírek – 2020. szeptember 6.

  • Rögtön egy dupla rakétaindítással kezdődött a hét. Néhány óra eltéréssel startolt el hétfő hajnalban a SAOCOM-1B műhold Cape Canaveralból egy Falcon 9 fedélzetén, majd a Rocket Lab is elindított egy Electron rakétát, mely a visszatérő missziójuk keretében a Capella Space Capella-2 (Sequoia) műholdját juttatta az űrbe. Mindkét indítás sikeres volt, bővebben ebben a cikkben olvashattok mindkét misszióról, illetve a küldetés profilokat itt és itt találjátok.
  • Végre az Arianespace is elindította újabb Vega rakétáját szerdán az SSMS PoC küldetés keretében. A Rocket Labhez hasonlóan ez is egy “return to flight”, azaz “visszatérés a repüléshez” misszió volt, ugyanis tavaly nyáron startolt utoljára ilyen típusú rakéta. Az indítás sikeres volt, melyet pár szóban mi is összefoglaltunk.
  • Szintén szerdán hajtotta végre a NASA az SLS rakéta egyik gyorsítófokozatának tesztjét a Utah állambeli Promontoryban, a Northrop Grumman telephelyén. A szilárd hajtóanyagú rakétát két percig működtették, ami megegyezik egy valós indítás időtartamával. A teszt simán lezajlott, azonban adatokat nem közölt a NASA.
  • Peter Beck, a Rocket Lab alapítója és elnök vezérigazgatója egy csütörtöki bejelentés során hozta nyilvánosságra, hogy a legutóbbi küldetésen az első saját fejlesztésű műholdjukat, a Photont is sikeresen pályára állították. További információkat itt találtok.
  • A csütörtök elég mozgalmas nap volt a SpaceX számára, hiszen először egy újabb adag Starlink műholdat indítottak el a Starlink-11 küldetésen, majd pár órával később néhány napos halasztás után a Starship SN6 prototípus is sikeresen teljesítette 150 méteres tesztugrását Boca Chicaban.
  • Ám ezzel nem ért véget a tesztelés erre a hétre a SpaceX számára, hiszen a tervek szerint ma kerül sor az SN7.1 nyomástesztjére, melynek során a teszttankot a végsőkig próbára teszik majd, ezzel megvizsgálva az új, 304L rozsdamentes acélötvözet egy újabb továbbfejlesztett változatának szakítószilárdságát.
  • Pénteken elindult Kína új, titkus katonai űrrepülőgépe, mely megszólalásig hasonlít a Boeing X-37B szintén titkos (vagyis eddig annak vélt) járművéhez…Persze erről az eszközről sem került nyilvánosságra semmilyen adat, sőt az sem volt ismert az indítás után, hogy meddig marad Föld körüli pályán az űrrepülőgép, de a legfrissebb információk szerint már vissza is tért a Xinhua-indítóközpontba.
A Starship SN6 indításának pillanata
Fotó: SpaceX

Arianespace 🇪🇺 | SSMS PoC küldetés profil

Csütörtök hajnalban fog elindulni az Arianespace Vega hordozórakétája a Small Spacecraft Mission Service – Proof of Concept misszión Francia Guyanából. Ez egy tesztküldetése lesz az új műholdtároló-modulnak, illetve az ezelőtti Electron indításhoz hasonlóan ez is egy “return to flight” misszió lesz, ugyanis nem repült Vega rakéta tavaly nyár óta a VV15 küldetés kudarca miatt.

Indítás ideje, helye: 2020. szeptember 3. magyar idő szerint 01:51, Guyana Űrközpont – ELV (Ensemble de Lancement Vega – Vega indítóállás), Kourou, Francia Guyana 🇫🇷
Megbízó, rakomány: SSMS szénszálas kompozit műholdtároló egység – ezen pedig 7 kisműhold és 46 CubeSat a 0,25U-tól egészen a 6U méretekig (1U=10x10x10cm, kb. 1 kilogramm)
Rakomány össztömege: 830 kg
Hordozórakéta: Arianespace Vega hordozórakétája
Pálya: alacsony napszinkron pálya (SSO) 700 km, 97.90° 
Élő közvetítés: hivatalos élő közvetítés az Arianespace YouTube csatornáján (amint elérhető a link, frissítjük a cikket)
Indítás kimenetele: sikeres indítás (összefoglaló)

Vega rakéta korábbi indítása
Forrás: Arianespace

Vega
A Vega (Vettore Europeo di Generazione Avanzata, magyarul: újgenerációs európai hordozórakéta) az Arianespace legújabb hordozórakétája, melyet az Olasz (ASI) és az Európai Űrügynökség (ESA) segítségével fejlesztettek ki. 1998-ban kezdődött a tervezés, 2012-ben repült először – ennek a fedélzetén volt az első magyar műhold is, a Masat-1.
Alacsony poláris és napszinkron pályákra 1430 kg hasznos terhet tud állítani, elliptikus (200x1500km) 1960 kilogrammot. Az Ariane-1 által használt ELA-1 indítóállás lett átalakítva a Vega számára, a mai megnevezése ELV – Ensemble de Lancement Vega.

Vega és az ELV startállás
Forrás: ESA

A rakéta négyfokozatú – az első fokozat egy szilárd hajtóanyagú P80 motor 2261 kN (!) tolóerővel. A második fokozat szintén egy szilárd hajtóanyagú rakétamotor, mely a Zefiro 23 nevet viseli, 871 kN tolóerőt biztosítva. A harmadik fokozat is egy szilárd hajtóanyagú motor, a Zefiro 9, ami 260 kN tolóerőt nyújt. A negyedik fokozat a precíz pályára állítás érdekében folyékony hajtóanyagot használó AVUM fokozat – egy ukrán RD-843 hipergolikus hajtóművel rendelkezik 2 kN tolóerőt biztosítva. A hajtóanyagkeverék UDMH/N2O4 – asszimetrikus-dimetilhidrazin és dinitrogén-tetraoxid. A fokozatok égési ideje: 1. fokozat – 110 másodperc, 2. fokozat – 77 másodperc, 3. fokozat – 120 másodperc, 4. fokozat – 667 másodperc.
A legutóbbi misszión amikor a FalconEye-1-et kellett volna pályára állítania, a hibát a Zefiro 23 okozta, ugyanis nem indult be és így visszazuhant a rakéta.

A rakéta egyes komponensei, és az őket gyártó vállalatok
Forrás: ESA

Small Spacecraft Mission Service és a rakomány
Ez lesz a tesztrepülése a Vega-SSMS konfigurációnak. Az SSMS egy szénszálas kompozit anyagokból készült kisműholdak tárolására majd kibocsátására tervezett modul a Vega rakéta orrkúpjában. A programot 2016-ban kezdték el az Európai Bizottság támogatásával. Célja, hogy az egyre növekvő kis- és nanoműhold piac igényeit kielégítség ezzel a rideshare (több kisműhold egyszerre osztozik egy rakétán) opcióval. A rakomány:

Műhold(ak) MéretTulajdonosGyártóAlkalmazás
ATHENAkisműholdFacebookMaxar Technologiestávközlés
GHGSat-C1kisműholdGHGSatSFLtávérzékelés
NEMO-HDkisműholdSpace-SISFL&Space-SItávérzékelés
UPMSat-2kisműholdIRD-UPMIRD-UPMtechnológiai demonstráció
ESAILkisműholdExactEarthLuxSpacetávérzékelés
ION Cubesat CarrierkisműholdPlanet LabsD-Orbitműhold-tárolóegység
NewSat-6kisműholdSatellogicSatellogictávérzékelés
SpaceBEE 10-2112 db 0,25USwarm TechnologySwarm Technologytávközlés
Flock-4v 1-1414 db 3UPlanet LabsPlanet Labstávérzékelés
LEMUR-2 112-1198 db 3USpire GLOBALSpire GLOBALtávközlés
Cat-5 A&B2 db 6UUPC&ESADeimos&Tyvaktávérzékelés
DIDO-33USpacePharmaSpacePharmatudományos
PICASSO-BE3UESABIRA-IASBtávérzékelés
SIMBA3UESAKMI-IRMtávérzékelés
TRISAT3UMaribori EgyetemSkyLabstávérzékelés
TTÜ-1002UTalTechTalTechtávérzékelés
AMICalSat1UCSUG&MSUCSUG&SatRevolutiontávérzékelés
NAPA-16UThai Királyi LégierőISISpacetávérzékelés
TARS-16UKepler Comms.ÅAC Clyde Spacetávközlés
Tyvak-01716UismeretlenTyvakismeretlen
OSM-1 Cicero6UOrbital SolutionsTyvaktávérzékelés
SSMS és az AVUM adapter
Forrás: Arianespace

Újabb négy indításra szóló megbízást nyert a SpaceX a SES-től

A SES (Société Européenne des Satellites), luxemburgi székhelyű európai műholdakért felelős központ tegnap jelentette be, hogy a SpaceX-et bízza meg újabb négy darab O3b mPOWER műhold felbocsátásával. Korábbi együttműködéseknek köszönhetően már hét hasonló műhold állt közepes magasságú Föld körüli pályára (MEO – Middle Earth Orbit), és a most bejelentett megbízásnak köszönhetően 2021 elejétől tovább bővül a műhold-család. Az összesen 20 db-ból álló O3b konstelláció terrabájt-gyorsaságú internetkapcsolatot fog biztosítani az SES 50 országban megtalálható partnerei számára. Ha összeáll a teljes flotta, az O3b mPOWER egy különböző magasságokban keringő műholdakból álló, egységes lefedettséget biztosító, és nagyobb megbízhatósággal működő hálózat lesz, mely a következő évtizedben rengeteg cég fejlődését teszi lehetővé majd.
A két cég remek kapcsolata és együttműködése egyébként egészen 2013-ig nyúlik vissza, az SES volt ugyanis a SpaceX első olyan partnere, mely műholdak geostacionárius pályára állításával bízta meg őket, és első alkalommal juttatott egy újrahasznált Falcon-9 rakétával az űrbe kommunikációs eszközt.

Kép
Látványterv az O3b mPOWER teljes hálózatáról
Forrás: @SES_Satellites


Űrhírek – 2020. augusztus 16.

  • Augusztus 11-én hajtotta végre a NASA az utolsó főpróbát az OSIRIX-REx űrszondával, mely a jelenlegi tervek szerint októberben vesz mintát a Bennu kisbolygó felszínéből.
  • Szintén kedden hajtott végre helycserét a SpaceX a Starship SN-5 és SN-6 prototípusokkal. Előbbi a tesztpadról került vissza az összeszerelő csarnokba, utóbbit pedig onnan szállították át a tesztpadra, és a tervek szerint ma kerül sor az első, kriogenikus nyomástesztre.
  • A hét közepén érkezett a szomorú hír, hogy tragikus hirtelenséggel elhunyt Bernard Kutter, a ULA vezető kutatója, mérnöke. Ő volt felelős a cég azon terveiért, melyek a Holdraszállással és a Holdra való teherszállítással kapcsolatosak. Emellett jelentős szerepet játszott a ULA új nehézrakétájának, a Vulcannak a tervezésében, illetve a Blue Origin BE-4 hajtómű újrafelhasználási koncepciójának kidolgozásában, melyekkel gazdaságosabban működtethető a Vulcan.
  • Szintén a Vulcannal kapcsolatos hír, hogy csütörtökön először tesztelték az új GEM-63XL névre hallgató szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétákat, melyekből 2, 4 vagy 6 darabot fognak a rakétára szerelni.
  • Pénteken jelentette be Jim Bridenstine, hogy október 23-án tervezik indítani az első éles kereskedelmi emberes űrrepülést az ISS-re. A Crew-1 misszió keretében három amerikai, és egy japán űrhajós utazik majd az Űrállomásra.
  • Szintén pénteken került nyilvánosságra, hogy Doug Loverro a korábban felröppent pletykáknak megfelelően valóban jogtalanul bocsátott információkat a Boeing rendelkezésére az Artemis-program holdkompjának pályázati kiírása közben. További információk ebben a cikkben.
  • Tegnap sikeres röppálya-módosító manővert hajtott végre a Perseverance marsjáró. A korrekció előre betervezett folyamat, melyet még több követni fog, ahogy az eszköz közeledik a Mars felé. Az új rover már majdnem 43,5 millió km-re jár a Földtől, és “már csak” kb. 426 millió km-es út van hátra számára.
  • A július 31-i halasztás után tegnap este elindult az Arianespace Ariane-5 rakétája Francia Guyanaból, melynek rakománya a Galaxy 30 távközlési műhold az Intelsat számára, a MEV-2 élettartam meghosszabító eszköz ugyancsak az Intelsat számára, és a BSAT-4B távközlési műhold a japán BSAT vállalatnak. A küldetés profilt itt, az indítás beszámolóját pedig itt találjátok.
Az Ariane-5 rakéta indítása augusztus 15-én
Forrás: @esa

Egyszerre három műhold állt pályára Kourouból

Tegnap este az Arianespace igáslova, az Ariane-5 elstartolt három geostacionárius műholddal a fedélzetén. A küldetésről ebben a cikkben írtunk részletesebben. Ezzel a misszóval egy távközlési műhold élettartam-hosszabbító küldetés is elindult az Intelsat számára. A hordozórakétát eredetileg július 31-én tervezték indítani, de Ground Support Equipment (GSE – földi kiszolgáló berendezések) problémák miatt el kellett halasztani a startot.

Az Ariane-5 elindulása
Forrás: Arianespace

A napkutatás története – 3.rész

Előző részünkben (katt ide az olvasásért) a közös német-amerikai Helios-programról írtunk, illetve az ICE űrszondáról. De még nincs vége! Itt a harmadik rész is, most három űrszondát fogunk kivesézni, vágjunk is bele.

Ulysses űrszonda

Az Ulysses űrszonda az első olyan napkutató eszköz, mely képes volt a Nap pólusainak a vizsgálatára is. Az ESA (Európai Űrügynökség) és a NASA közös szondája (az ESA építette). 1990. október 6-án indították a Discovery űrrepülőgéppel (STS-41) a Kennedy Űrközpontból. A Discovery rakterében elhelyezték az Inertial Upper Stage-et (szilárd hajtóanyagú stabilizált felső fokozat, IUS), az IUS-re a PAM-S-t (szilárd hajtóanyagú forgás-stabilizált felső fokozat) és végül a PAM-S-re pedig az Ulysses-t. Miután az űrrepülőgép Föld körüli pályára állt, a legénység megkezdte a kiengedést. Kinyitották a raktérborítást, 50 fokos szögbe állították a három részből álló rendszert, és kieresztették. Miután kellően biztonságos távolságba ért, begyújtották az IUS-t. Amikor elfogyott a hajtóanyag, leválasztották az IUS-t, 80 forgás/percre gyorsították a szonda tengelykörüli forgását és begyújtották a PAM-S fokozatot. Miután elégett minden hajtóanyag, leválasztották a PAM-S fokozatot, és az Ulysses immáron úton volt a Jupiter felé (sebességrekordot állított fel az ember gyorsította eszközök közt, amit csak később a New Horizons döntött meg). 1992. februárjában érkezett meg a Jupiterhez, ahol végrehajtotta a fékező gravitációs hintamanővert. A hintamanőver segítségével lefékezték a szondát, a perihélium valamivel több mint 1AU, apihélium 5AU, 70 fokos inklinációval. A keringési idő 6 év.

A szonda pályája a Naprendszerben.
Sárga: Jupiter
Kék: Föld
Lila: Ulysses űrszonda
Többi szín: üstökösök

A szondát egy radioizotópos termoelektrikus generátor látta el a szükséges elektromos árammal. Ez 7,8 kilogrammnyi plutónium-oxidot (Pu-238) tartalmazott, mely 300W teljesítményű volt. A szonda mérte a töltött részecskék áramlatát, sebességét, sűrűségét és gyorsulását, csillagközi por beérkezését, különböző hullámhosszú sugarakat (gamma, röntgen, rádió, plazma). Az Ulysses méréseiből kiderült, hogy a Nap mágneses mezeje sokkal bonyolultabb módon lép kölcsönhatásba a Naprendszer többi égitestével. A bolygóközi teret kitöltő anyagok vizsgálatakor kiderült, hogy a csillagközi térből 30-szor annyi por érkezik, mint ahogy ezt eddig hitték. Továbbá a napszél erősségének a mérésekor rendkívül alacsony növekedést, illetve intenzitást mértek, az addigi legalacsonyabbat az űrkorszak kezdete óta. A Jupiter mágneses mezejét is tanulmányozta. Többször áthaladt a Nap északi és déli pólusa felett, először tanulmányozva ezeket. 2007 és 2008 közötti poláris áthaladások közbeni méréseknél kiderült, hogy a Nap pólusai által létrehozott mágneses mező sokkal kisebb, mint azt addig hitték. Több üstökös mellett is elhaladt mellékméreseket végezve. 2008-ban gondolkodtak a küldetés meghosszabbításán, de végül 2009-ben az űrszondát kikapcsolták. A mai napig kering csillagunk körül.

Az űrrepülőgépből való kieresztés után még a gyorsítófokozaton (illusztráció)

Wind űrszonda

A Global Geospace Science Satellite „Wind” a NASA egy rádióhullám és plazmakutató, illetve napszél-elemző űrszondája a Föld magnetoszférájában. Ez a legöregebb mai napig aktív és tudományos méréseket végző napkutó űreszköz.  Ez egyik legnehezebb addigi napkutató űrszonda a maga 1250 kilogrammos tömegével. Napelemei 370W elektromos áramot termelnek. A szondát 1994. november 1-én indították Cape Canaveralből egy Delta II-es űrrakétával. Az L1 Lagrange pont körül állt pályára, ahonnan a küldetése befejezéséig fog tevékenykedni. A szondát három évre tervezték, már több mint 25 éve aktívan végez méréseket. A szondával vizsgálták a magnetopauzát (a terület, ahol a Föld mágneses tere és a napszélből eredő nyomás egyensúlyban van), rengetek elméleti részecskefizikai feltételezést bizonyítottak be, továbba hatalmas továbblépést értek el az ionkutatásban, mágneses mezőről szóló tudásunk bővítésében, illetve egyéb új napfizikai tevékenységek felfedezésében. Több mint 100 000 csillagközi porrészecske becsapódást észlelt a gyűjtőegység. A Van Allen-öveket érő kölcsönhatásokról is rengetek információt gyűjtöttek. Az alábbi tudományos kutatás a mai napig folyik. A Wind adatait felhasználták a következő napkutató űrszondák tervezésénél.

Solar and Heliospheric Observatory (SOHO)

A SOHO egy európai/amerikai közös napfizikai misszió. 1995. december 2-án indították egy Atlas-II hordozórakétán Cape Canaveralből. A szondát a francia-angol Matra Marconi Space  (ma Airbus Defence and Space) építette. 1850 kilogrammos tömegével jócskán túllépett az elődein. Napelemei 1500W elektromos áramot termeltek. A jelentős tudományos kutatásai mellé ez az első űrszonda, amely háromtengelyes stabilizációval rendelkezik.  A szondát az L1 Lagrange pont körül halo pályára állították. A Nap kromoszféráját (fotoszféra feletti vöröses árnyalatú réteg), az ún. transition region-t (a kromszféra és napkorona közötti réteg, vagy átmeneti réteg) tanulmányozza. Távérzékelési méréseket is végez a Nap atmoszférájában. L1 pont napszélméréseket (sebesség, sűrűség, nyomás, stb.) a mai napig végez, és helyben összegzi az adatokat. A Nap belső szerkezetét is kutatja, jelentős áttörést ért el a helioszeizmológiában. A SOHO segítségével valós idejű űridőjárási adatokat kaphatunk, óránkénti képeket a Napunk felszínéről és egyéb eseményekről valós időben – egy esetleges potenciálisan veszélyes napkitörés esetén a SOHO-val minimális, de létező előrejelzési rendszert építettek ki. 1998-ban fejezte be a két évig tartó alapküldetését.

1998. június 24-én az irányítók karbantartási munkák közben elvesztették a SOHO jelét. A szonda az ún. „emergency Sun reacquisition mode“-ba lépett (vészhelyzeti Nap-újrairányítási mód), ami akkor lép életbe, ha az űrszonda elvesztette az orientációját a Nap felé. Ebben az üzemmódban az eszköz automatikusan beindította az orientációs gázdinamikai kormányfúvókáit, és megpróbált újra a Nap irányába állni.. A jelet nem tudták fogni, és semmilyen telemetriai adat nem érkezett a szondáról még hetekig. Az irányítókban felvetődött az a gondolat, hogy a szondát végleg elvesztették. Hetekkel később, pontosabban szeptember 25-én újra elkezdték fogni a SOHO jelét. Későbbi elemzések alapján rájöttek, hogy a szonda stabil forgásba került, de a napelemei körülbelül 90 fokkal fordultak el a Naptól, és a szonda akkumulátorai gyorsan lemerültek, az antennák, illetve a jelvevők se működtek. 4 hétnyi egy irányba való stabil forgás után, a szonda eleget tett meg a pályáján ahhoz, hogy újra energiát termeljenek a napelemei, habár jóval kevesebbet, mert még nem volt az optimális szögben, de a forgás jócskán lelassult. A SOHO ezután sikeresen visszaállt a Nap-irányzójának segítségével, és a tudományos munka folytatódhatott. A mai napig végez tudományos és űridőjárási munkát, nagyon sikeres űrszonda. Ezen a weboldalon lehet figyelemmel kísérni a SOHO misszióját illetve órás szinten frissített méréseket, képeket nézni Napunkról.

A SOHO napszélsebesség mérései 2000-ben

A negyedik részben a Genesis és STEREO missziókkal fogunk foglalkozni.

Az Ariane-6 hordozórakéta

Ezzel a cikkel indul el a következő sorozatunk, melynek célja a világ űrhajózási indítójárműveinek a részletes bemutatása. Az Ariane cikksorozatunkban megígértük, hogy az Ariane-6-ot is megemlítjük, így ezzel a rakétával szeretném elindítani a sorozatunkat. Először pár fontosabb adatot összeírunk a rakétáról, melyekkel sejtést kaphatunk a méretekről és a felhasználási célokról.

Funkció:Közepes teherbírású hordozórakéta
Származási ország, gyártó:ESA/Franciaország – Arianespace 🇫🇷/🇪🇺
Indítási költség:75 millió € vagy 95 millió € (A62/A64)
Sikerességi arány (sikeres/összes indítás):0/0 (fejlesztés alatt)
Elsődleges indítási helyszín:Guyana Űrközpont, ELA-4 🇫🇷
Ariane-6 illusztrációja (64-es konfiguráció)

Méretek

Magasság:63 méter
Átmérő:5,4 méter
Indítási tömeg:530-860 tonna
Fokozatok száma:2 + gyorsítórakéták

Segédrakéták és áramvonalazó orrkúp (fairing) átmérő

Segédrakéták száma:2 vagy 4
Átmérő:3 méter
Hajtóanyag tömege:143 tonna/segédrakéta
Hajtómű:P120
Tolóerő:4 500 kN
Újrfelhasználhatóak?Nem
Áramv. orrkúp átmérő:5,4 méter
Áramv. orrkúp hossz:20 méter
Újrafelhasználható?Igen

Első és második fokozat

1. fokozat átmérő:5,4 méter
Hajtóanyag tömege:140 tonna
Hajtómű:Vulcain 2.1
Tolóerő:1 370 kN
Hajtóanyag:Kriogenikus LH2/LOX
(hidrogén/folyékony oxigén)
Újrafelhasználható?Nem
2. fokozat átmérő:5,4 méter
Hajtóanyag tömege:31 tonna
Hajtómű:Vinci
Tolóerő:180 kN
Hajtóanyag:Kriogenikus LH2/LOX
(hidrogén/folyékony oxigén)
Újrafelhasználható?Nem

Hasznos teher kapacitás

Hasznos teher alacsony Föld
körüli pályára (LEO):
Ariane 62: 10 350 kg
Ariane 64: 21 650 kg
Hasznos teher alacsony
napszinkron pályára (SSO):
Ariane 62: 6 450 kg
Ariane 64: 14 900 kg
Hasznos teher geostacionárius
átviteli pályára (GTO):
Ariane 62: 5 000 kg
Ariane 64: 11 500 kg

Az Ariane-6 története

Az Ariane-6-ot a 2010-es évek elején vetették fel mint az Ariane-5-öt helyettesítő hordozórakétát. 2012 és 2015 között számos koncepciót és tervet kidolgoztak a jövőbeli hordozórakétáról. 2016-ban több ESA tagország is pénzügyileg beszállt a programba, illetve több szerződést is megkötöttek az első tesztpéldányok megtervezésére és megépítésére.
Az Európai Űrügynökség (ESA) a szükséges tanulmányok elkészítése után 2012-ben kiválasztotta az Ariane-6 PPH dizájnt. Ebben az első fokozatot három darab P145 szilárd hajtóanyagú rakéta alkotta volna. A második fokozat egy darab P145 szilárd fokozatból állt volna, tetején a H32 kriogenikus felső fokozattal. Ez a verzió 6500 kilogrammot tudott volna geostacionárius átviteli pályára (GTO) állítani 95 millió dolláros áron. 2014-ben az Ariane-6 PPH program tervezett költségét 4 milliárd euróra becsülték, de később 3 milliárd euróra sikerült ezt csökkenteni a beszállítók körének a leszűkítésével.

Ariane-6 PPH verzió

2014-ben az Airbus és Safran meglepte az Európai Űrügynökséget egy közös vállalkozás bejelentésével az Ariane 6.1 és 6.2 javaslat keretében. A közös vállalkozással nem csak az Ariane-6 tervezése és építése járt volna, hanem a Francia Űrügynökség (CNES) osztalékát is kivásárolták volna az Arianespace-ből. Az ő tervezetük szerint az Ariane 6.1 egy kriogenikus első fokozattal rendelkezett volna, mely egy darab Vulcain-2 hajtóművel lenne felszerelve. Az első fokozatot még P145 gyorsítórakéták segítették volna, amik az Ariane-5 segédrakétáihoz képest váltak volna le a fő fokozatról. A második fokozat egy kriogenikus fokozat lett volna, melyet az újonnan fejlesztett Vinci hajtómű gyorsított volna. A 6.2-es változat annyiban tért volna el a 6.1-es változattól, hogy ezt az EPS hipergolikus fokozatot használta volna második fokozatként az Aestus hajtóművel (az EPS fokozatról ebben a cikkben írtunk bővebben). Az Ariane 6.1 változatot kereskedelmi, míg a 6.2-es változatot főleg katonai célokra használták volna.

Ariane 6.1 és 6.2 verziók

2014 szeptemberében a Francia Nemzeti Űrhivatal (CNES) az Ariane 6 PPH dizájnt ért kritikák miatt egy új tervezetet nyújtott be – az Ariane 62 és 64-et. Ez a verzió egy krigenikus első fokozatot (Lower Liquid Propulsion Module) használ, amely a Vulcain 2.1 hidrolox (hidrogént és oxigént használ) hajtóművel van ellátva (Vulcain 2 fejlesztett változata). A második fokozat (Upper Liquid Propulsion Module) egy darab, szintén kriogenikus üzemanyaggal meghajtott Vinci hajtóművet használ. Ebben a tervben a P120-as szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétákat használnák segédrakétákként. Ezeknek a rakétáknak változtatható a száma, két P120-as esetén 75 millió € egy indítás, négy esetén 90 millió €, a fenti táblázatban lehet látni, hogy milyen tömegű űreszközt tudnak pályára állítani egyes pályatípusokra.
Az Ariane-62/64 a PPH tervezettel ellentétben egy rugalmas indítójárművet biztosít az európai piacnak. Az Ariane-62-t nehezebb (főleg katonai) műholdak indításánal fogják használni, míg a 64-est a kereskedelmi dupla indításoknál. 2014 végén az olasz, francia és német miniszterek egy gyűlésen közös űrstratégiai megállapodásokat kötöttek, az Ariane-5 örökösét illetően is. 2014 decemberében az Európai Űrügynökség bejelentette, hogy az Ariane-62/64 javaslatot választották ki az Ariane-5-öt felváltó jövőbeli indítójárműnek. A fejlesztés teljes költsége 3,6 milliárd €, melynek 89%-át az ESA, a maradék 11%-ot pedig az Arianegroup és egyéb partnerek finanszíroznak.

2014-es luxemburgi gyűlés ahol az Ariane-6-ról döntöttek

2010-ben a CNES a Roszkozmosszal egy újrafelhasználható Ariane-6 variáns lehetőségéről tárgyalt. Egy metánt használó, hajtóművel leszálló első fokozatot terveztek, de később elvetették az ötletet, mert pénzügyileg jobb opció, ha évente tíz darab rakétát legyártanak a tervek szerint. Másik ok a hajtóművek gyártása volt, ugyanis egy stabil hajtóműgyártó láncot építettek ki az elmúlt évtizedekben, és az újrafelhasználással ennek a kihasználtsága jelentősen lecsökkenne a CNES nyilatkozata szerint. 2015-ben az Airbus bejelentette az Adeline visszatérő fokozat fejlesztését, mellyel a hajtóműveket és a legértékesebb részeit a rakétának megpróbálnák visszaszállítani az indítóközpontba egy szárnyakkal és hajtóművekkel rendelkező repülő segítségével. Az Adeline első repülésését 2025 és 2030 között láthatjuk majd.
2016-ban az Airbus Safran Launchers bejelentette, hogy az Adelinen való munka folytatódik, és, hogy egy új methalox (metánt és oxigént égető) hajtómű fejlesztése is elkezdődött. Ez az új hajtómű Prometheus névre hallgat és az Ariane-6 első fokozati hajtóműveként tervezik egy nap alkalmazni, újrafelhasználással (vagy az Adeline-el vagy egy hajtóműves visszatéréssel).
Másik célja ennek a hajtóműnek, hogy az Ariane-6 árát felére csökkentsék, ugyanis a tervezett gyártási költsége csak 1 millió € lenne, és akár ötször is repülhetne.

Az Adeline visszatérés közben. Középen lehet látni a főhajtóművet.
Forrás: Airbus

Előkészületek, jelenlegi állapot

Az Ariane-6 már a végső tesztelési stádiumban van, ahol a teszteredmények fogják meghatározni a gyártási mechanizmusokat. A Német Űrügynökség (DLR) lampoldshauseni telepén sikeres teszteket hajtottak végre a Vulcain 2.1 és Vinci hajtóművekkel, a repülésre való engedélyezés hamarosan megtörténhet. Ugyanezen a teszttelepen zajlanak a második fokozat tesztjei, és a Vinci második fokozatra való integrációja és végső tesztelése. A második fokozat az Arianegroup brémai üzeméből érkezik.

A franciaországi Les Mureaux-ban (ahol a többi Ariane komponenst is gyártják) találhatóak a legnagyobb kavarásos dörzshegesztőgépek Európában, melyekkel az Ariane-6 kriogenikus első fokozati üzemanyagtartályait fogják készíteni. Az első fokozatot és a Vulcain 2.1 hajtóművet összekötő szegmenst is ugyanitt gyártják és szerelik fel a rakétára. Az első P120C (a C-variáns a Vega-C rakéta számára készül, de a motor identikus) gyorsítórakéta statikus tesztgyújtása tavaly januárban sikeresen lezajlott a Guyana Űrközpontban. Egy második sikeres tesztgyújtás után ez is megkapta a repülési engedélyt.

Vulcain 2.1 hajtóműtesztje

A szénkompozit segédrakétákat az Avio olaszországi Colleferroban található üzemében gyártják és töltik meg szilárd hajtóanyaggal. A szénszálas áramvonalazó orrkúpot (payload fairing), ami a rakományt védi az atmoszferikus repülés közben a RUAG Space gyártja Svájcban. Ugyanez a cég gyártja a Vega, Ariane 5 illetve a ULA Atlas és Vulcan rakétákra az orrkúpot. Az első repülésre az orrkúp egyik fele már kész van, a másik gyártása még zajlik.

Az ELA-4 építkezés
Forrás: Arianespace

Az összes felkészülési folyamatot sajnos érintette a koronavírus-járvány, de leginkább az ELA-4 indítóállás építkezését. 2020 végére tervezték az első indítást, de ez sajnos két okból sem valósulhat meg. Az egyik az előbb említett késés, a második a OneWeb műholdak biztonytalansága. Az első misszión 36 OneWeb műholdat állított volna pályára, de sajnos a cég csődbe ment (és az esetleges finanszírozás is biztonytalan még) így valószínűleg új rakományt kell keresni az első startra, ami előreláthatólag 2021-ben lesz.

OneWeb műholdak pályára állítása
Forrás: OneWeb

Ezzel kitárgyaltuk az Ariane-rakétacsaládot. Ha még nem olvastad el a küldön Ariane sorozatunk első vagy második részét, azt az alábbi linkeken megteheted. A következő cikkünkben egy kis hordozóról fogunk írni, amely turbószivattyú-rendszere teljesen egyedi az űriparban…

Az Ariane-1/2/3 rakéták történelme
Az Ariane-4/5 történelme

A napkutatás története – 2.rész

Előző részünkben (katt ide az olvasásért) bemutattuk a napkutatás fejlődését az ókortól napjainking, illetve belekóstoltunk az űrkorszakba is a Pioneer-programmal. Folytassuk cikksorozatunkat, most a Helios-programmal és az ICE űrszondával.

Helios-A és Helios-B űrszondák

Ezek az első nem teljesen amerikai, illetve szovjet fejlesztésű világűrkutató szondák. 1966-ban Lyndon B. Johnson amerikai elnök Ludwig Erhardt német kancellárral együttműködési megállapodást kötött a világűr kutatása érdekében, még javában a Pioneer-program alatt.
A megállapodásban két Nap- és Naprendszerkutató űrszonda indítását fogalmazták meg. A program finanszírozását 70 százalékban az akkori nyugatnémet űrkutatási hivatal (DFVLR) állta, a maradék 30 százalékot a NASA. Pontosabban, a német Messerschmitt-Bölkow-Blohm cég tervezte és építette a Helios szondákat, míg a NASA biztosította a hordozórakétát és az összes többi indítási és irányítási infrastruktúrát.
A szondapáros első darabját, a Helios-A-t 1974. december 10-én indították Cape Canaverelből, SLC-41-es indítóállásról egy Titan IIIE Centaur rakétával. Ez volt a második indítása ennek a típusnak – tesztindítás sikertelen volt, ugyanis a Centaur fokozat hajtóműve nem indult be és később megsemmisült. A Helios-A indítása eseménytelenül zajlott le, teljes sikerrel. Egy elliptikus, Nap körüli pályára állt, 0,311 AU perihéliummal és 0,99 AU aphéliummal, 192 napos keringési idővel. A missziót több meghibásodás is nehezítette. Az antennák egyike nem nyílt ki, ezért a rádióplazma-érzékelő csak alacsony frekvenciájú hullámokat észlelt. Amikor a nagyfrekvenciájú antennát kinyitották, az ebből adódó hullámok több tudományos kísérletet is zavartak a szondán, illetve a jelvevőt is. Hogy ezt a zavarást lecsökkentsék, a kommunikációt csökkentett elektromos áramfelhasználással bonyolították le. A szondán a legnagyobb mért hőmérséklet 132 celsius fok volt, ez a magas érték néhány eszköz működését már befolyásolta, de a missziót nem hiúsította meg.

Helios-A űrszonda Titan IIIE/Centaur rakétája indítás előtt

A második darabot, a Helios-B-t 1976. január 15-én indították Cape Canaveralből, ugyanarról az indítóállásról, ugyanolyan típusú Titan IIIE Centaur rakétán. A Helios űrszondák tömege 371 és 374 kilogramm között mozgott, mely jóval meghaladta a Pioneer-program eszközeinek bármelyikét. A Helios-B-t ugyanúgy elliptikus heliocentrikus pályára állították, 0,29 AU perihéliummal és 0,98 AU aphélimmal és 0° inklinációval. Ezen a szondán több változtatást eszközöltek, hogy kiküszöböljék a Helios-A-n észlelt hibákat. Javították a hajtóműrendszert és a navigációs és tájolási rendszert. Az űreszköz hőszigetelését, külső bevonatát is fejlesztették, ennek köszönhetően 15%-al nagyobb hőáramlatot is kibírt a szonda. A fejlesztések eredményeképpen közelebb tudták küldeni a Naphoz. Amikor elérte perihéliumát, elérte a 70 kilométer másodpercenkénti sebességet, amivel sebességrekordot állított fel a szonda (ezt később csak a Parker Solar Probe döntötte meg).
Fontos és pontos adatokat gyűjtöttek azokról a folyamatokról, amelyek a napszelet hozzák létre, illetve a bolygóközi anyagok, kozmikus sugárzás, és a napszél plazmájának a gyorsulásáról egy 10 éves periódus alatt, tehát több állítást összefüggésbe tudtak hozni, és hozzákapcsolni a naptevékenységi maximumhoz és minimumhoz. Az előbb említett folyamatok változását a Nap pólusainak vándorlása befolyásolja. Meghatározták az ún. Állatövi-fény porfelhőjének elhelyezkedését, összetételét és szétszóródottságát.

Több különböző üstököst is vizsgáltak a szondák, közülük egynek a csóváját is megközelítették. A rádió- és plazmahullám-detektorok rádiókitöréseket észleltek, amiket napflerek kutatásához használtak a naptevékenységi maximum idején. Kozmikus sugárzást mérő egységek a Nap és bolygóközi anyag (por, egyéb naprendszert kitöltő anyagok) hatását vizsgálták a kozmikus sugarak terjedésére, amelyek a Napból erednek, valamint galaktikus forrással rendelkeznek. Napfogyatkozásokkor alkalom nyílt pontosabb napkorona-vizsgálatra. Ilyen alkalomkor, a földi irányítók egy jelet küldtek az űrszondának, – és ha épp a napkorona mögött helyezkedik el optimális helyzetben, akkor a küldött jel a napkoronán keresztül eljut a szondához, ami az adott jelet visszaküldi a Földre ugyanazon az úton.
A napkoronán visszaérkező jel terjedésének a változása információkat szolgáltatott a napkorona sűrűségének ingadozásáról. Ezek mellett rengetek egyéb napfizikai és űridőjárási adatot küldött vissza a Földre. Egy igazán sikeres program volt, a legközelebbi Napközelben való elrepülés 43 millió kilométerre közelítette meg a Napunkat (Helios-B, 1976).  Az űrszondák 18 hónapra voltak tervezve, de jócskán túlteljesítettek. A Helios-A működött a legtovább, az utolsó telemetriai adatcsomag 1986. februárjában érkezett a Földre. Ezután a programot sikeresnek és befejezettnek tekintették, a szondák mai napig heliocentrikus pályán keringenek.

International Cometary Explorer/International Sun-Earth Explorer 3 (ICE/ISEE-3)

Az amerikai-európai fejlesztésű International Sun-Earth Explorer űrszondasorozat harmadik, s egyben utolsó darabja (az első két darab Föld körüli pályán végzett kutatást, illetve fogadta az ISEE-3 jeleit). Célja a Föld mágneses mezeje és a napszél közötti kölcsönhatás vizsgálata. Az előzőkhöz képest jelentősen nagyobb, 479 kilogramm a tömege. Maga a szonda hasonlított az elődeihez, napelemtábláit a henger alakú test oldalán helyezték el, melyek együttesen 173W elektromos áramot termeltek. 1978. augusztus 12-én indították egy Delta 2000-es hordozórakétán Cape Canaveralből. Kutatása során vizsgálta a napszél és a Föld mágneses mezejének legkülső részének a kölcsönhatását. Feladata volt még a Naptól 1AU távolságban lévő régió sugárzási adatainak mérése, a Föld mágneses mezejét érő napszél ún. lökéshullámainak részletesebb vizsgálata. Magát az űrszondát az L1 Lagrange-pont körüli halo pályára helyezték el, és onnan végezte el a méréseit. Miután az L1-nél befejezte a küldetését, az irányítók úgy döntöttek, hogy új misszióra küldik az eszközt. A szonda új feladata a napszél és üstökösök légköre közötti kölcsönhatás kutatása lett.

1982-ben a szonda beindította a hajtóműveit és kilépett az L1 körüli halo pályáról és egy átviteli pályára lépett. Ezután többször megkerülte az L2 Lagrange pontot, keresztülhaladva a Föld mágneses mezejének a „csóváján”. Tizenöt manőver a hajtőművekkel, és öt hintamanőver a Hold körül véglegesen kirepítette az ISEE-3-at a Föld-Hold rendszerből és heliocentrikus pályára állt. A Hold melletti legközelebbi elrepülés mintegy 120 kilométerre közelítette meg a felszínt 1983-ban. Ekkor kapta a szonda az új nevét, az International Cometary Explorer-t. Az új pályájának köszönhetően 1985-ben megközelítette a Giacobini-Zinner-üstököst mintegy 7800 kiométerre, átszáguldva a csóváján. A szonda 1986-ban átrepült a Halley-üstökös csóváján, a minimális távolság 28 millió kilométer volt. (1910-ben a Halley 20 millió kilométerre közelítette meg a Földet). 1997-ben a NASA leállította az ICE missziót, és csak egy helymeghatározási jelet hagytak meg. A szondát a NASA szimbolikusan a Smithsonian Institutionnek ajándékozta. 1999-ben és 2008-ban is fogták a jelét, 2014-ben utoljára.
A következő részben három másik napkutató szondát fogunk alaposan megvizsgálni.