Elhunyt Thomas Stafford űrhajós, az Apollo-10 és a híres Apollo-Szojuz küldetés személyzetének tagja

Kapcsolódó

A nap képe #1437 – F. Story Musgrave űrsétája

A felvételen F. Story Musgrave látható. Az STS-6 keretén...

Az ESA 522 millió eurós szerződéssel segíti az ExoMars küldetést

A kissé hányattatott sorsú ExoMars küldetés újabb lendületet vehet,...

A Rocket Lab egy 14,4 millió dolláros szerződéssel gazdagodott

Nem mindennapi megbízást nyert el a Rocket Lab: a...

A nap képe #1436 – A Szojuz MSz-24 űrhajó belsejében

Loral O’Hara, Oleg Novickij és Marina Vasziljevszkaja a Szojuz...

Közel két hónap után teljesített ismét küldetést a SpaceX az Amerikai Űrhaderő megbízásából

Ezúttal egy űridőjárás-figyelő műholdat juttatott napszinkron pályára a Falcon-9. Kis...

Sajnos újabb legendás Apollo-asztronauta repült örökre a csillagok közé.

93 éves korában, a mai napon elhunyt Thomas Stafford amerikai űrhajós, az Apollo-10 és az Apollo-Szojuz küldetések tagja. A szomorú hírt Bill Nelson, a NASA igazgatója jelentette be. Halála azt is jelenti, hogy az összesen 24 Apollo-űrhajósból már csak heten vannak életben, közülük négyen jártak a Holdon.

Fiatal évei a NASA előtt

Thomas Patten Stafford 1930. szeptember 17-én született az oklahomai Weatherfordban. A fiatal Thomas már a 2. világháború alatt közel került a repüléshez a közelben fekvő katonai légitámaszpont miatt, 14 éves korában már át is élhette a repülés élményét egy Puper Cub típusú repülőgépben.
1952-ben az Oklahomai Egyetem elvégzése után rögtön az Amerikai Haditengerészeti Akadémiára jelentkezett, ahol újoncként a USS Missouri  hadihajón szolgált, szobatársa pedig az a John Young lett, akivel később az Apollo-10 küldetésen is együtt repült a Holdhoz. Az akadémia után az Amerikai Légierőhöz került, ahol tesztpilóta lett. Ahogy akkoriban megszokott volt, a NASA fiatal vadászpilóták közül választotta ki a jövőbeli űrhajósokat, és a második űrhajósosztály tagjai közé Staffordot is beválogatták 1962. szeptember 14-én, tehát majdnem éppen a 32. születésnapján. 

NASA-pályafutás

A Gemini-programba való bekerülését követően a Gemini-3 küldetésre jelölték Alan Shepard mellé (aki az első amerikaiként hajtott végre űrugrást, ezzel kijutva a világűrbe), de társa belsőfül- és egyensúly problémái miatt mindkettejüket leváltották. Ezt követően Wally Schirra mellé került eredetileg a Gemini-6 misszióra, melynek indulását 1965. október 25-re tűzték ki, de az Agena dokkoló céljármű felrobbanása miatt törölték a repülést. Gemini-6A jelzéssel jelölték ki őket, feladatuk pedig a hosszabb küldetést teljesítő Gemini-7-tel való űrbéli randevú lett (melynek során csak a megközelítés volt a cél, nem az összekapcsolódás). Stafford és Schirra december 12-én indult volna a nyolc nappal korábban startoló Gemini-7 után, de a hajtóművek beindítása után azonnal félbe is kellett szakítani a folyamatot egy elektromos hiba miatt. Végül december 15-én sikeresen elindulhattak ők is, mindössze másfél méterre közelítették meg a Gemini-7-et, majd öt órával később el is indultak haza, 16-án pedig sikeres leszállással zárták küldetésüket. 

Thomas Stafford és Wally Schirra. Fotó: NASA

Stafford második űrrepülését a Gemini-9A küldetésen teljesítette. Itt sem ment teljesen simán minden: még a 6A misszió előtt jelölték a 9-es jelzésű repülésre Eugene Cernan-nel, a fő személyzet tagjai Charlie Bassett és Elliot See voltak, akik sajnálatos módon 1966. február 28-án leszállás közben balesetet szenvedtek és életüket vesztették T-38-as repülőgépükben, ezért Staffordot és Cernan-t tették át a fő személyzetbe. A Gemini-9A 1966. június 3-án szállt fel és állt orbitális pályára, a módosított céljármű (Augmented Target Docking Adapter – ATDA) két nappal korábban indult, de a megközelítés után nem tudtak hozzá csatlakozni, mert a dokkolórendszer csak részlegesen nyílt ki. 

Eugene Cernan-nel. Fotó: NASA

Az Apollo-programban a később törölt Apollo-2 küldetés tartalékjának jelölték először Staffordot, majd Deke Slayton, az Űrhajósiroda vezetőjének döntése értelmében átkerült a holdraszállási „főpróbára” kijelölt Apollo-10 személyzetébe, a fent említett John Young és a Gemini-9-es társa, Eugene Cernan parancsnokaként. 1969. május 18-án indultak a Hold felé Charlie Brown becenevű űrhajójukkal, és bár az indítás rendkívül rázós volt, végül sikeresen pályára álltak. Miután elérték a Hold körüli pályát, Stafford és Cernan leváltak a holdkomppal a parancsnoki modulról, és mindössze 14,5 km-re közelítették még a felszínt. Bár szinte biztosan megfordult a fejükben, hogy jó lenne leszállni, erre nem volt lehetőségük a holdkomp túlsúlya miatt (erre a küldetésre még egy nehezebb verzióval indultak). Mindent ugyanúgy végrehajtottak, mint őket követő társaik, Neil Armstrong és Buzz Aldrin az Apollo-11-gyel, így minden célkitűzést teljesíteni tudtak a holdkomp rendszereinek tesztelésével. Miután ismét összekapcsolódtak a Charlie Brown-nal, két napos Hold körüli keringést követően indultak vissza a Földre. Űrhajójuk a hazaút során közel 39.900 km/órás sebességre gyorsult, így a háromtagú személyzet felállította a legnagyobb sebességet, amit ember valaha elért eddig. Küldetésüket sikeres leszállással fejezték be 1969. május 26-án.

Az Apollo-10 személyzete. Balról jobba: Eugene Cernan, John Young és Thomas Stafford. Fotó: NASA

Harmadik űrrepülése után, 1969 júliusában az Űrhajósiroda vezetője lett Alan Shepard helyett, aki az Apollo-14 küldetés parancsnokaként készült a Holdra, így Deke Slayton mellett felügyelte a soron következő Apollo-küldetéseket, és a Skylab előkészületeit, majd Shepard hazatérése után visszaadta neki a pozíciót. Ebben az időszakban állapodott meg Richard Nixon amerikai elnök és Alekszej Koszigin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke egy közös Apollo-Szojuz űrrepülés (Apollo-Soyuz Test Project, ASTP) végrehajtásában, aminek parancsoki tisztségére amerikai oldalról Staffordot jelölték ki. Társai Deke Slayton és Vance Brand lettek, szovjet oldalról Alekszej Leonov és Valerij Kubaszov készült a Szojuz-19 tagjaként a történelmi misszióra. Utóbbi űrhajó 1975. július 15-én, magyar idő szerint 14:20-kor indult, 21:50-kor pedig Staffordék is megkezdték útjukat az Apollo űrhajóval. Két napos keringés után július 17-én került sor a legendás találkozóra, aminek képsorai az űrtörténelem leghíresebb felvételei közé tartoznak. A két személyzet a kézfogások után több közös kísérletet is végrehajtott és sajtótájékoztatót tartott, majd 44 órás közös keringést követően szétváltak. A Szojuz-19 július 19-én, az Apollo 21-én ért földet, de Staffordot itt is üldözte a balszerencse: a parancsnoki modul gázdinamikai fúvókáiból a kabinba szivárgott dinitrogén-tetroxid miatt oxigénmaszkot kellett felhúznia a személyzetnek az ereszkedés során, de Brand így is elvesztette eszméletét, ezért Staffordnak kellett helyettesítenie a feladatok végrehajtásában. Végül biztonságosan sikerült földet érniük, a három űrhajóst rögtön egy hawaii kórházba szállítottak.

A híres találkozó Alekszej Leonovval. Forrás: NASA

A NASA utáni évek

Stafford 1975. november 15-én hagyta el az űrhivatalt, és az Edwards Légibázison vállalta el a légierő és a NASA műveleteinek felügyeletét, ahol 1979-ig dolgozott. Idős éveiben a Freedom, majd a Nemzetközi Űrállomás műveleti tanácsadója lett, de a Shuttle-Mir programban is technikai tanácsadó volt az STS-63 és 71 küldetések során. 
Alekszej Leonovval szoros barátságban maradtak, olyannyira, hogy a volt szovjet űrhajós lett Stafford kisebb gyermekeinek keresztapja. Leonov 2019 októberi haláláig kapcsolatban maradtak, a kozmonauta temetésén pedig Stafford is beszédet mondott. 

Ma tehát egy újabb legenda távozott közülünk, és immár a csillagok közül figyeli, vajon mikor tér vissza az emberiség ismét a Holdra. Nyugodjon békében, Stafford altábornagy!

Dark mode powered by Night Eye