Napra pontosan 50 évvel az utolsó emberes Hold-küldetés, az Apollo-17 leszállása után újabb nagy mérföldkövet ért el a NASA: sikerrel zárult az Artemis-program első repülése, és épségben visszatért a Holdat is megjáró Orion űrhajó. A mélyűri repülésekre tervezett űrkabin 1,3 millió kilométeres útja során kétszer is elhaladt a Hold mellett, valamint új rekordot is döntött, hiszen a maga 432 ezer kilométeres távolságával ez az űrhajó vált a legtávolabbi emberek szállítására alkalmas űreszközzé, ami vissza is tért a Föld felszínére.
Az űrkabin magyar idő szerint 18 óra 39 perckor szállt le a Csendes-óceán felszínére nem messze a Baja California-félsziget partjaitól. A 25 és fél napos missziót abszolváló űrhajót katonai kereső- és mentőcsapatok segítségével gyűjtötték be, az amerikai haditengerészet San Diego-osztályú csapatszállító hajója, a USS Portland fedélzetére. A földöntúli utat megjáró űrhajót először a kaliforniai San Diego kikötőjébe szállítják át, onnan légi úton az Egyesült Államok keleti partján lévő Kennedy Űrközpontba, ahol november 16-án egy SLS rakéta tetején kezdte meg útját.
Kilátás az Orionból 8 ezer kilométeres magasságból. Ezt a felvételt az űrhajó közvetlenül a hazatérés előtt készítette. Kép forrása: NASA’s Orion Spacecraft
A meglehetősen összetett leszállási procedúra már órákkal a Föld elérése előtt megkezdődött: magyar idő szerint december 11-én, délután 2 óra körül egy végső pályakorrekciós manőverrel az Oriont a végleges ereszkedési röppályára állították, hogy a Baja California melletti leszállási területen belül érje el az óceánt. Fontos megemlíteni, hogy ez egy másodlagos leszállási zóna, ugyanis az elsődlegesen kijelölt területen nem voltak megfelelőek az időjárási körülmények a biztonságos visszatéréshez.
Ezt követően a folyamatos rádiókapcsolat fenntartásának a szerepét átvette a NASA Tracking Data and Relays Satellite (TDRS) műholdas rendszere, ugyanis az Orion már túl közel volt ahhoz, hogy a Deep Space Network (DSN) antennáival kövessék azt. Nem sokkal légkörbe való belépés előtt búcsút intett az űrkabin az Európai Űrügynökség által szolgáltatott European Service Module (ESM) szervizmodulnak, ami kulcsfontosságú szerepet játszott a küldetés sikerességében. Ekkor az Orion fedélzeti rendszerei átvették a stabilizációs és irányítási feladatokat, és a kapszula felkészült a visszatérés legkeményebb részére.
Mindeközben a USS Portland fedélzetén már javában zajlottak az előkészületek az Orion hazahozatalára. Kép forrása: NASA’s Orion Spacecraft/Twitter
Az Orion egy ún. skip reentry manőver segítségével vészelte át a légkörbe való belépést. Ez a módszer abban különbözik a hagyományos visszatérésről, hogy nem egyszer lép be a Föld atmoszférájába, hanem kétszer, mégpedig úgy, hogy az első belépéskor kihasználva az Orion által generált felhajtóerőt, az űrhajót aktívan „kormányozva” kivezetik a légkörből. Nem sokkal később ismét visszatér a légkörbe, és ekkor már jóval kisebb sebességgel, és ezáltal alacsonyabb terhelést elszenvedve szágult át a légkör sűrűbb rétegein. Ezt az egész skip reentry folyamatot nagyjából úgy kell elképzelni, mint a kacsázó kavicsot a víz felszínén, és a lényege az, hogy két felvonásra bontják a meglehetősen rázós visszatérést, ami nem csak az űrhajót, de a személyzetet is kíméli, hiszen így csak közel 4 G lassulásnak vannak kitéve.
A belépéskor az űrhajót egy ablatív hőpajzs védte a pokoli körülményektől. Mivel az Orion a Hold távolságából tért vissza, a belépési sebessége jóval nagyobb volt, mint egy olyan űrhajónak, ami például a Nemzetközi Űrállomásról hoz haza űrhajósokat. A közel 40 000 kilométer per órás beérkezéskor az űrkabin „alatti” légrétegnek ideje se volt eltávolodni az űrhajótól, így annak halmazállapota plazmává alakult, és ez a súrlódással együtt közel 2760 Celsius-fokra is felhevíthetette a hőpajzsot. Az AVCOAT anyagból készült, közel 180 szegmensből álló réteg vastagsága 3,5-7,5 cm között mozog, és az űrsikló kerámiacsempéivel ellentétben ablatív tulajdonsággal rendelkezik, tehát folyamatosan leégett az űrhajó aljáról.
Élő kép az Orion visszatésére közben. A narancsárga „paca” a képen az űrhajó által húzott plazmacsóva képe. Kép forrása: NASA TV
A belépés első szakaszában előre várható módon megszakadt a rádiókapcsolat az űrhajóval, hiszen a kabint körülölelő légköri plazma teljes mértékben blokkolta a rádiójelek adását- és vételét. Nem sokkal később 11 fékezőernyő kinyílásának a sorozata vette a kezdetét. Ezek közül a leglátványosabbak az elsődleges fékezőernyők (2 db), majd a főernyők (3 db) nyitása volt.
A fékezőernyők szubszonikus, tehát hangsebességnél lassabb repülése szakaszban nyíltak ki, és nagyjából 210 km/h sebességre fékezték az űrhajót. Ekkor vették át a szerepet a főernyők, amelyek aztán egészen a vízreszállás pillanatáig lasstották az Oriont, ami nagyjából 30 km/h sebességgel „csobban” a Csendes-óceánba.
A küldetésre napra pontosan 50 évvel azután került sor, hogy az Apollo-17 misszió űrhajósai 1972. december 10-én a Challenger holdkomppal leszálltak a Taurus-Littrow-völgyben. Gene Cernan és Harrison Schmitt ekkor az emberiség máig utolsó lábnyomait hagyták ott a felszínen, ám ez a következő években megváltozhat, és a mai Artemis-1 űrrepülés sikere biztos, hogy egy lépéssel közelebb hozta ezt.
Az űrhajó már a Csendes-óceánban. Kép forrása: NASA TV