Munka a Holdon – Az Apollo-15 története – 2. rész

Kapcsolódó

Titokzatos kínai műholddal indult az idei első Hosszú Menetelés-5 rakéta

Ma délután magyar idő szerint 12:30-kor Kína is újabb...

A B1061-es Falcon-9 következő repülése már a huszadik lesz

A cím természetesen optimistán tekint a jövőre, mely akár...

A Nova-C leszállt! Ismét egy amerikai űreszköz a Holdon, 1972 óta először

Múlt éjjel sikeresen landolt a Holdon az Intuitive Machines...

A nap képe #1387 – Neptune – Excelsior

A Space Perspective tesztkapszulája, melyet Neptune - Excelsior névre...

Sajtóközlemény: A 4iG csoport önálló vállalatba szervezi űr- és technológiai portfólióját

A bejegyzés alatt álló 4iG Space and Technology Zrt. az alapítást követően 45 százalékos tulajdont szerez a REMRED Technológiai és Fejlesztő Zrt.-ben A...

Cikksorozatom első részében az Apollo-15 módosításairól és a küldetés újraértelmezéséről írtam. Vitathatatlan tény, hogy a tizenötös küldetés előtt nem volt még ilyen összetett és ilyen hosszan tartó küldetés a Hold felszínén. Egyáltalán nem meglepő dolog, hogy a tudományos és technikai felszerelés bővítése, vagy helyesebben mondva újragondolása az űrhajósok képzésére, a leszállóhely keresésére, valamint az égitesten végzett munkára is vonatkozott. Hiszen az Apollo-15-nek mindent kicsit máshogy kellett csinálnia, mint elődjeinek.

Az Apollo-12 küldetés holdkompjának landolását követően egyértelművé vált, hogy a holdkomp képes arra a precíz, pontos landolásra, melyre eredetileg tervezték. A tervek szerint a negyedik Holdon járó küldetés egyik fő profilja a geológiai megfigyelések lettek volna. Ám ehhez az akkori űrhajóskiképzés nem volt elégséges. Az Apollo űrhajókra kiképzett legénység tudása tantermi oktatásokra és kisméretű kőzetminták felismerésére korlátozódott a kezdeti időkben. De összetettebb geológiai megfigyelések megtételére nem tette alkalmassá az űrhajósokat. A NASA engedve a szakemberek nyomásának az Apollo-15 legénységét már egy merőben új formában készítette fel a Holdon végzett geológiai kutatásokra. A Caltech akkori geológia professzorának, Lee Silvernek a bevonásával a terepgyakorlatokon végzett felkészítése lett az űrhajósképzés fő iránya. A Földön végzett terepmunka során a holdi körülmények egy részének modellezése is elvégezhető volt. Az égi kísérőnkre készülő űrhajós pár nagyméretű hátizsákkal teljesítette a gyakorlatot. Továbbá, mint a valós helyszínen, itt is rádióval tartották a kapcsolatot egymással és a kijelölt CapCommal. Később a gyakorlat rádiós kommunikációja igazán hasznosnak bizonyult. No de nem kizárólag az űrhajósok számára. A kommunikációért felelős CapCom személyzete tapasztalatot szerzett abban, hogy hogyan lehet megfelelően fordítani az űrhajósok „pilóta szlengjét” a földön maradó tudományos tanácsadók számára. De a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden sem maradhatott ki a képzési rendszer újításaiból. Az ő terepgyakorlata a levegőben történt. Az űrhajó holdfelszín feletti sebességét szimulálva kellett geológiai megfigyeléseket végeznie.

Az Apollo-15 űrhajósai terepgyakorlaton
Forrás: NASA

Az Apollo-15 idejére az eredeti holdi leszállóhelyek már mind elavultnak számítottak. Ebben nagy szerepet játszott az előző küldetések leszállóegységei által gyűjtött számos pozitív tapasztalat. A holdkompok navigálhatósága sokkal bátrabb tervezést tett lehetővé a meglátogatható helyszínek tekintetében. A biztonságos, nagy, sík területek helyett valamivel kockázatosabb, tudományos szempontból érdekes leszállóhelyek keresése vált szükségessé. Hónapok teltek el a lehetséges leszállóhelyek vizsgálatával, mígnem a küldetés parancsnokának véleménye alapján a Hadley-Appeninek leszállóhely lett kinevezve végleges helyszínnek. Dave Scott véleménye szerint az említett helyszín teljes mértékig megfelel a leszállási előírásoknak, s ő a Falconnal biztonságos landolásra lesz képes a kiválasztott völgyben. A leszállóhely a Mare Imbrium peremén található völgyben ideális helyszínnek tűnt több szempontból is. A területen több „holdkorszak” kőzetanyaga is elérhető volt, így igazán érdekes és gazdag megfigyelések és mintagyűjtés várt az űrhajósokra. Az Apollo-15 küldetésével az előző „H-típusú” küldetéseket teljes egészében leváltotta az új típusú, lényegesen hosszabb „J-típus”. Az új küldetések időbeosztása is teljesen különbözött az eddig alkalmazottaktól. Ha úgy vesszük, három 24 órás napra osztották a Holdfelszínen töltött időt. Egy nap időrendjét a következőként határozva meg: 4 órás előkészülő időszakot 7-8 órás holdséta követett. Ezután négy órás holdséta utáni munka várt a két űrhajósra, melyet természetesen 8 órás pihenőidő követett.

Az Apollo-15 leszállóhelye és a tervezett útvonalak
Forrás: NASA

A landolást követően egy rendhagyó „nulladik” EVA keretében Dave Scott, a küldetés parancsnoka elvégezte az első geológiai megfigyelést. A SEVA (Stand-up EVA) névre hallgató tevékenység az űrhajós saját ötlete volt. A Földön végzett gyakorlati oktatásnak hála Dave parancsnok megtanulta, hogy mielőtt egy geológiai lelőhely részletesebb feltárását megkezdenék, az adott helyszín vizuális szemlélése kiemelkedően fontos. Az említett megfigyelést mindig a terület legmagasabb pontjáról szokták végezni. Esetünkben ez a pont a Falcon teteje volt. Rendhagyó módon azt a nyílást használták a vizuális felméréshez, mely a holdkompot az űrhajóval volt hivatott összekötni. A komp kabinjának közepén elhelyezkedő hajtóműfedélre állva a küldetés parancsnoka derékig kiemelkedve a nyíláson lenyűgöző felvételeket készített a környező tájról. De ugyanakkor szóban folyamatosan jelentett a földön maradt geológus csapatnak. Pont úgy, ahogyan a terepgyakorlatok során gyakorolták. A kabinnyomás visszaállítását követően – mely egy negyven perces folyamat – az űrhajósok megkezdték előírt pihenőjüket, hogy teljes erőbedobással kezdhessék meg a három napos Holdon tartózkodást.

A leszállást követő első nap az űrhajósoknál pihenéssel kezdődött. Ők voltak az első Holdon járt emberek, akik a komp biztonságában levehették az űrruhát és a kényelmes kezeslábasokban térhettek nyugovóra. Ám a pihenéssel töltött órák nem a vártnak megfelelően alakultak. A földi irányítás oxigénszivárgást érzékelt, így kénytelenek voltak felébreszteni az űrhajósokat. A vizelet ürítő egyik szelepe volt a felelős a szivárgásért, mely során közel négy kilogrammnyi levegő veszett el. A szelep megjavítása után az űrhajósok az irányítás engedélyével felkészülhettek az EVA-t megelőző 4 órás felkészülő szakaszra, majd pedig az első űrhajón kívüli tevékenységre. A szokásjog szerint elsőnek a küldetés parancsnoka lépett a felszínre. Dave Scott a hetedik Holdra lépő emberként ezt mondta: „Az embernek muszáj felfedeznie. És ezek az itteni felfedezések a legnagyszerűbbek.” A parancsnok a protokollnak megfelelően kinyitotta a holdkomp tárolórekeszét a MESA-t, ahol számos tudományos műszer, kamera és akkumulátor várta, hogy megkezdhesse a működést. Hét perccel ezután Irwin is a Holdfelszínre lépett. Az ő első feladata az volt, hogy biztonsági mintát gyűjtsön. Az utolsó alkalommal végezték el ezt a protokollt, a későbbi küldetések során már nem vettek ilyen mintát. Az űrhajósok első közös feladata az volt, hogy a különleges tárólórekeszből „kihúzzák” a holdautót. Az eszköz egy rugós mechanikának köszönhetően önmagát kihajtogatva szinte készen ereszkedett le a Hold regolitos talajába. A feladat különlegessége, hogy az eredetileg az autóra tervezett kamerát olyan szögbe állították az asztronauták, hogy a kicsomagolás műveletét a földi irányítás saját képernyőin is követhette. Így az utókor számára is megörökítették a Holdon töltött első nap egyik kulcsfontosságú feladatát. A holdautó összeállítása után Scotté volt a megtisztelő feladat, hogy elsőként vezessen autót a Holdon. Igaz, egyelőre antenna és kamera nélkül, csak úgy „pőrén” ment egy kört a Falcon körül. Első tapasztalatait jelezte is a földi irányításnak. Sajnos az eszközön csak a hátsó tengely kormányzása működött, bár az irányítást ez a probléma nem befolyásolta jelentősen. Továbbá jelezte az űrhajós, hogy az űrruha sem úgy hajlik deréktájban úgy, ahogyan kellene. A próbaút után még felszerelték a szükséges alkatrészeket és rendhagyó módon nem az ALSEP összeszerelése következett. Az újdonsült négykerekű közlekedési eszközzel négy kilométeres útra indultak az Elbow és St. George kráterhez.

 Az elektromos autó első megállója a Hadley-rianás és a Hadley-hegység találkozásánál lévő Elbow kráter volt. A leszállóhelytől három kilométert tettek meg az űrhajósok, hogy elérjék ezt a célpontot. Az eredeti felállást követve Scott vezette a járművet, Irwin pedig navigált, s közben a földi irányításnak adott szóban geológiai leírásokat a tájról. Ne gondoljuk azt, hogy ez egy sétakocsikázás volt csupán. A holdautót vezetve a parancsnok nem volt képes 8-10 km/h-nál nagyobb sebesség elérésére, pedig az elméleti végsebesség 18-20 km/h között volt. Ezt a Holdfelszín egyenetlensége magyarázza. Az űrhajósok beszámolója szerint a felszínen kisebb-nagyobb kövek hevertek, melyek megnehezítették a haladást. Megérkezve a célponthoz Irwin űrhajós panorámafelvételt készített a helyszínről. Közben Scott adásra állította a kamerát, hogy aztán azt a földi irányítás távvezérlővel irányítani tudja, majd több kőzetmintát is vettek a kráter széléről. A mintavételhez egy új eszközt is használtak, mellyel több apró követ is begyűjthettek az űrhajósok. A második állomás 500 méterrel arrébb volt. A St. George krátert kezdetektől fogva az első EVA főhelyszínnek tervezték. Itt 45 percnyi kutatómunkát végezve több értékes minta begyűjtése után nem folytathatták tovább a tervezett útvonalat. Az idő szűkössége miatt a soron következő célpontot, a Flow krátert törölték az aznapi tevékenységlistáról, így a holdautó két űrhajósával elindulhatott visszafelé a Falcon űrkomphoz. Az űrhajósokat a komp saját navigációs rendszere segítette a visszatérésben. A landolási helyhez érve azonban az asztronauták azt a megállapítást tették, hogy a rendszer nem tökéletes. A navigációs egység húsz foknyi eltéréssel navigálta vissza az Apollo-15 holdi személyzetét a leszállóegységhez.

Munka közben
Forrás: NASA

A nap utolsó feladataként az ALSEP kutatóállomás felállítása még az asztronautákra várt. A kutató állomást negyedik ilyen rendszerként üzemelték be, a megfelelően lapos helyszín kiválasztása után. A két űrhajós megosztozva a feladaton hatékonyan végezte a már sokszor elpróbált munkát. A parancsnok két lyukat fúrt a talajba a hőáramlás mérésére szolgáló tudományos műszernek. Irwin a rendszer központi egységének beüzemelésével foglalkozott, melyhez aktiválnia kellett egy kisméretű plutónium generátort. Ehhez az eszközhöz csatlakoztatták a többi mérőeszközt a megfelelő áramellátás biztosítása végett. De legalább ilyen fontos volt a rádióadó beüzemelése is, melynek fő feladata az volt, hogy a mérési adatokat továbbítsa a Földre. Az adóberendezés összeszerelése is Irwin feladata volt. Ez is terv szerint, fennakadás nélkül megtörtént. Viszont a hőáramlás kísérletéhez használt eszköz összeszerelése nem ment zökkenőmentesen. Az érzékelők számára elengedhetetlen fontosságú lyukat nem volt képes Scott a megfelelő mélységbe lefúrni. A nem várt problémát egy keményebb kőzetréteg okozta, melyet az erre a célra készített fúró nem volt képes áttörni. Így az eszköz kihelyezésének megoldását a második holdi napra helyezte át az irányítóközpont. A két űrhajós számára engedélyezték a pihenőidő megkezdését. Nem csoda, hogy elfáradtak, hiszen az első nap több, mint 6 órát töltöttek a Holdfelszínen, és 10,6 kilométert tettek meg a holdautóval. Az addigi legtermékenyebb kutatómunka első napján volt túl ez a két bátor férfi, de még kettő nap hátra volt ebben az idegen világban. A következő részben a második, illetve harmadik űrhajón kívüli tevékenység történéseit ismerheti meg a kedves olvasó.

Az összeszerelt ALSEP
Forrás: NASA

Dark mode powered by Night Eye