Egy blog az űrutazásról

Kína (CASC) 🇨🇳 | Gaofen-9-04 küldetés profil

Holnap reggel egy Long March-2D hordozórakéta fog indulni a Csiücsüan Űrközpontból egy Gaofen földmegfigyelő műholddal a rakterében. Összesítettük az indítás részleteit és pár információt a rakományról.

Indítás ideje, helye: 2020. augusztus 6. magyar idő szerint 06:00, Csiücsüan Űrközpont – Launch Area 4, Kína 🇨🇳
Megbízó, rakomány: Gaofen-9-04 polgári földmegfigyelő műhold a China High Definiton Earth Observation (CHEOS) tagja, a CNSA üzemelteti
Hordozórakéta: a CASC Long March-2D rakétája
Pálya: alacsony napszinkron pálya (SSO) – 617×664 km, 98.01° inklinációval
Élő közvetítés: sajnos nem valószínű hogy lesz, de az indítás után frissítjük cikkünket az indításról készült videóval.

Egy korábbi Gaofen-9 indítása
Forrás: NSF

A Gaofen műholdrendszer
A Gaofen műholdak részei Kína polgári földmegfigyelő hálózatának, a China High Definiton Earth Observation, röviden CHEOS-nak. Ez lesz a negyedik Gaofen-9 típusú szatelit pályára állítása, ezt jelzi a 04. A katonai célra szánt Yaogan-9 földmegyfigyelő műhold alapján építették őket, valószínűleg a CAST2000 műholdplatformra. Áramellátását két kihajtható napelemtábla biztosítja akkumulátorok segítségével. Két darab pánkromatikus kamera található az Gaofenen, illetve egy mikrohullámú távérzékelési eszköz is.
Egy méternél jobb felbontású optikai képeket fog szolgáltatni, melyeket többnyire várostervezési, úthálozat építési és pontos földmérési célokra fognak felhasználni.
Mezőgazdasági használatban termés mennyiségének a megbecsülését fogja elősegíteni, illetve esetleges katasztrófahelyzet esetén az érintett terület megfigyelést biztosítja majd. Kína a CHEOS projektet 2010-ben indította ami azóta ez egyik legnagyobb nemzeti technológiai és tudományos projekté nőtte ki magát. A Long March-2D indítójárműről hamarosan egy cikksorozatunkban tervezünk írni.

Gaofen-9 szatelit (animáció)
Forrás: Gunter’s Space Page

Napi videók – SN-5 150 m ugrás

Nem volt kérdés, hogy mi lesz ma a napi videó(k)… A Starship 150 méteres ugrása, a létező összes irányból az összes Youtube-közvetítésből. Azért egy pillanatra gonduljunk bele, hogy milyen szerencsés időket élünk, hogy ennyien foglalkoznak az űrtörténelem ezen részének a dokumentálásával és megörökítésével. LabPadre, SPadre, NASASpaceflight (BocaChicaGal), Everyday Astronaut mind fantasztikus munkát végeznek.

A SpaceX megcsinálta!! Sikeres 150 méteres ugrás a Starship SN-5-tel!

Megtörtént, amit annyira vártunk már mi is és az űrrepülés iránt rajongók világszerte! Helyi idő szerint tegnap este végül mégis megkezdte az újratankolást és az indítási folyamatot a SpaceX Boca Chicaban. Azért újratankolást, mert korábban a nap folyamán már megkísérelték a teszt végrehajtását, azonban nem sokkal a hajtómű begyújását megelőző sziréna megszólalása előtt vészleállást kell végrehajtaniuk. Ugyanis megint túl közel merészkedett egy motorcsónak a tesztelési területhez, ami szintén nem először fordult elő (a statikus hajtóműtesztet se tudta először a SpaceX egy betolakodó miatt végrehajtani).

De végül minden összeállt! Kisebb ellenőrzések után ismét elhagyták a tesztpad területét a technikusok és mérnökök, és megkezdődött a tankolás. És ezúttal sem technikai hiba, sem betolakodó nem zavarta meg a folyamatot. A Raptor SN-27 beindult és a Starship hatalmas porfelhőt felkavarva emelkedett a magasba. Hasonlóan a Starhopperhez, egy parabolikus pályát leírva emelkedett 150 méter magasra, közben kicsit oldalazva folytatta a repülést, majd a landolási lábakat kiengedve ereszkedett és szállt le végül a leszállási zónára. Elsőre minden technikai és mechanikai részegység remekül teljesített, egyedül talán az indítási pad szorul némi javításra.

Ezzel egy újabb lépést tettünk afelé, hogy egyszer az űrhajó a Mars irányába vehesse az irányt! Hatalmas eredmény ez a SpaceX-től, akik a texasi síkságon a semmiből építettek mára egy kisvárosnyi gyártókomplexumot, és mellett pár km-re egy indítási területet. Óriási gratuláció Elon Musknak és a teljes boca chicai csapatnak. És ez még csak a kezdet! Elon megerősítette, hogy a repülési folyamat finomítása végett újabb kisebb tesztrepülésekre is sor fog kerülni a közeljövőben, mielőtt a nagyobb, 20 km-es repülést végrehajtják.

A tesztről készült felvételek és képek önmagukért beszélnek, nem is szaporítom a szót tovább, és nézzük a SpaceX hivatalos drónfelvételét, illetve a fotókat.

Az előddel, a Starhopperrel, vagyis Hoppyval

Első kísérletre nem ugrott a Starship SN-5

Tegnap szinte egész nap arra vártak a SpaceX szakemberei Boca Chicaban, hogy Elon Musk is megérkezzen az irányítóterembe Houstonból, ahol a vasárnap sikeresen visszatért DM-2 küldetés űrhajósait látogatta meg. Helyi idő szierint végül délután 5 órakor lezárták az utakat, minden munkatárs elhagyta a tesztpad területét, és megkezdődhetett a tankolás. Már a figyelmeztető sziréna is elhangzott a hajtómű begyújtása előtt 10 perccel, azonban végül a Raptor SN-27 néma maradt. Végül Elon megerősítette Twitteren, a hajtómű egyik turbópumpájának egyik szelepe nem nyílt ki a begyújtás előtt, ezért az automata megszakítórendszer közbeavatkozott, és leállította az indítási folyamatot.
Reméljük hamar sikerül megoldaniuk a kisebb műszaki problémát a mérnököknek, és ma újból megkísérelhetik a teszt végrehajtását. Egyelőre a hét további napjaira nincs sem útlezárási engedély, sem légtérzár meghirdetve, de ha valamilyen okból kifolyólag ma sem sikerül az ugrás, valószínű újabb tesztidőpontokat igényel majd a SpaceX.

A Starship SN-5 a teszt előtt

A napkutatás története – 2.rész

Előző részünkben (katt ide az olvasásért) bemutattuk a napkutatás fejlődését az ókortól napjainking, illetve belekóstoltunk az űrkorszakba is a Pioneer-programmal. Folytassuk cikksorozatunkat, most a Helios-programmal és az ICE űrszondával.

Helios-A és Helios-B űrszondák

Ezek az első nem teljesen amerikai, illetve szovjet fejlesztésű világűrkutató szondák. 1966-ban Lyndon B. Johnson amerikai elnök Ludwig Erhardt német kancellárral együttműködési megállapodást kötött a világűr kutatása érdekében, még javában a Pioneer-program alatt.
A megállapodásban két Nap- és Naprendszerkutató űrszonda indítását fogalmazták meg. A program finanszírozását 70 százalékban az akkori nyugatnémet űrkutatási hivatal (DFVLR) állta, a maradék 30 százalékot a NASA. Pontosabban, a német Messerschmitt-Bölkow-Blohm cég tervezte és építette a Helios szondákat, míg a NASA biztosította a hordozórakétát és az összes többi indítási és irányítási infrastruktúrát.
A szondapáros első darabját, a Helios-A-t 1974. december 10-én indították Cape Canaverelből, SLC-41-es indítóállásról egy Titan IIIE Centaur rakétával. Ez volt a második indítása ennek a típusnak – tesztindítás sikertelen volt, ugyanis a Centaur fokozat hajtóműve nem indult be és később megsemmisült. A Helios-A indítása eseménytelenül zajlott le, teljes sikerrel. Egy elliptikus, Nap körüli pályára állt, 0,311 AU perihéliummal és 0,99 AU aphéliummal, 192 napos keringési idővel. A missziót több meghibásodás is nehezítette. Az antennák egyike nem nyílt ki, ezért a rádióplazma-érzékelő csak alacsony frekvenciájú hullámokat észlelt. Amikor a nagyfrekvenciájú antennát kinyitották, az ebből adódó hullámok több tudományos kísérletet is zavartak a szondán, illetve a jelvevőt is. Hogy ezt a zavarást lecsökkentsék, a kommunikációt csökkentett elektromos áramfelhasználással bonyolították le. A szondán a legnagyobb mért hőmérséklet 132 celsius fok volt, ez a magas érték néhány eszköz működését már befolyásolta, de a missziót nem hiúsította meg.

Helios-A űrszonda Titan IIIE/Centaur rakétája indítás előtt

A második darabot, a Helios-B-t 1976. január 15-én indították Cape Canaveralből, ugyanarról az indítóállásról, ugyanolyan típusú Titan IIIE Centaur rakétán. A Helios űrszondák tömege 371 és 374 kilogramm között mozgott, mely jóval meghaladta a Pioneer-program eszközeinek bármelyikét. A Helios-B-t ugyanúgy elliptikus heliocentrikus pályára állították, 0,29 AU perihéliummal és 0,98 AU aphélimmal és 0° inklinációval. Ezen a szondán több változtatást eszközöltek, hogy kiküszöböljék a Helios-A-n észlelt hibákat. Javították a hajtóműrendszert és a navigációs és tájolási rendszert. Az űreszköz hőszigetelését, külső bevonatát is fejlesztették, ennek köszönhetően 15%-al nagyobb hőáramlatot is kibírt a szonda. A fejlesztések eredményeképpen közelebb tudták küldeni a Naphoz. Amikor elérte perihéliumát, elérte a 70 kilométer másodpercenkénti sebességet, amivel sebességrekordot állított fel a szonda (ezt később csak a Parker Solar Probe döntötte meg).
Fontos és pontos adatokat gyűjtöttek azokról a folyamatokról, amelyek a napszelet hozzák létre, illetve a bolygóközi anyagok, kozmikus sugárzás, és a napszél plazmájának a gyorsulásáról egy 10 éves periódus alatt, tehát több állítást összefüggésbe tudtak hozni, és hozzákapcsolni a naptevékenységi maximumhoz és minimumhoz. Az előbb említett folyamatok változását a Nap pólusainak vándorlása befolyásolja. Meghatározták az ún. Állatövi-fény porfelhőjének elhelyezkedését, összetételét és szétszóródottságát.

Több különböző üstököst is vizsgáltak a szondák, közülük egynek a csóváját is megközelítették. A rádió- és plazmahullám-detektorok rádiókitöréseket észleltek, amiket napflerek kutatásához használtak a naptevékenységi maximum idején. Kozmikus sugárzást mérő egységek a Nap és bolygóközi anyag (por, egyéb naprendszert kitöltő anyagok) hatását vizsgálták a kozmikus sugarak terjedésére, amelyek a Napból erednek, valamint galaktikus forrással rendelkeznek. Napfogyatkozásokkor alkalom nyílt pontosabb napkorona-vizsgálatra. Ilyen alkalomkor, a földi irányítók egy jelet küldtek az űrszondának, – és ha épp a napkorona mögött helyezkedik el optimális helyzetben, akkor a küldött jel a napkoronán keresztül eljut a szondához, ami az adott jelet visszaküldi a Földre ugyanazon az úton.
A napkoronán visszaérkező jel terjedésének a változása információkat szolgáltatott a napkorona sűrűségének ingadozásáról. Ezek mellett rengetek egyéb napfizikai és űridőjárási adatot küldött vissza a Földre. Egy igazán sikeres program volt, a legközelebbi Napközelben való elrepülés 43 millió kilométerre közelítette meg a Napunkat (Helios-B, 1976).  Az űrszondák 18 hónapra voltak tervezve, de jócskán túlteljesítettek. A Helios-A működött a legtovább, az utolsó telemetriai adatcsomag 1986. februárjában érkezett a Földre. Ezután a programot sikeresnek és befejezettnek tekintették, a szondák mai napig heliocentrikus pályán keringenek.

International Cometary Explorer/International Sun-Earth Explorer 3 (ICE/ISEE-3)

Az amerikai-európai fejlesztésű International Sun-Earth Explorer űrszondasorozat harmadik, s egyben utolsó darabja (az első két darab Föld körüli pályán végzett kutatást, illetve fogadta az ISEE-3 jeleit). Célja a Föld mágneses mezeje és a napszél közötti kölcsönhatás vizsgálata. Az előzőkhöz képest jelentősen nagyobb, 479 kilogramm a tömege. Maga a szonda hasonlított az elődeihez, napelemtábláit a henger alakú test oldalán helyezték el, melyek együttesen 173W elektromos áramot termeltek. 1978. augusztus 12-én indították egy Delta 2000-es hordozórakétán Cape Canaveralből. Kutatása során vizsgálta a napszél és a Föld mágneses mezejének legkülső részének a kölcsönhatását. Feladata volt még a Naptól 1AU távolságban lévő régió sugárzási adatainak mérése, a Föld mágneses mezejét érő napszél ún. lökéshullámainak részletesebb vizsgálata. Magát az űrszondát az L1 Lagrange-pont körüli halo pályára helyezték el, és onnan végezte el a méréseit. Miután az L1-nél befejezte a küldetését, az irányítók úgy döntöttek, hogy új misszióra küldik az eszközt. A szonda új feladata a napszél és üstökösök légköre közötti kölcsönhatás kutatása lett.

1982-ben a szonda beindította a hajtóműveit és kilépett az L1 körüli halo pályáról és egy átviteli pályára lépett. Ezután többször megkerülte az L2 Lagrange pontot, keresztülhaladva a Föld mágneses mezejének a „csóváján”. Tizenöt manőver a hajtőművekkel, és öt hintamanőver a Hold körül véglegesen kirepítette az ISEE-3-at a Föld-Hold rendszerből és heliocentrikus pályára állt. A Hold melletti legközelebbi elrepülés mintegy 120 kilométerre közelítette meg a felszínt 1983-ban. Ekkor kapta a szonda az új nevét, az International Cometary Explorer-t. Az új pályájának köszönhetően 1985-ben megközelítette a Giacobini-Zinner-üstököst mintegy 7800 kiométerre, átszáguldva a csóváján. A szonda 1986-ban átrepült a Halley-üstökös csóváján, a minimális távolság 28 millió kilométer volt. (1910-ben a Halley 20 millió kilométerre közelítette meg a Földet). 1997-ben a NASA leállította az ICE missziót, és csak egy helymeghatározási jelet hagytak meg. A szondát a NASA szimbolikusan a Smithsonian Institutionnek ajándékozta. 1999-ben és 2008-ban is fogták a jelét, 2014-ben utoljára.
A következő részben három másik napkutató szondát fogunk alaposan megvizsgálni.