Sajnos máris újabb Apollo-űrhajós távozott közülünk, elhunyt Frank Borman is

Kapcsolódó

A SpaceX új felderítő műhold-konstelláció első tagját állította pályára az NRO számára

A hattagú hálózatot a Northrop Grumman-nel együtt valósítják meg...

A nap képe #1476 – Gibraltári-szoros

A Gibraltári-szoros, melyet a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről örökítettek meg...

Július első két hetére szűkítette az ESA az Ariane-6 debütálásának időpontját

Jól halad az első repülésre szánt rakéta felkészítése, de...

A négyes szám jegyében zajlanak ezen a héten a kínai indítások

Ezúttal egy Kuajcsou-11 állított pályára négy műholdat, csakúgy, mint...

A nap képe #1475 – Perseverance és a Jezero-kráter

A Perseverance marsjáró, és a poros Jezero-kráter.

Az Apollo-8 tagjaként társaival először hagyta el a Föld körüli pályát és indult a Hold felé.

November 7-én, 95 éves korában elhunyt Frank Borman, a NASA egykori űrhajósa, az Amerikai Légierő ezredese, tesztpilóta. Egyike volt azon három űrhajósnak, aki először indult a Holdhoz. Az Apollo-8 tagjaként Jim Lovellel és William Anders-szel a Holdat megkerülve máig az egyik legnagyobb hatású beszédet intézték a Föld népe felé 1968 karácsonyán. Halálával alig egy hét alatt két Apollo-űrhajóst vesztettünk el, Ken Mattingly múlt héten hunyt el.

Fiatal kora, tanulmányai, vadászpilóta karrierje

Borman 1928. március 14-én született az Indiana állambeli Gary-ben, de családjával még egészen kis korában Tucsonba, Arizonába költöztek. Itt végezte el az általános iskolát, majd a középiskolát is, ezután pedig a West Point Katonai Akadémiára ment. Miután itt is végzett, az Amerikai Légierőhöz került Phoenix-be, ahol vadászpilóta kiképzést kapott. 1951-ben lett hivatásos pilóta. Több repülőgép típussal összesen 3600 repült órányi tapasztalatot szerzett, melyből 3000 sugárhajtású vadászgépekkel történt. 

NASA-évek

Miután feleségével és gyermekével Houstonba költöztek, jelentkezett a Manned Spacecraft Centerbe (Személyzetes Űrhajózási Központba). A 2. űrhajósosztály tagjaként szerezte meg űrhajós képesítését. Első munkakörében a Titan-II hordozórakéta vészmegszakító rendszerének fejlesztéséért volt felelős. Nagy szerepe volt abban, hogy Wernher von Braun rakétamérnökkel egyetértésben automata rendszert dolgoztak ki a rakétákhoz, hiszen ez sokkal gyorsabban képes reagálni vészhelyzet esetén, mint egy ember. 
4 hónapos tantermi oktatás keretében tanult társaival együtt az űrhajók meghajtási rendszereinek működéséről, orbitális mechanikáról, csillagászatról, számítógépes ismeretekről, és alap orvosi ellátásról.

A Gemini-projekt

Az első jelölése a programban tartalékként volt Gus Grissom pilótatársaként az első repülésnek szánt Gemini-3-ra a fő személyzet, Alan Shepard és Tom Stafford mellett. Az űrhajósok rotációs beosztása alapján az adott tartalék személyzet a hárommal későbbi küldetés fő személyzetét alkotják, így Borman a Gemini-6 másodpilótájaként várhatta első repülését. Viszont Shepard-öt az orvosok még 1963 októberében eltiltották további űrrepülésektől, így Grissom lépett elő főpilótának, aki meghívta a házába Borman-t, hogy átbeszéljék a rájuk váró feladatokat. Egy hosszú diskurzus után azonban Grissom belátta, hogy nem tudna együtt dolgozni Borman-nel, ahogy Gene Cernan, az Apollo-17 későbbi parancsnoka fogalmazott, „Grissom és Borman egója túl nagy volt, hogy ugyanabban az űrhajóban elférjenek egymás mellett”. Végül Deke Slayton, az Űrhajósiroda és a személyzetes űrrepülések vezetője John Young-ot tette Borman helyére, de mivel az igazgató mindenképp azt szerette volna, hogy az önbizalomban nem szűkölködő űrhajós is egy két hetes küldetést teljesítsen, a Gemini-7 küldetésre jelölte Jim Lovell parancsnokaként. Borman így a negyedik személy lehetett, aki rögtön első repülésén parancsnokként szolgálhatott. A Gemini-7 1965. december 6-án indult, melynek során az első űrrandevút is végrehajtották a Gemini-6-tal december 15-én. A küldetés gond nélkül ért véget december 18-án, a sikeres repülés után Borman-t ezredesnek léptették elő, és 37 évesen ő lett a legfiatalabb a légierőben, aki ilyen magas rangot elért. 


Az Apollo-program

Borman-t eredetileg az Apollo-9-re jelölték, melyet a holdkomp első tesztküldetésének Föld körüli pályán való tesztjének szántak. Azonban Michael Collins kiesésével (akit porckorongsérv miatt kellett műteni) átkerült az első Holdhoz induló misszióra, és újra Jim Lovell társa lett, azonos „szereposztásban”, mint a Gemini-7 idején: Borman parancsnokként, Lovell parancsnoki modul pilótaként indulhatott a Hold felé, a holdkomp pilóta, William Anders mellett.
A küldetés 1968. december 21-én 13:51-kor indult el. Borman a második napon rosszullétre panaszkodott, ami az űrbéli körülményekhez való alkalmazkodási időszak egyik tüneteként az űrhajósok harmadát gyötörte. Borman nem akarta, hogy a földi irányítás tudjon az állapotáról, de két társának tanácsára végül bevallották, hogy bizonyos okok miatt többször is „takarítani” kellett az űrhajóban. Borman aztán megfelelően alkalmazkodni tudott a súlytalansághoz, és panaszai elmúltak.
December 24-én érték el a Hold körüli pályát, ahol összesen tíz keringést teljesítettek. Épp karácsony első napjára esett az egyik televíziós élő bejelentkezésük, az űrhajósok pedig stílszerűen a Teremtés Könyvéből olvastak fel. Ezt azóta is az egyik legnagyobb hatású tv-s műsorként tartják számon, ami emberek millióinak változtatta meg nézetét Földünkről és a világűrről. 
A küldetés sikeres lezárásaként december 27-én szálltak le a Csendes-óceánon.

A NASA utáni idők

Borman viszonylag hamar, 1970 júniusában távozott az űrhivataltól és a légierőtől is, és július 1-jén már meg is kezdte munkáját polgári pilótaként az Eastern Air Lines-nál Miami-ben. Decemberben már vezető műveleti alelnökként dolgozott a légitársaságnál, mely egyre nagyobb pénzügyi gondokkal küszködött a későbbi évek során, és végül 1986-ban eladásra is került, Borman pedig csalódottan távozott, személyes kudarcként élte meg, hogy nem sikerült megmenteni a céget. 

Idős korát Új-Mexikóban és Montana államban töltötte, ideje legnagyobb részét Alzheimer-kórban szenvedő feleségének ápolásával töltötte. John Glenn 2016 decemberi halála után a legidősebb élő amerikai űrhajós lett (mindössze 11 nappal volt öregebb, mint régi barátja, Jim Lovell). Három napja, november 7-én sztrókot kapott, amiből sajnos már többé nem tért magához és örökre a csillagok közé repült. Halálával nyolcra fogyatkozott a még élő Apollo-űrhajósok száma. 

Nyugodjék békében, Borman ezredes!

Ads Blocker Image Powered by Code Help Pro

Kérjük engedélyezd a reklámokat

Így tudod a Spacejunkie csapatát támogatni, hogy minél több friss hírt hozhassunk Nektek az űrutazás, űrkutatás világából!
Dark mode powered by Night Eye