Apollo-7 – Sikeres tesztút, lázadozó űrhajósok

Az Apollo-1 katasztrófája utáni első emberes Apollo-küldetés feladata az áttervezett űrhajó tesztje volt, Föld körüli pályán. A missziót végül teljes sikernek könyvelték el, de bőven akadtak problémák is, például sor került az első “űrlázadásra” is.

A híres és szomorú Apollo-1 baleset után az Apollo űrhajó parancsnoki modulját teljesen áttervezték, és a gyártó North American cég a CSM–101 jelű, több földi tesztelésen is átesett űrhajót szállította le a misszióhoz. A cél egy 11 napos Föld körüli repülés volt, amin a parancsnoki és szervízmodult (Command and Service Modul – CSM) rendszereit és dokkolási képességét tesztelik. A Holdkomp fejlesztése csúszásban volt, ezért azt későbbi küldetéseken kívánták tesztelni.

A tesztút parancsnoka a veterán Wally Schirra lett, aki korábban a Mercury-program (az ötödik emberes) Sigma 7 jelű, és a Gemini-program 6A jelzésű küldetésein már járt a világűrben. A másik két űrhajós Donn Eisele és Walter Cunningham lett, mindketten újoncok.
Az Apollo-7 több tekintetben is mérföldkő volt: az első emberes Apollo-küldetés, az első háromfős amerikai személyzet, a Saturn-IB első emberes indítása, az első élő TV-közvetítés az űrből, és az utolsó indítás az LC-34 starthelyről.
A Holdért folyó verseny hevében, a NASA már az Apollo-7 előtt elhatározta, hogy a következő küldetés, az Apollo-8 a Hold köré repül majd. Ezt James Webb, a NASA akkori vezetője egy feltételhez kötötte: az Apollo-7-nek hibátlan missziónak kell lennie.
Érdekesség, hogy október 6-án, (mely egyben a 62. születésnapja is volt) alig pár nappal az indítás előtt, Webb bejelentette, hogy lemond a tisztségéről és visszavonul. Október 10-én (1 nappal az indítás előtt) a küldetés parancsnoka Wally Schirra is bejelentette, hogy ez lesz az utolsó űrutazása.

Don Eisele, Wally Schirra és Walter Cunningham

A Saturn-IB hordozónak ez volt az ötödik útja és az első, amin személyzet tartózkodott. A küldetéshez nem volt szükség a Saturn-V rakétára (mely ekkor már túl volt két tesztúton: Apollo-4 és Apollo-6), a Föld körüli pályára elég volt a Saturn-IB 15 tonnás teherbíró képessége is.
A furcsa, és érthetően ideges körülmények (az oroszok is haladtak közben a Hold felé, a NASA még mindig a “Tűz” után próbálta magát összeszedni) között folyt a felkészülés, és az indítást október 11-re tűzték ki. A startra a Cape Canaveral-ben, a Légierő bázisán található LC-34 indítóállomást jelölték ki, melyrő már több Saturn-IB indítás is volt, illetve itt történt az Apollo-1 balesete is. Az Apollo-7 startja után amúgy az LC-34-et nem használták többet (a Saturn-IB indításokat a 38B-re helyezték át), 1969-ben a nagyrészét elbontották, és a mai napig az Apollo-1 emlékhelyeként szolgál.

Indítás, dokkolási szimuláció

Október 11-én rendben elindult az Apollo-7, a Saturn-IB rakéta is tökéletesen teljesített, habár felszállás előtt akadt némi probléma. A start napján erős keleti szél fújt az óceán felől, ami egy esetleges vészhelyzet esetén a mentőtoronnyal leszakított űrhajót a szárazföld felé, lakott területre fújta volna. Az indítást ennek ellenére az irányítóközpontból engedélyezték, de ezt a parancsnok Wally Schirra hevesen ellenezte, aki már a legénység másik két tagjával az űrhajóban beszíjazva várta a startot.

A végül problémamentes start után az első feladat egy dokkolási szimuláció végrehajtása volt, – igazi Holdkomp híján egy makettal. A második fokozatról (S-IVB) való leválás után az űrhajót visszafordítják az S-IVB felé, és úgy csatlakoznak a még a második fokozatban lévő Holdkomphoz, melyet aztán “kivontatnak”. Ez a folyamat azért szükséges, mert a Holdkomp a CSM mögött került elhelyezésre – ezt a módszert alkalmazták az Apollo-program összes későbbi küldetésén. Az Apollo-7 feladata ennek a dokkolási folyamatnak a szimulációja volt, tényleges csatlakozás nélkül.
A műveletet Donn Eisele, a parancsnoki modul pilótája sikeresen el is végezte, annak ellenére, hogy az S-IVB fokozat takarólemezei (ezek fedték a Holdkomp dokkoló adapterét) nem váltak le teljesen, hanem csak virágszirmok módjára nyíltak ki. Az esetből tanulva a később küldetéseken már robbanócsavarokat alkalmaztak a fedelek eltávolítására.

Az Apollo űrhajó tesztjei

Az egyik legfontosabb teszt az űrhajó fő hajtóművének (Service Propulsion System – SPS) a tesztje volt, mely egyben az egész program koncepciójának alappillére is. Ez a hajtómű lassítja majd le az űrhajót a holdi pályára álláshoz, illetve visszatérésnél ezzel gyorsítanak ki vissza a Föld felé. Az űrhajósok összesen 8 hajtóműindítást végeztek el sikeresen, és mindegyik a meghatározott 1%-os hibahatáron belül történt. Az űrhajósok navigációs helyzetmeghatározást is végeztek (szextánssal is), illetve az űrhajó összes rendszerét alaposan letesztelték, és pár apróságon kívül mindent rendben találtak.

Walter Cunningham feljegyzéseket készít

Megfázás és egyéb problémák

A problémák hamar, már a küldetés elején elkezdődtek, amikor is Wally Schirra náthás lett, amit aztán hamar két társa is elkapott. A világűrben ez még nagyobb probléma, ugyanis nincsen gravitáció, amitől távozni tud a váladék az orrüregből, helyette fájó, feszítő érzést okozott az űrhajósoknak, akik érthetően nem érezték jól magukat. A tüneteket különböző fájdalomcsillapítókkal és gyógyszerekkel próbálták enyhíteni, de a feszes repülési ütemterv sem segített. Az űrhajósok úgy érezték, hogy Houston túl sokat vár el tőlük, ugyanis a tesztek sokkal több időt vettek igénybe, mint ahogy azt korábban megbecsülték.
A feszültség később a tervezett élő TV-közvetítés előtt csúcsosodott ki: Schirra kereken megmondta az irányítóközpontnak, hogy nem kezdik meg a közvetítést, amíg az elvárt hajtóműteszteket be nem fejezik. Végül az Űrhajós Iroda főnöke, Deke Slayton (aki felelt a legénységek kiválasztásáért) avatkozott közbe, és utasította az űrhajósokat a TV-közvetítés megkezdésére, ami a körülményekhez képest jó hangulatban telt.

Az első TV-közvetítés az űrből

Az asztronauták közérzetét az új hulladékgyűtjő rendszer (értsd: WC) sem könnyítette meg: egy ürítés 30 percig tartott, és büdös szagot árasztott a kabinba.
Több másik rendszerre is panaszkodtak az űrhajósok: az űrhajó életfenntartó rendszereinek szivattyúi és ventillátorai elég hangosak voltak (ezért néha ki-be kapcsolták azokat), valamint a hűtőrendszer vezetékein is sokszor pára csapódott ki, amit a személyzetnek kellett “felporszívózni” a vizeletürítő csövekkel. Az Apollo-programra kifejlesztett új ételek sem nyerték meg a tetszésüket (korábban csak tubusos ételeket vittek fel a Mercury és Gemini-programban): a fagyasztva szárított ételek – melyhez hideg, vagy meleg vizet kellett adni – könnyen törtek, morzsálódtak és természetesen szanaszét repültek a kabinban. A napi 2500 kalóriás étrend fontos részei voltak az energiaszeletek, ezeket azonban az űrhajósok nagyon édesnek találták, így gyorsan megutálták őket.

Az alváshoz használatos hálózsákok kényelmetlenek voltak (rossz helyen voltak a szíjak), és az alvási ciklusok meghatározása sem volt tökéletes: 24 órán keresztül zajlott a munka, ezért aki aludt, az is hallgathatta a hangos rádióforgalmazást.
A visszatérésre készülve újabb szóváltásba került a személyzet a földi irányítással: Schirra ragaszkodott hozzá, hogy visszatérés közben ne vegyék fel a sisakjukat. A megfázás miatt ugyanis a váladék a fülükben gyülemlett fel, ami füldugulást okozott, és az űrhajósok attól féltek, hogy az esetleges nyomásváltozás miatt beszakadhat a dobhártyájuk (és sisakban az orrukat sem tudják kifújni).
Az irányítás többször is utasította őket a sisakok használatára, de Schirra nem engedett, és végül mindhárom űrhajós sisak nélkül tette meg a visszatérést.
Azért lássuk be, Schirra már egyáltalán nem foglalkozott a következményekkel, ugyanis már a küldetés előtt bejelentette, hogy távozik a NASA-tól… Az esetnek azonban súlyos következményei voltak Eisele és Cunningham számára: soha többet nem válogatták be őket repülő személyzetbe.

Visszatérés, és a küldetés eredményei

Október 22-én, 10 nap és 20 óra repülés után tért vissza a fáradt, de megkönnyebbült személyzet. Kapszulájuk az Atlanti-óceánra (a későbbi Apollo-küldetések már a Csendes-óceánra érkeztek), a Bermuda-szigetektől délre csobbant, ahol a 13 kilométerrel arrébb tartózkodó U.S.S. Essex repülőgép hordozó várta.

A küldetés után 8 napig tartott az asztronauták “kihallgatása”, akik részletesen beszámoltak az összes tapasztalatukról az új űrhajót illetően. A megfigyeléseknek köszönhetően sok változtatást eszközöltek a következő, 1968 decemberében induló Apollo-8 útjához.
A problémák ellenére a küldetés minden előzetes célkitűzést sikerült elérni, és kiderült, hogy az Apollo űrhajó megfelel a későbbi holdexpedíciók követelményeinek.

Fontosabb repülésadatok

Rakéta, űrhajó: Saturn-IB (SA-205), Apollo űrhajó (CSM-101, Holdkomp nélkül)
Személyzet: 3 fő
Parancsnok: Walter Schirra Jr. (harmadik, egyben utolsó űrutazása)
Holdkomp pilóta: Walter Cunningham (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
Parancsnoki modul pilóta: Donn F. Eisele (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
Start, indítóállomás: 1968. október 11. Cape Canaveral, LC-34
Időtartam: 10 nap, 20 óra, 9 perc, 3 másodperc
Magasság: 231-297 km
Leszállás: 1968. október 20. Atlanti-óceán

A küldetés jelvénye

Források
spacefacts.de
Wikipedia
NASA

Apollo-13 – A “sikeres kudarc”

Az Apollo-13 a hetedik emberes küldetése volt az Apollo-űrprogramnak, mely a harmadik Holdraszállást tervezte végrehajtani. Az Apollo-11 és 12 küldetés sikere után nem a biztonságos leszállás és minimális kutatómunka volt a NASA célja a Holdon, hanem már összetettebb geológiai vizsgálatokat és feladatokat tűztek ki az űrhajósoknak. Erre utal a misszió mottója is: „Ex Luna, Scientia” (From the Moon, Knowledge ~ kb. Tudomány a Holdról).

A legénység
Az elsődleges személyzet tagjai eredetileg Jim Lovell parancsnok, Ken Mattingly parancsnoki modul pilóta és Fred Haise holdkomp pilóta voltak, a tartalékszemélyzetet pedig John Young parancsnok, Jack Swigert modul pilóta és Charles Duke holdkomp pilóta adták. Hét nappal az indítás előtt Duke-nál kanyarót állapítottak meg, és mivel a hat űrhajós folyamatosan együtt gyakorolt a küldetésre, mindannyian elkaphatták a fertőzést. Mivel korábban csak Mattingly nem volt kanyarós, nem alakult ki az immunitása a betegségre, és valószínűleg a misszió közepén alakultak volna ki nála a tünetek, ezért az orvosok nem engedélyezték számára az indulást. A NASA szabálya alapján, ha bármelyik tagot le kell váltani az elsődleges legénységből, akkor a teljes csapatot lecserélik a tartalék személyzetre, ám ezúttal csak a parancsnoki modul pilóta feladatkörben történt csere, és két nappal az indítás előtt Swigert vette át Mattingly helyét (aki végül sosem lett kanyarós). Így rohamtempóban kellett a három űrhajósnak összeszoknia és a tréningeket befejeznie.

Jim Lovell, Jack Swigert és Fred Haise
Forrás: NASA

Az űrhajó és egyéb egységek
A küldetés űrhajója az SA-508 számú Saturn-V rakéta volt, mely majdnem tökéletesen megegyezett az Apollo-8 és Apollo-12 missziók között használt járművével. Azonban a későbbi, ún. „J-missziók” tesztelése céljából (amelyeken még több tudományos kísérletet terveztek végrehajtani, ezáltal még több felszerelés volt a listán), több üzemanyaggal tankolták fel a rakétát, mely az indításkor is meglátszott: egy kicsit lassabban kezdte meg emelkedését.
A CSM-109 kódjelű parancsnoki modul az Odyssey, az LM-7 holdmodul pedig az Aquarius nevet kapta.

Az indítás
1970. április 11-én 14:13-kor (19:13 UTC), a tervezett időpontban elstartolt a rakéta, mely a fentebb leírt okok miatt lassabban, de rendben elhagyta az indítóállást. Azonban négy perccel később, amikor már a második fokozat gyorsította az űrhajót, ismét előjött a Saturn-V típushibája: az S-II középső hajtóműve a tervezett időpont előtt két perccel hamarabb leállt, és egy utólagos vizsgálat azt mutatta ki, hogy csak egy hajszál választotta el az űrhajót a katasztrófától, mert a nagy nyomásváltozás heves rázkódást okozott a hajtóműkeretben, ami ennek következtében elferdült. Azonban a mérnökök végül úgy oldották meg a problémát, hogy a további négy hajtóművet 34 mp-el, majd a harmadik, S-IVB  fokozatot is 9 mp-el tovább működtették, így az űrhajó végül lassabban, de elérte a tervezett orbitális parkolópályát 190 km-es magasságban. Két óra múlva pedig végrehajtották a pályamódosítást, amivel a Hold felé vették az irányt.

Az indítás pillanata
Forrás: NASA

A baleset
A küldetés 3. napján, április 14-én, 330.000 km-re a Földtől egy élő TV-s bejelentkezés után egy egyszerű rutinfeladatra kérték meg Swigertet a houstoni irányítók: a közvetítés idejére megszüntetett hőkiegyenlítő forgás visszaállítását, illetve az oxigéntartályok mérését kellett végrehajtania, ehhez  a tartályokban lévő keverő ventilátort kellett üzembe helyezni. A műveletet 95 mp-el később azonban egy óriási robbanásszerű hang követte, és az űrhajó fő vészjelzője is bekapcsolt, majd ezt sorra követték további vészjelzések. Swigert rögtön jelezte a bajt az irányító központnak, de a mérnökök hitetlenkedve visszakérdeztek. Ekkor adta le immár Lovell parancsnok ismét az azóta híressé vált vészjelzést: „Houston, we’ve had a problem”, azaz „Houston, volt egy problémánk.”
A számítógép a vészjelzés szerint azonban csak az egyik fő áramkörben észlelt feszültségesést, így az űrhajósok először azt gyanították, hogy a holdkompból jöhetett a zaj, amit esetleg egy meteorit talált el. Lovell azonnal a parancsnoki modulba rendelte Haise-t is, aki addig a holdkompot készítette fel a holdi való landolásra, és lezáratta a szűk átjárót. A kapkodásban azonban nem sikerült a fedelet megfelelően rögzíteni, de ez egyben meg is mutatta, hogy nem meteortalálat érte az űrhajót, mert ekkorra már elillant volna az oxigén az egész járműből, így a parancsnoki modulban kezdték meg a hiba felkutatását. A mérnökök is csak műszerhibára tudtak gondolni, mert irreális adatokat küldött a fedélzeti számítógép. A döntő megfigyelést Lovell tette meg végül: az ülése melletti ablakon kinézve észrevette, hogy valamilyen gáznemű anyagot bocsátanak ki az űrbe. Így az észlelt robbanással, illetve a műszerek által jelzett áramproblémával együtt már sikerült összerakni a pontos képet, az oxigéntartály felrobbant, vagy minimum kilyukadt, szökik belőle az oxigén, és így nem jut elegendő gáz az áramtermelésre szolgáló üzemanyagcellába. Ez végzetes hibának bizonyult, mivel mindent elektromos áram működtetett (többek között a kormányrendszert, a navigációs rendszert és a létfenntartó rendszert is). Az űrhajósok tehát közvetlen életveszélybe kerültek, a misszió célja pedig immár nem a leszállás a Holdon, hanem a személyzet élve hazahozatala lett. Az addig kissé már érdektelenségbe süllyedt küldetést hirtelen a média és a közvélemény figyelmének középpontjába került.

A mentési műveletek
Gene Kranz repülésirányító azonnal berendelte a teljes személyzetet, illetve mindenkit, aki az űrhajó építésében részt vett, majd utasításba adta, hogy Lovellék kezdjék el a houstoni mérnökök segítségével a holdkomp üzembe helyezését, aminek szintén fel voltak töltve az oxigéntartályai és akkumulátorai, és így „mentőcsónakot” jelenthetett az űrhajósok számára. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a robbanás még a Hold felé vezető úton történt, mert ha mindez a hazaúton történik, a már a Hold felszínén maradt komp híján a biztos halál várt volna a legénységre.
A repülési tervet teljesen át kellett dolgozni, ami normál helyzetben több heti munka lett volna, ám ezúttal alig pár óra állt a mérnökök rendelkezésére. Az első feladat azonban az űrhajó stabilizálása volt, ami a robbanás következtében letért a kijelölt pályáról és összevissza hánykolódott a végtelen világűrben. Mivel ilyen helyzetet nem szimuláltak korábban, gyakorlatilag újra meg kellett tanulni repülni az űrhajóval. Miután valamelyest sikerült stabilizálni a járművet, a következő feladat a szabad visszatérési pályára való visszatérés volt. Mivel a műszaki egység fő hajtóműve is megsérülhetett a robbanásban, nem kockáztatták meg annak működtetését a pályakorrekcióhoz, ezért a Hold gravitációját, majd a Aquarius hajtóművét alkalmazták a Föld felé tartó hazaút pályájának eléréséhez. Miután megkerülték a Holdat, ismét egy pályakorrekciót kellett végrehajtani. Erre azért volt szükség, hogy minél pontosabban meg tudják határozni a visszaérkezés helyét, illetve lerövidítsék az utat. Végül a cél a Csendes–óceán lett, mert ott állt rendelkezésre megfelelő mentőegység, ennyi idő alatt máshonnan nem tudták volna átrendelni a mentésben résztvevő hajókat. Az egyik utolsó pályamódosítás volt az űrhajósok számára a legnehezebb, mivel ekkorra már a teljesen leállított parancsnoki modul és holdkomp számítógépeit kellett életre kelteni rövid ideig, illetve 2° pontossággal kellett eltalálni a pontos visszatérési út szögét (ha túl lapos a visszatérési szög, az űrhajó lepattan a légkör felső rétegéről, és továbblendül az űrbe, ha pedig túl meredek szögben érkezik, elég a légkörben).

Members of Apollo 13 Team Reflect on 'NASA's Finest Hour' | NASA
A houstoni irányítóközpontban a baleset után 24 órában dolgoztak a mérnökök, váltott műszakokban
Forrás: NASA

További problémák
Az árammal való takarékosság mindvégig kritikus elemet jelentett, mivel a légkörbe való visszatéréskor mindenképp elegendő áramra volt szükség az irányításhoz. Ezért a holdkompban is minden, nem létfontosságú rendszert lekapcsoltak, ami azt is jelentette, hogy nem termelődött hő, és így fagypont közelébe esett a hőmérséklet az űrhajón. A takarékosság következtében napi 3 dl ivóvíz jutott az űrhajósoknak, mert a vízkészlet legnagyobb része a rendszerek hűtéséhez kellett.
Ezen kívül még problémát jelentett az Aquarius légszűrője, mely a kilégzéskor keletkezett szén-dioxidot semlegesítette. A berendezést két ember 30 órányi igényeire tervezték, a három űrhajós révén azonban jóval gyorsabban telítődtek, és így a mérgező gáz szintje egyre magasabb lett. Mivel a parancsnoki modul és a holdkomp szűrői nem voltak csereszabatosak, a földi mérnököknek kellett kitalálni egy szerkezetet, mely kizárólag az űrhajón található anyagokból készülhetett. Végül a parancsnoki modul négyszögletű szűrőit hozzá tudták illeszteni a komp kerek szűrőihez.
Fred Haise időközben húgyúti fertőzést is kapott. Mivel a vészhelyzet fennállása óta nem könnyíthettek magukon a szokásos módon az űrhajósok, az űrruhába kellett végezni dolgukat, melynek következménye volt Haise fertőzése.  Láz, hidegrázás és levertség is akadályozta az űrhajóst a munkavégzésben.
Ezen kívül mindhármuk esetében a folyamatos vízhiány kiszáradáshoz vezetett, és ezért az agyműködésük is megváltozott, lelassult. A biztonság kedvéért a hazaút végső fázisában úgy végezték a műveleteket az űrhajósok, hogy minden egyes lépést hangosan bemondtak a rádión.  

Swigert az improvizált légszűrő adapterrel
Forrás: NASA

A hazatérés
10 órával a leszállás előtt az űrhajósok visszakapcsolták a holdkomp számítógépét, és egy utolsó pályakorrekciót hajtottak végre a megfelelő légkörbe való belépési szög beállításához. 5,5 órával később végül leválasztották a sérült műszaki modult, és először vethettek pillantást a részegységre, ahogy az lassan távolodott az űrhajótól. A hengerszerű test egyik oldalpanele teljesen hiányzott és a tartályok illetve a vezetékek összevissza lógtak ki belőle. Ezután felélesztették az Odyssey számítógépét és egyéb rendszereit, majd a holdkomp akkumulátoraiban megmaradt energiát is sikerült átvezetniük egy tápvezeték megfordításával a parancsnoki modulba. Végül az Aquariust is leválasztották, aminek az életüket köszönhették. Az irányítás így köszönt el a kis “mentőcsónaktól”: “Ég veled Aquarius, és köszönjük!”

A légkörbe való visszatéréskor is maradtak még izgalmak. Az űrhajók körül az ereszkedés felső szakaszában az ionizált levegő zavarja a rádióadást, így ez idő alatt nem tud egymással kommunikálni a személyzet és az irányítás. Ez általában 3-4 percig tart, ami viszont az Apollo-13 esetében majdnem másfél perccel több lett, mivel az ideálisnál kicsit laposabb szögben érték el a légkört. Végül az űrhajó ejtőernyői rendben kinyíltak és tökéletes leszállást sikerült végrehajtani a Csendes-óceánon, 1,8 km-re a kijelölt leszállási ponttól. A közelben várakozó USS Iwo Jima repülőgép-hordozóról mentőhelikopterek siettek a három űrhajós kiemelésére, akiket 45 perccel később már a hajó fedélzetén üdvözölt a kapitány.

A baleset kivizsgálása
Thomas O. Paine NASA igazgató a visszatérés után azonnal elrendelte egy vizsgálóbizottság felállítását a baleset körülményeinek és okainak feltárása, melynek többek között Neil Armstrong is tagja lett. A vizsgálat csaknem 2 hónapig tartott, a végső jelentést június 15-én adták át Paine-nek. A bizottság megállapításai:
– 1965-ben, még a tervezési fázisban a parancsnoki modul elektromos rendszerét 28 voltosról 65 voltosra alakították át, azonban az oxigéntartály szintjének méréséhez használt rendszer (mely egy ventilátort, egy fűtőelemet és egy túlmelegedést megakadályozó hőérzékelőt jelentett) áttervezése elmaradt.
– Az Apollo-10 Charlie Brown nevű parancsnoki egységének építésekor az egyik oxigéntartályt cserélni kellett, amit a kiszerelés közben 5 cm-ről leejtettek, így az behorpadt (súlytakarékosság miatt minden elemet gyengére építettek az Apollo-program idején, ezért igen sérülékenyek voltak). Később kijavították ezt a tartályt, és az Odyssey építésekor újra felhasználták. De a javítás nem sikerült tökéletesen, ami akkor derült csak ki, amikor a szokásos indítás előtti teszteket végezték a már a teljesen összeszerelt Apollo-13 rendszerrel az LC- 39A indítóálláson. Az egyik tartályt ugyanis nem sikerült leereszteni, ezért melegítéssel igyekeztek a nyomást megnövelni a tartályban, hogy az oxigén távozhasson belőle. Mivel a hőérzékelő berendezés eleve nem működött megfelelően – az átalakítás elmaradása miatt-, túlmelegedett a rendszer, és ekkor sérülhetett meg az egyik vezeték szigetelése a tartályban. Végül azonban sikerült az oxigéntartály leengedése, és maga Lovell és Mattingly is csak egyszeri, átmeneti hibának minősítette az esetet (egy nagyobb javítás több hónapos csúszást okozott volna a programban, ezért nem vállalták fel, hogy az úrhajót visszavontassák a szerelőcsarnokba).
– Amikor az út során Swigertet az oxigéntartály megkeverésére kérték, a nem megfelelő feszültségű és sérült szigetelésű rendszerben rövidzárlat keletkezett, ami túlmelegítette a keringtető ventilátor motorjának sérült vezetékét, így az egyfajta fűtőszálként kezdett hőt termelni a műszaki modul belsejében. Végül a keletkező hő miatt a 2. számú tartályban lévő oxigén nyomása annyira megnövekedett, hogy széthasította a tartály falát, és kirobbanva a modulból megsértette a másik oxigéntartályt is.
– A küldetés szempontjából azonban mégis a lehető legjobbkor történt a baleset, mivel ha az korábban következik be, a technika és a holdkomp készletei nem bírták volna ki a hosszabb időtávot, és még jóval a leszállás előtt kimerültek volna. Ha pedig később történik a robbanás, pl. amikor már Hold körüli pályán kering az Odyssey, és az Aquarius már leszállt a Holdra, a holdkomp hajtóanyaga nem lett volna elég ahhoz, hogy visszatérjen a keringő űrhajóhoz és elindítsák azt a Föld felé.

Utóélet, következmények
 A vizsgálat és az eredmények után áttervezték a későbbi Apollo-missziókhoz használt oxigéntankokat, és a megfelelő feszültségű elektromos berendezéseket építették be. Az oxigénszint méréséhez szükséges keverő ventilátort kiszerelték, mely azonban azt eredményezte, hogy nem tudták megfelelően mérni a gáz szintjét, így egy harmadik tartályt is beépítettek a szerviz modulba, hogy mindenképp elegendő oxigén álljon rendelkezésre a teljes út során.
Mivel az Apollo-13 nem tudott leszállni a Holdon, a tervezett tudományos kísérleteket se tudták elvégezni, azonban az űrhajó bizonyította, hogy még ilyen problémák mellett is lehetséges a biztonságos visszatérés a Földre. Ezért a NASA „sikeres kudarcnak” minősítette a küldetést.

Az egész Apollo-program politikai indíttatása miatt egy kudarc a politikusok és a közvélemény körében is káros hatással járhatott. Ráadásul az Apollo-11 és az Apollo-12 már teljesítette a Holdraszállást és így sikerült legyőzni a szovjeteket az űrversenyben, ezért egyre többször felmerült a kérdés, hogy szükség van-e a további kockázatos indításokra. A Nixon-kormányzat végül a program lassú leépítése mellett döntött, amiben a közvélemény hangulatváltása is szerepet játszott, de nagyban hozzájárult az Apollo-13 majdnem tragédiába torkolló küldetése is. Az utolsó két küldetés pénzügyi keretét visszavonták, és az űrhajó gyártósorainak lezárását is elrendelték. Végül a program az Apollo-17 sikeres Holdraszállásával fejeződött be 1972 decemberében.
Egyik űrhajós sem repült újra. Jim Lovell 1973-ban nyugdíjba vonult a NASA-tól és a haditengerészettől is. Jack Swigertet ugyan jelölték a szovjetekkel közös Apollo-Szojuz tesztprojektre 1975-ben, de végül nem ő hajtotta végre a tesztet. Ezután ő is elhagyta a NASA-t, és politikai karrierbe kezdett, 1982-ben be is választották a Képviselőházba, azonban még a hivatalba lépése előtt rákban elhunyt. Fred Haise a törölt Apollo-19 küldetés parancsnokaként tért volna vissza az űrbe, 1979-es visszavonulása előtt még azonban részt vett az űrsikló-programban a megközelítő és földetérési tesztsorozatban.

Fontosabb repülésadatok

Rakéta, űrhajó, holdkomp: Saturn V SA-508 // Apollo CSM-109 Odyssey // Apollo LM-7 Aquarius
Személyzet: 3 fő
– Parancsnok: James A. Lovell Jr. (negyedik, egyben utolsó űrutazása)
– Holdkomp pilóta: Fred W. Haise Jr. (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
– Parancsnoki modul pilóta: John L. Swigert Jr. (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
Start, indítóállomás: 1970. április 11, 19:13 UTC, Kennedy Space Center, Cape Canaveral LC-39A
Időtartam: 5 nap, 22 óra, 54 perc, 41 másodperc
Távolság a Holdtól: 254 km
Leszállás, felvétel: 1970. április 17. 18:07 UTC, Csendes-óceán // USS Iwo Jima repülőgép hordozó

Sorozatajánló – For All Mankind (2019)

Tavaly októberben indult a 10 részes sorozat az Apple TV+ streaming platformján, és mivel alternatív történelmi, és Apollo-program, ezért nem volt kérdés, hogy végig fogom nézni. Figyelem, az írás spoilereket tartalmaz!

A sorozat alapfelvetése, hogy a szovjetek jutnak először a Holdra, így az űrverseny tovább folytatódik. Neil Armstrong, és az Apollo-11 nem lesznek az elsők (helyette Alekszej Leonov, aki az első űrsétát is tette), a NASA pedig kétségbeesetten próbálja behozni a lemaradást, és az amerikai önérzeten esett sebet begyógyítani.

A sorozatban valós (és fiktív) történelmi személyeken keresztül mutatják be a “mi lett volna, ha..?” összes alternatív történését. Megismerhetjük az űrhajósokat (és családtagjaikat), az irányítóközpont központi kulcsfiguráit, illetve az akkori politikai vezetés alternatív cselekményeit is.

A látványra és a megvalósításra szerintem abszolút nem lehet panasz, látszik, hogy szántak pénzt bőven a sorozatra, és a történet is szépen halad előre – sajnos a hosszú párbeszédes családi drámák, és az izgalmas missziók közötti űrt kitöltő felesleges részek is vannak azért bőven.
A történetről kicsit részletesebben (figyelem kemény spoilerek következnek!): miután a szovjetek lépnek először a Holdra, majd később az első női kozmonauta is a Holdon sétál, az amerikaiak (egy majdnem balsorsú Apollo-11 misszió után) felélesztik a női űrhajós programot (mely rengeteg ellenérzést szít a NASA-nál és a férfi űrhajósok között), és számos női asztronautát képeznek ki. Később az első amerikai nő a Holdon (Molly Cobb, a sorozat egyik legjobb karaktere) jeget talál egy kráterben, így pár év múlva az amerikaiak és a szovjetek is Hold-bázist építenek, ahol hónapokig személyzet is tartózkodik – természetesen sok konfliktus adódik a két nemzet között. Később a NASA indítási balesetet szenved el, mely hátráltatja a holdi bázis személyzetének cseréjét (közben még több családi dráma), a sorozat utolsó két része pedig egy izgalmas holdi mentőmissziót mesél el.

Ami tetszett a sorozatban, hogy figyeltek a technikai részletekre (ha valaki kicsit jártas az Apollo-korszak történéseiben, rengeteg apró utalást, részletet szúrhat ki), és alapvetően a cselekmény is nagyon izgalmas – bár pár helyen kicsit elszálltak a készítők. Ami negatívum, az a sok felesleges családi dráma és hosszú párbeszédek, de gondolom erre azért volt szükség, hogy a nem csak űrrajongókat is megfogják a sorozattal.
Azon ne csodálkozzatok majd, hogy a sorozatban több whiskeyt isznak, és többet dohányoznak (még az űrhajósok is), mint a Dallasban. 🙂
Egynek teljesen jó szórakozás volt, mindenképpen csak ajánlani tudom (űr,- és Apollo-program rajongóknak kötelező természetesen). A hírek szerint már be is berendelték a második évadot, azt nem tudjuk, hogy mikor nézhetjük majd.
Az utolsó, tizedik rész végén van egy végefőcím utáni jelenet, azt mindenképpen nézzétek meg, mert eszméletlen jó, és a második évadot nagyban meghatározza majd.

Beszéljünk róla – A Holdraszállás kevésbé ismert tényei egy amatőr csillagász szemével

A csillagászat és az űrkutatás iránti érdeklődés mindenképpen hobbi. Nem kell hozzá űrhajó, de első körben még talán távcső sem. Aztán ahogy az embert egyre jobban bevonzza a téma nem telik bele sok időbe és megveszi az első szakkönyvét, aztán egy távcsövet, majd rájön arra, hogy mennyi mindent nem tud még a csillagos boltozatról. 

Az egész akkor kezdődött, amikor pár éve elolvastam Marton Béla A Ceresz foglyai című könyvét. Igazi ifjúsági kalandregény hatvan évvel ezelőttről. Mindig is szerettem a sci-fit és nagy élmény volt elolvasni a fekete fehér illusztrációkkal ellátott kötetet.
A történetben feltűnt egy csillagász, nem volt nagy szerepe az eseményekben, de mégis annyira megfogott a karaktere, a viselkedése, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mit is csinál egy csillagász. Milyen lehet belenézni egy távcsőbe? Milyen teleszkópok léteznek egyáltalán? Hogyan lehet eligazodni a csillagos égbolton? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kezdtek el foglalkoztatni, aztán már nem volt megállás.
Később jöttem csak rá egy érdekes összefüggésre az említett könyv kapcsán, amelynek egyébként van folytatása is az Utazás a Vénuszba címmel. Mindkét kötetben szerepelt egy név. Szakmailag ellenőrizte: Dr. Kulin György, olvasható mindkét kötet első lapjain. Ő az a Gyuri bácsi, aki nem egy amatőr csillagász számára tette elérhetővé a csillagokat. Számos szakmai munkája a mai napig alapműnek számít a csillagászat iránt érdeklődők számára. A sors különös kegye, hogy a Cereszen játszódó szocialista science fiction hatvan évvel később teljesítette be rendeltetését. A tudomány felé irányított egy lelkes rajongót.

Marton Béla két részes sci-fi története
Mindkét kötet esetében a szaklektor Dr. Kulin György

Sokáig a magam örömére nézegettem a csillagokat, beleástam magam nem egy szakkönyvbe, előadásokat néztem a legnagyobb online videómegosztón. Aztán beléptem nem egy a témával foglalkozó csoportba, azon a bizonyos „F” betűs közösségi oldalon. Az első lehetőség, hogy érdeklődő közönség előtt beszélhessek a hobbimról, egy nyári gyerektáborban adódott 2019-ben. Meglepett, hogy a gyerekeket mennyire érdekelte a téma. Egy egész délelőttöt kaptam a táborban, amelyet a csillagoknak és az űrkutatásnak szentelhettünk. Öröm volt nézni a gyerekeket, ahogy megrajzolták saját csillagképeiket vagy éppen a Naprendszer modelljét készítették el hungarocell golyókból.

Nyári Gyerektábor a Naprendszer hungarocell golyókból

A következő nagy ötlet nemsokkal ezután következett. 2019. július 20-án történt ötven éve, hogy elhangzott a legendás mondat: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Kis városom könyvtárát felkeresve ötleteltünk az igazgatóval, hogy illene egy rendezvénnyel megünnepelni ezt a jeles évfordulót. Hamar megszületett az ötlet, hogy egy interaktív előadás keretében bemutatnám a mondat elhangzásáig megtett utat. Szputnyiktól a Holdon landoló Sas Holdkompig.
Az ötlet megszületett és egy novemberi szerda délután meg is valósulhatott. Nagyon örültem annak, hogy igazán tekintélyes számban vettek részt az előadásomon. Az pedig igazi emlék marad, hogy nem egy résztvevő számára megélt emlék voltak az általam előadott téma. Az alkalom vége így átment egy igazi nosztalgiázós beszélgetésbe, ahol számos remek történetet/emléket hallgattam meg. Egy biztos, idősebb hallgatóim minden emlékét, amelyet ott este megosztottak velem igaz kincsként fogom őrizni életem végéig. A novemberi alkalmat még számos előadási helyszín követte. Nagy örömömre jelenlegi lakhelyem és szülőfalum önkormányzata is lehetőséget adott arra, hogy elvigyem ezt a témát az érdeklődőknek. Valamint igazán nagy megtiszteltetés ért, hogy az ELTE Savaria Egyetemi Központ Történeti Diákköre meghívott előadni, s ott is beszélhetem a számomra oly kedves témáról.

A képért külön köszönet Németh Tamás Zoltánnak és Radics Tamásnak

Úgy érzem nagy igazságra jöttem rá az ismeretszerzés kapcsán. Egy tudományos téma iránti érdeklődés igazán kiváló lehetőség. Az, aki igényes és valóban érdekli egy adott tudományterület rengeteg lehetőséggel élhet mai online világunkban. Azonban, ha valaha is lehetőségetek adódik előadni egy általatok kedvelt témában, éljetek vele. Igazi intellektuális erőpróba egy előadásra felkészülni, amely alkalomadtán még jobban elmélyíti a téma iránt érdeklődő előadó érdeklődését. Ad egy plusz lendületet, hiszen ott előkerülhetnek kérdések és bizony azokra csak úgy tud válaszolni, ha van tudás, amiből meríthet. Én magam így voltam ezzel és minden kedves érdeklődő amatőr csillagászt csak bátorítani tudok, hogy adjon elő, amikor csak teheti.
Kétségtelen, hogy soha nem volt még olyan könnyű elérni a tudást, mint napjainkban. Ugyanakkor ironikus módon talán soha nem volt annyira fontos a szakszerű, tudományos kíváncsisággal és alázattal felvértezett hús-vér előadó, mint mostanság. Fontos, hogy beszéljünk arról, amit szeretünk, ami érdekel minket, amiben jártassak vagyunk, mert a tudományos érdeklődés (vagy nevezhetem életszemléletnek) akkor ér igazán sokat, ha személyes élményeken, emberi kapcsolatokon alapul.