Munka a Holdon – Az Apollo-15 története – 2. rész

Cikksorozatom első részében az Apollo-15 módosításairól és a küldetés újraértelmezéséről írtam. Vitathatatlan tény, hogy a tizenötös küldetés előtt nem volt még ilyen összetett és ilyen hosszan tartó küldetés a Hold felszínén. Egyáltalán nem meglepő dolog, hogy a tudományos és technikai felszerelés bővítése, vagy helyesebben mondva újragondolása az űrhajósok képzésére, a leszállóhely keresésére, valamint az égitesten végzett munkára is vonatkozott. Hiszen az Apollo-15-nek mindent kicsit máshogy kellett csinálnia, mint elődjeinek.

Az Apollo-12 küldetés holdkompjának landolását követően egyértelművé vált, hogy a holdkomp képes arra a precíz, pontos landolásra, melyre eredetileg tervezték. A tervek szerint a negyedik Holdon járó küldetés egyik fő profilja a geológiai megfigyelések lettek volna. Ám ehhez az akkori űrhajóskiképzés nem volt elégséges. Az Apollo űrhajókra kiképzett legénység tudása tantermi oktatásokra és kisméretű kőzetminták felismerésére korlátozódott a kezdeti időkben. De összetettebb geológiai megfigyelések megtételére nem tette alkalmassá az űrhajósokat. A NASA engedve a szakemberek nyomásának az Apollo-15 legénységét már egy merőben új formában készítette fel a Holdon végzett geológiai kutatásokra. A Caltech akkori geológia professzorának, Lee Silvernek a bevonásával a terepgyakorlatokon végzett felkészítése lett az űrhajósképzés fő iránya. A Földön végzett terepmunka során a holdi körülmények egy részének modellezése is elvégezhető volt. Az égi kísérőnkre készülő űrhajós pár nagyméretű hátizsákkal teljesítette a gyakorlatot. Továbbá, mint a valós helyszínen, itt is rádióval tartották a kapcsolatot egymással és a kijelölt CapCommal. Később a gyakorlat rádiós kommunikációja igazán hasznosnak bizonyult. No de nem kizárólag az űrhajósok számára. A kommunikációért felelős CapCom személyzete tapasztalatot szerzett abban, hogy hogyan lehet megfelelően fordítani az űrhajósok „pilóta szlengjét” a földön maradó tudományos tanácsadók számára. De a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden sem maradhatott ki a képzési rendszer újításaiból. Az ő terepgyakorlata a levegőben történt. Az űrhajó holdfelszín feletti sebességét szimulálva kellett geológiai megfigyeléseket végeznie.

Az Apollo-15 űrhajósai terepgyakorlaton
Forrás: NASA

Az Apollo-15 idejére az eredeti holdi leszállóhelyek már mind elavultnak számítottak. Ebben nagy szerepet játszott az előző küldetések leszállóegységei által gyűjtött számos pozitív tapasztalat. A holdkompok navigálhatósága sokkal bátrabb tervezést tett lehetővé a meglátogatható helyszínek tekintetében. A biztonságos, nagy, sík területek helyett valamivel kockázatosabb, tudományos szempontból érdekes leszállóhelyek keresése vált szükségessé. Hónapok teltek el a lehetséges leszállóhelyek vizsgálatával, mígnem a küldetés parancsnokának véleménye alapján a Hadley-Appeninek leszállóhely lett kinevezve végleges helyszínnek. Dave Scott véleménye szerint az említett helyszín teljes mértékig megfelel a leszállási előírásoknak, s ő a Falconnal biztonságos landolásra lesz képes a kiválasztott völgyben. A leszállóhely a Mare Imbrium peremén található völgyben ideális helyszínnek tűnt több szempontból is. A területen több „holdkorszak” kőzetanyaga is elérhető volt, így igazán érdekes és gazdag megfigyelések és mintagyűjtés várt az űrhajósokra. Az Apollo-15 küldetésével az előző „H-típusú” küldetéseket teljes egészében leváltotta az új típusú, lényegesen hosszabb „J-típus”. Az új küldetések időbeosztása is teljesen különbözött az eddig alkalmazottaktól. Ha úgy vesszük, három 24 órás napra osztották a Holdfelszínen töltött időt. Egy nap időrendjét a következőként határozva meg: 4 órás előkészülő időszakot 7-8 órás holdséta követett. Ezután négy órás holdséta utáni munka várt a két űrhajósra, melyet természetesen 8 órás pihenőidő követett.

Az Apollo-15 leszállóhelye és a tervezett útvonalak
Forrás: NASA

A landolást követően egy rendhagyó „nulladik” EVA keretében Dave Scott, a küldetés parancsnoka elvégezte az első geológiai megfigyelést. A SEVA (Stand-up EVA) névre hallgató tevékenység az űrhajós saját ötlete volt. A Földön végzett gyakorlati oktatásnak hála Dave parancsnok megtanulta, hogy mielőtt egy geológiai lelőhely részletesebb feltárását megkezdenék, az adott helyszín vizuális szemlélése kiemelkedően fontos. Az említett megfigyelést mindig a terület legmagasabb pontjáról szokták végezni. Esetünkben ez a pont a Falcon teteje volt. Rendhagyó módon azt a nyílást használták a vizuális felméréshez, mely a holdkompot az űrhajóval volt hivatott összekötni. A komp kabinjának közepén elhelyezkedő hajtóműfedélre állva a küldetés parancsnoka derékig kiemelkedve a nyíláson lenyűgöző felvételeket készített a környező tájról. De ugyanakkor szóban folyamatosan jelentett a földön maradt geológus csapatnak. Pont úgy, ahogyan a terepgyakorlatok során gyakorolták. A kabinnyomás visszaállítását követően – mely egy negyven perces folyamat – az űrhajósok megkezdték előírt pihenőjüket, hogy teljes erőbedobással kezdhessék meg a három napos Holdon tartózkodást.

A leszállást követő első nap az űrhajósoknál pihenéssel kezdődött. Ők voltak az első Holdon járt emberek, akik a komp biztonságában levehették az űrruhát és a kényelmes kezeslábasokban térhettek nyugovóra. Ám a pihenéssel töltött órák nem a vártnak megfelelően alakultak. A földi irányítás oxigénszivárgást érzékelt, így kénytelenek voltak felébreszteni az űrhajósokat. A vizelet ürítő egyik szelepe volt a felelős a szivárgásért, mely során közel négy kilogrammnyi levegő veszett el. A szelep megjavítása után az űrhajósok az irányítás engedélyével felkészülhettek az EVA-t megelőző 4 órás felkészülő szakaszra, majd pedig az első űrhajón kívüli tevékenységre. A szokásjog szerint elsőnek a küldetés parancsnoka lépett a felszínre. Dave Scott a hetedik Holdra lépő emberként ezt mondta: „Az embernek muszáj felfedeznie. És ezek az itteni felfedezések a legnagyszerűbbek.” A parancsnok a protokollnak megfelelően kinyitotta a holdkomp tárolórekeszét a MESA-t, ahol számos tudományos műszer, kamera és akkumulátor várta, hogy megkezdhesse a működést. Hét perccel ezután Irwin is a Holdfelszínre lépett. Az ő első feladata az volt, hogy biztonsági mintát gyűjtsön. Az utolsó alkalommal végezték el ezt a protokollt, a későbbi küldetések során már nem vettek ilyen mintát. Az űrhajósok első közös feladata az volt, hogy a különleges tárólórekeszből „kihúzzák” a holdautót. Az eszköz egy rugós mechanikának köszönhetően önmagát kihajtogatva szinte készen ereszkedett le a Hold regolitos talajába. A feladat különlegessége, hogy az eredetileg az autóra tervezett kamerát olyan szögbe állították az asztronauták, hogy a kicsomagolás műveletét a földi irányítás saját képernyőin is követhette. Így az utókor számára is megörökítették a Holdon töltött első nap egyik kulcsfontosságú feladatát. A holdautó összeállítása után Scotté volt a megtisztelő feladat, hogy elsőként vezessen autót a Holdon. Igaz, egyelőre antenna és kamera nélkül, csak úgy „pőrén” ment egy kört a Falcon körül. Első tapasztalatait jelezte is a földi irányításnak. Sajnos az eszközön csak a hátsó tengely kormányzása működött, bár az irányítást ez a probléma nem befolyásolta jelentősen. Továbbá jelezte az űrhajós, hogy az űrruha sem úgy hajlik deréktájban úgy, ahogyan kellene. A próbaút után még felszerelték a szükséges alkatrészeket és rendhagyó módon nem az ALSEP összeszerelése következett. Az újdonsült négykerekű közlekedési eszközzel négy kilométeres útra indultak az Elbow és St. George kráterhez.

 Az elektromos autó első megállója a Hadley-rianás és a Hadley-hegység találkozásánál lévő Elbow kráter volt. A leszállóhelytől három kilométert tettek meg az űrhajósok, hogy elérjék ezt a célpontot. Az eredeti felállást követve Scott vezette a járművet, Irwin pedig navigált, s közben a földi irányításnak adott szóban geológiai leírásokat a tájról. Ne gondoljuk azt, hogy ez egy sétakocsikázás volt csupán. A holdautót vezetve a parancsnok nem volt képes 8-10 km/h-nál nagyobb sebesség elérésére, pedig az elméleti végsebesség 18-20 km/h között volt. Ezt a Holdfelszín egyenetlensége magyarázza. Az űrhajósok beszámolója szerint a felszínen kisebb-nagyobb kövek hevertek, melyek megnehezítették a haladást. Megérkezve a célponthoz Irwin űrhajós panorámafelvételt készített a helyszínről. Közben Scott adásra állította a kamerát, hogy aztán azt a földi irányítás távvezérlővel irányítani tudja, majd több kőzetmintát is vettek a kráter széléről. A mintavételhez egy új eszközt is használtak, mellyel több apró követ is begyűjthettek az űrhajósok. A második állomás 500 méterrel arrébb volt. A St. George krátert kezdetektől fogva az első EVA főhelyszínnek tervezték. Itt 45 percnyi kutatómunkát végezve több értékes minta begyűjtése után nem folytathatták tovább a tervezett útvonalat. Az idő szűkössége miatt a soron következő célpontot, a Flow krátert törölték az aznapi tevékenységlistáról, így a holdautó két űrhajósával elindulhatott visszafelé a Falcon űrkomphoz. Az űrhajósokat a komp saját navigációs rendszere segítette a visszatérésben. A landolási helyhez érve azonban az asztronauták azt a megállapítást tették, hogy a rendszer nem tökéletes. A navigációs egység húsz foknyi eltéréssel navigálta vissza az Apollo-15 holdi személyzetét a leszállóegységhez.

Munka közben
Forrás: NASA

A nap utolsó feladataként az ALSEP kutatóállomás felállítása még az asztronautákra várt. A kutató állomást negyedik ilyen rendszerként üzemelték be, a megfelelően lapos helyszín kiválasztása után. A két űrhajós megosztozva a feladaton hatékonyan végezte a már sokszor elpróbált munkát. A parancsnok két lyukat fúrt a talajba a hőáramlás mérésére szolgáló tudományos műszernek. Irwin a rendszer központi egységének beüzemelésével foglalkozott, melyhez aktiválnia kellett egy kisméretű plutónium generátort. Ehhez az eszközhöz csatlakoztatták a többi mérőeszközt a megfelelő áramellátás biztosítása végett. De legalább ilyen fontos volt a rádióadó beüzemelése is, melynek fő feladata az volt, hogy a mérési adatokat továbbítsa a Földre. Az adóberendezés összeszerelése is Irwin feladata volt. Ez is terv szerint, fennakadás nélkül megtörtént. Viszont a hőáramlás kísérletéhez használt eszköz összeszerelése nem ment zökkenőmentesen. Az érzékelők számára elengedhetetlen fontosságú lyukat nem volt képes Scott a megfelelő mélységbe lefúrni. A nem várt problémát egy keményebb kőzetréteg okozta, melyet az erre a célra készített fúró nem volt képes áttörni. Így az eszköz kihelyezésének megoldását a második holdi napra helyezte át az irányítóközpont. A két űrhajós számára engedélyezték a pihenőidő megkezdését. Nem csoda, hogy elfáradtak, hiszen az első nap több, mint 6 órát töltöttek a Holdfelszínen, és 10,6 kilométert tettek meg a holdautóval. Az addigi legtermékenyebb kutatómunka első napján volt túl ez a két bátor férfi, de még kettő nap hátra volt ebben az idegen világban. A következő részben a második, illetve harmadik űrhajón kívüli tevékenység történéseit ismerheti meg a kedves olvasó.

Az összeszerelt ALSEP
Forrás: NASA

A legteljesebb Apollo küldetés – Az Apollo-15 története – 1.rész

Negyvenkilenc évvel ezelőtt ezen a napon, UTC szerint 13:34-kor indult útjára az Apollo-15 legénysége. Mindenképpen jeles esemény volt, hiszen ez a három űrhajós sok mindenben nyerte el az elsőséget. Olyan műszaki megoldásokat használhattak, amelyet előttük még senki. Számos tudományos mérést és vizsgálatot végezhettek, amelyet addig még egyik Apollo-küldetés sem tudhatott magáénak. Oly sok minden történt e 13 napos küldetés során, hogy egy cikk nem is lesz elég hozzá.

A három űrhajós név szerint David Scott, Alfred Worden és James Irwin 1971. július 26-án indult egy Saturn-V rakéta fedélzetén a Holdra, ugyanarról az indítóállásról (39A) – melyről a történelmi első küldetés, az Apollo-11. De a két küldetés közötti hasonlóságok kis túlzással, de ezzel már véget is értek. Az Apollo-15 egy más küldetés osztályba tartozó eseményként szerepelt a NASA tervei között. „J” típusú repülésként hivatkoznak rá, mely hosszabb tartózkodási időt, bővített műszerkészletet és tudományos programot jelölt. A Saturn-V rakéta tetején az Endeavour űrhajó és a Falcon holdkompot tekinthetjük egy sok tekintetben módosított űreszköznek.

Az Apollo-15 startja 1971. július 26-án

Az Apollo-15 a program kilencedik repülése volt, egyben a negyedik olyan küldetés, mely során űrhajósok szálltak le égi kisérőnk felszínére, a Holdra. A misszió fő feladata a már megkezdett tudományos kutatások folytatása, de természetesen számos különleges, eddig még végre nem hajtott tudományos mérés és kísérlet is várt az űrhajósokra.
A történelem eddigi legnagyobb rakétája a Saturn-V űrrakéta már lassan megszokottnak nevezhető látvánnyal emelkedett a magasba. Ugyanakkor ez az ismerős látvány egy módosított rakéta képe volt, mely az avatatlan szemek számára épp ugyanolyan lehet, mint az a monstrum, mely 1969-ben elsőként juttatott embereket a Holdra. Ez a rakéta lényegesen több súlyt vitt magával, mint elődjei, így mindenképpen szükséges volt módosítani az amúgy sem hétköznapi rakétaóriást. Az első és második fokozat közötti piropatronok számát – mely a fokozatok szétválását tette lehetővé – nyolc darabról négyre csökkentették. Az első fokozat néggyel kevesebb fékezőrakétával lett felszerelve, valamit a kettes fokozathoz tartozó S-II hajtómű égésterében is végeztek módosításokat. De ennek célja az előző indításoknál tapasztalt oszcilláció kiküszöbölése volt. A repülés programjában is eszközöltek változtatásokat. A Föld körüli pályát alacsonyabbra, 166 kilométeres magasságra helyezték. A biztonsági üzemanyag mennyiségét is csökkentették, hogy ezzel a változtatással is tovább éghessenek a hajtóművek. A változtatásokkal a mérnökök elérték, hogy közel 500 kg többletsúlyt képes legyen eljuttatni a rakéta a Holdra. Ismerve a rakományt, erre a teljesítményre szükség is volt.

Az Apollo-15 legénysége David Scott, Alfred Worden és James Irwin

Az Apollo-15 rakétája bizonyos értelemben egy már sztenderdnek nevezhető parancsnoki modult és holdkompot vitt magával. Igaz ugyan, hogy a hosszabb Holdfelszínen tartózkodás miatt több készlettel és oxigénnel látták el a Falcont, hogy az űrhajósok 68 órát tölthessenek az égitesten. És egy eddig még nem használt közlekedő eszközt is elhelyeztek a holdkomp „csomagtartójában”. A NASA kezdetek óta két nagyobb csoportba sorolta a Holdon végzett expedíciókat. A gyalogos felderítés mellett mindig is tervben volt valamilyen közlekedő eszköz használata. Sokáig a repülő, illetve guruló eszközök álltak versenyben egymással, ám a tervezés szakaszában egy MOLAB nevezetű prototípusból származó pozitív tapasztalatok miatt a NASA vezetői végül a négykerékkel ellátott guruló járművet választották. A holdautót a General Motors egy leányvállalata készítette el. A cél az volt, hogy egy könnyű, elektromos meghajtással működtethető, terepen való közlekedésre alkalmas geológiai kutatójárművet készítsenek.
A tervező csapatot a magyar származású Pavlics Ferenc vezette. Számos prototípus után végül olyan holdjáró született, mely egy rugós mechanizmussal könnyedén összehajtható volt. Természetesen azért készítették ilyennek, hogy elférjen a holdkomp rakterében. A négykerekes eszköz úgy lett megépítve, hogy minden kereket külön elektromos motor hajt. Az eszközt vezető űrhajós, ha szükségesnek érezte mind a két tengelyt képes volt kormányozni. De egy kapcsoló segítségével váltogathatott is a kormányzandó tengelyek között.
De nem csak ezért nem volt szokványos eszköz ez az autó. Földi társaival ellentétben ezen nem találnánk sem kormánykereket, sem pedig gumiabroncsot. A kerekek titánhálóból készült abroncsokat kaptak, s a holdjármű irányítása botkormánnyal lett megoldva. A Holdon hagyott autó összesen több mint 27 kilométert tett meg a poros, regolitos holdfelszínen és nagyobb területet voltak képesek bejárni háromnapos tartózkodásuk alatt, mint eddig bármelyik küldetés űrhajósai. Hozzá kell tenni azt is, hogy biztonsági okokból azért hét kilométernél messzebbre sohasem távolodtak el a Falcontól.

Nemcsak a holdautó volt az, mely lehetővé tette a hosszabb Holdon tartózkodást. Legalább ilyen fontos volt az űrruhák átalakítása is. Hiszen az Apollo-15 előtti küldetések szkafanderei sokkal merevebbek voltak, melynek első sorban biztonsági okai voltak. Ezekben a nehéz öltözetekben az űrhajósok képtelenek voltak lehajolni vagy akár letérdelni. Ezért is dolgoztak hosszúszárú szerszámokkal. Értelemszerűen a „J” típusú repülés személyzetének más kialakítású, több Holdon tartózkodást biztosító űrruhára volt szüksége. A terveknek megfelelően az A7L-B jelzésű szkafanderben az asztronauták akár hét órát is képesek voltak a holdfelszínen tölteni. A ruhákat deréktájban teljesen átdolgozták, hogy az őket viselők képesek legyenek leülni benne. Ez a holdautóval való közlekedés miatt volt nagyon fontos. De a ruhán kialakított csatlakozók elhelyezkedésén is változtatni kellett, akár csak a beszállónyíláson.

Az Apollo-15 Holdkomp pilótája James Irwin

De az Apollo-15 tudományos tevékenysége nem csak a holdfelszínre korlátozódott. Miután a Falcon levált az Endeavour űrhajóról és megkezdte ereszkedését a Holdra, az égitest körül keringő űrhajó is megkezdte tudományos munkáját. A küldetésre a NASA egy teljesen új műszeres egységet tervezett, mely a SIM (Scientific Instrument Module) nevet kapta. A tudományos műszerek a parancsnoki modul alatti műszaki egységben kerültek elhelyezésre. Érdekes dolog, hogy a korábbi Apollo-küldetéseken a modul ezen részét csak ballaszttal töltötték ki. Ez volt az első alkalom, hogy műszerek kerültek ide. A korábban titkosított kémműholdak fotografikus eszközeit felhasználva a mérnökök olyan nagy teljesítményű fényképezőgépeket helyeztek el az említett részben, amellyel lehetőség nyílt minden eddiginél részletesebb felvételek készítésére. Helyet kapott a SIM egységben még számos más eszköz is, mellyel igazán pontos tudományos méréseket végezhetett a parancsnoki egység pilótája, Alfred Worden. Még egy kis érdekesség, a szervízmodulba épített tudományos eszköz adathordozója nem volt kapcsolatban a parancsnoki modullal. Így a mérések elvégzése után, a már teljes létszámmal üzemelő személyzet egyik tagjának egy EVA (Extra-Vehicular Activity – Űrhajón kívüli tevékenység) során kívülről, a világűr vákuumából kellett kihoznia az értékes adatokkal teli eszközöket.

SIM (Scientific Instrument Module)

Ugyancsak a SIM rekeszben kapott helyet egy kisebb műhold. Ezt az űrhajósoknak kellett pályára állítaniuk a Hold körül. A Föld irányú gyújtást megelőzően került pályára ez a kis 78×36 cm-es nyolcszög alapú hengeres testbe épített szatellit, mely az űrhajó távozását követően is folytatta a méréseket. A műhold önálló meghajtás vagy helyváltoztatás nélkül pályáján keringve mérte a napszél részecskék energiaintenzitását, a plazma viselkedését és a holdi mágneses mező tulajdonságait. Kétségtelen, hogy az Apollo-program egyik legtermékenyebb küldetéseként az Apollo-15 legénysége rászolgált arra, hogy a történelem örök részeként tanulságot tegyen arról, hogy mire képes az ember, ha igazán kíváncsi.

Írásom következő részében részletesen foglalkozom az űrhajósképzés átszervezésével, a leszállóhellyel, valamit a Holdon megkezdett kutatómunkákkal.

Egy művészi ábrázolás az Endeavour űrhajóról a SIM műszerekkel, valamit a Hold szatellittel

Apollo-7 – Sikeres tesztút, lázadozó űrhajósok

Az Apollo-1 katasztrófája utáni első emberes Apollo-küldetés feladata az áttervezett űrhajó tesztje volt, Föld körüli pályán. A missziót végül teljes sikernek könyvelték el, de bőven akadtak problémák is, például sor került az első “űrlázadásra” is.

A híres és szomorú Apollo-1 baleset után az Apollo űrhajó parancsnoki modulját teljesen áttervezték, és a gyártó North American cég a CSM–101 jelű, több földi tesztelésen is átesett űrhajót szállította le a misszióhoz. A cél egy 11 napos Föld körüli repülés volt, amin a parancsnoki és szervízmodult (Command and Service Modul – CSM) rendszereit és dokkolási képességét tesztelik. A Holdkomp fejlesztése csúszásban volt, ezért azt későbbi küldetéseken kívánták tesztelni.

A tesztút parancsnoka a veterán Wally Schirra lett, aki korábban a Mercury-program (az ötödik emberes) Sigma 7 jelű, és a Gemini-program 6A jelzésű küldetésein már járt a világűrben. A másik két űrhajós Donn Eisele és Walter Cunningham lett, mindketten újoncok.
Az Apollo-7 több tekintetben is mérföldkő volt: az első emberes Apollo-küldetés, az első háromfős amerikai személyzet, a Saturn-IB első emberes indítása, az első élő TV-közvetítés az űrből, és az utolsó indítás az LC-34 starthelyről.
A Holdért folyó verseny hevében, a NASA már az Apollo-7 előtt elhatározta, hogy a következő küldetés, az Apollo-8 a Hold köré repül majd. Ezt James Webb, a NASA akkori vezetője egy feltételhez kötötte: az Apollo-7-nek hibátlan missziónak kell lennie.
Érdekesség, hogy október 6-án, (mely egyben a 62. születésnapja is volt) alig pár nappal az indítás előtt, Webb bejelentette, hogy lemond a tisztségéről és visszavonul. Október 10-én (1 nappal az indítás előtt) a küldetés parancsnoka Wally Schirra is bejelentette, hogy ez lesz az utolsó űrutazása.

Don Eisele, Wally Schirra és Walter Cunningham

A Saturn-IB hordozónak ez volt az ötödik útja és az első, amin személyzet tartózkodott. A küldetéshez nem volt szükség a Saturn-V rakétára (mely ekkor már túl volt két tesztúton: Apollo-4 és Apollo-6), a Föld körüli pályára elég volt a Saturn-IB 15 tonnás teherbíró képessége is.
A furcsa, és érthetően ideges körülmények (az oroszok is haladtak közben a Hold felé, a NASA még mindig a “Tűz” után próbálta magát összeszedni) között folyt a felkészülés, és az indítást október 11-re tűzték ki. A startra a Cape Canaveral-ben, a Légierő bázisán található LC-34 indítóállomást jelölték ki, melyrő már több Saturn-IB indítás is volt, illetve itt történt az Apollo-1 balesete is. Az Apollo-7 startja után amúgy az LC-34-et nem használták többet (a Saturn-IB indításokat a 38B-re helyezték át), 1969-ben a nagyrészét elbontották, és a mai napig az Apollo-1 emlékhelyeként szolgál.

Indítás, dokkolási szimuláció

Október 11-én rendben elindult az Apollo-7, a Saturn-IB rakéta is tökéletesen teljesített, habár felszállás előtt akadt némi probléma. A start napján erős keleti szél fújt az óceán felől, ami egy esetleges vészhelyzet esetén a mentőtoronnyal leszakított űrhajót a szárazföld felé, lakott területre fújta volna. Az indítást ennek ellenére az irányítóközpontból engedélyezték, de ezt a parancsnok Wally Schirra hevesen ellenezte, aki már a legénység másik két tagjával az űrhajóban beszíjazva várta a startot.

A végül problémamentes start után az első feladat egy dokkolási szimuláció végrehajtása volt, – igazi Holdkomp híján egy makettal. A második fokozatról (S-IVB) való leválás után az űrhajót visszafordítják az S-IVB felé, és úgy csatlakoznak a még a második fokozatban lévő Holdkomphoz, melyet aztán “kivontatnak”. Ez a folyamat azért szükséges, mert a Holdkomp a CSM mögött került elhelyezésre – ezt a módszert alkalmazták az Apollo-program összes későbbi küldetésén. Az Apollo-7 feladata ennek a dokkolási folyamatnak a szimulációja volt, tényleges csatlakozás nélkül.
A műveletet Donn Eisele, a parancsnoki modul pilótája sikeresen el is végezte, annak ellenére, hogy az S-IVB fokozat takarólemezei (ezek fedték a Holdkomp dokkoló adapterét) nem váltak le teljesen, hanem csak virágszirmok módjára nyíltak ki. Az esetből tanulva a később küldetéseken már robbanócsavarokat alkalmaztak a fedelek eltávolítására.

Az Apollo űrhajó tesztjei

Az egyik legfontosabb teszt az űrhajó fő hajtóművének (Service Propulsion System – SPS) a tesztje volt, mely egyben az egész program koncepciójának alappillére is. Ez a hajtómű lassítja majd le az űrhajót a holdi pályára álláshoz, illetve visszatérésnél ezzel gyorsítanak ki vissza a Föld felé. Az űrhajósok összesen 8 hajtóműindítást végeztek el sikeresen, és mindegyik a meghatározott 1%-os hibahatáron belül történt. Az űrhajósok navigációs helyzetmeghatározást is végeztek (szextánssal is), illetve az űrhajó összes rendszerét alaposan letesztelték, és pár apróságon kívül mindent rendben találtak.

Walter Cunningham feljegyzéseket készít

Megfázás és egyéb problémák

A problémák hamar, már a küldetés elején elkezdődtek, amikor is Wally Schirra náthás lett, amit aztán hamar két társa is elkapott. A világűrben ez még nagyobb probléma, ugyanis nincsen gravitáció, amitől távozni tud a váladék az orrüregből, helyette fájó, feszítő érzést okozott az űrhajósoknak, akik érthetően nem érezték jól magukat. A tüneteket különböző fájdalomcsillapítókkal és gyógyszerekkel próbálták enyhíteni, de a feszes repülési ütemterv sem segített. Az űrhajósok úgy érezték, hogy Houston túl sokat vár el tőlük, ugyanis a tesztek sokkal több időt vettek igénybe, mint ahogy azt korábban megbecsülték.
A feszültség később a tervezett élő TV-közvetítés előtt csúcsosodott ki: Schirra kereken megmondta az irányítóközpontnak, hogy nem kezdik meg a közvetítést, amíg az elvárt hajtóműteszteket be nem fejezik. Végül az Űrhajós Iroda főnöke, Deke Slayton (aki felelt a legénységek kiválasztásáért) avatkozott közbe, és utasította az űrhajósokat a TV-közvetítés megkezdésére, ami a körülményekhez képest jó hangulatban telt.

Az első TV-közvetítés az űrből

Az asztronauták közérzetét az új hulladékgyűtjő rendszer (értsd: WC) sem könnyítette meg: egy ürítés 30 percig tartott, és büdös szagot árasztott a kabinba.
Több másik rendszerre is panaszkodtak az űrhajósok: az űrhajó életfenntartó rendszereinek szivattyúi és ventillátorai elég hangosak voltak (ezért néha ki-be kapcsolták azokat), valamint a hűtőrendszer vezetékein is sokszor pára csapódott ki, amit a személyzetnek kellett “felporszívózni” a vizeletürítő csövekkel. Az Apollo-programra kifejlesztett új ételek sem nyerték meg a tetszésüket (korábban csak tubusos ételeket vittek fel a Mercury és Gemini-programban): a fagyasztva szárított ételek – melyhez hideg, vagy meleg vizet kellett adni – könnyen törtek, morzsálódtak és természetesen szanaszét repültek a kabinban. A napi 2500 kalóriás étrend fontos részei voltak az energiaszeletek, ezeket azonban az űrhajósok nagyon édesnek találták, így gyorsan megutálták őket.

Az alváshoz használatos hálózsákok kényelmetlenek voltak (rossz helyen voltak a szíjak), és az alvási ciklusok meghatározása sem volt tökéletes: 24 órán keresztül zajlott a munka, ezért aki aludt, az is hallgathatta a hangos rádióforgalmazást.
A visszatérésre készülve újabb szóváltásba került a személyzet a földi irányítással: Schirra ragaszkodott hozzá, hogy visszatérés közben ne vegyék fel a sisakjukat. A megfázás miatt ugyanis a váladék a fülükben gyülemlett fel, ami füldugulást okozott, és az űrhajósok attól féltek, hogy az esetleges nyomásváltozás miatt beszakadhat a dobhártyájuk (és sisakban az orrukat sem tudják kifújni).
Az irányítás többször is utasította őket a sisakok használatára, de Schirra nem engedett, és végül mindhárom űrhajós sisak nélkül tette meg a visszatérést.
Azért lássuk be, Schirra már egyáltalán nem foglalkozott a következményekkel, ugyanis már a küldetés előtt bejelentette, hogy távozik a NASA-tól… Az esetnek azonban súlyos következményei voltak Eisele és Cunningham számára: soha többet nem válogatták be őket repülő személyzetbe.

Visszatérés, és a küldetés eredményei

Október 22-én, 10 nap és 20 óra repülés után tért vissza a fáradt, de megkönnyebbült személyzet. Kapszulájuk az Atlanti-óceánra (a későbbi Apollo-küldetések már a Csendes-óceánra érkeztek), a Bermuda-szigetektől délre csobbant, ahol a 13 kilométerrel arrébb tartózkodó U.S.S. Essex repülőgép hordozó várta.

A küldetés után 8 napig tartott az asztronauták “kihallgatása”, akik részletesen beszámoltak az összes tapasztalatukról az új űrhajót illetően. A megfigyeléseknek köszönhetően sok változtatást eszközöltek a következő, 1968 decemberében induló Apollo-8 útjához.
A problémák ellenére a küldetés minden előzetes célkitűzést sikerült elérni, és kiderült, hogy az Apollo űrhajó megfelel a későbbi holdexpedíciók követelményeinek.

Fontosabb repülésadatok

Rakéta, űrhajó: Saturn-IB (SA-205), Apollo űrhajó (CSM-101, Holdkomp nélkül)
Személyzet: 3 fő
Parancsnok: Walter Schirra Jr. (harmadik, egyben utolsó űrutazása)
Holdkomp pilóta: Walter Cunningham (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
Parancsnoki modul pilóta: Donn F. Eisele (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
Start, indítóállomás: 1968. október 11. Cape Canaveral, LC-34
Időtartam: 10 nap, 20 óra, 9 perc, 3 másodperc
Magasság: 231-297 km
Leszállás: 1968. október 20. Atlanti-óceán

A küldetés jelvénye

Források
spacefacts.de
Wikipedia
NASA

Apollo-13 – A “sikeres kudarc”

Az Apollo-13 a hetedik emberes küldetése volt az Apollo-űrprogramnak, mely a harmadik Holdraszállást tervezte végrehajtani. Az Apollo-11 és 12 küldetés sikere után nem a biztonságos leszállás és minimális kutatómunka volt a NASA célja a Holdon, hanem már összetettebb geológiai vizsgálatokat és feladatokat tűztek ki az űrhajósoknak. Erre utal a misszió mottója is: „Ex Luna, Scientia” (From the Moon, Knowledge ~ kb. Tudomány a Holdról).

A legénység
Az elsődleges személyzet tagjai eredetileg Jim Lovell parancsnok, Ken Mattingly parancsnoki modul pilóta és Fred Haise holdkomp pilóta voltak, a tartalékszemélyzetet pedig John Young parancsnok, Jack Swigert modul pilóta és Charles Duke holdkomp pilóta adták. Hét nappal az indítás előtt Duke-nál kanyarót állapítottak meg, és mivel a hat űrhajós folyamatosan együtt gyakorolt a küldetésre, mindannyian elkaphatták a fertőzést. Mivel korábban csak Mattingly nem volt kanyarós, nem alakult ki az immunitása a betegségre, és valószínűleg a misszió közepén alakultak volna ki nála a tünetek, ezért az orvosok nem engedélyezték számára az indulást. A NASA szabálya alapján, ha bármelyik tagot le kell váltani az elsődleges legénységből, akkor a teljes csapatot lecserélik a tartalék személyzetre, ám ezúttal csak a parancsnoki modul pilóta feladatkörben történt csere, és két nappal az indítás előtt Swigert vette át Mattingly helyét (aki végül sosem lett kanyarós). Így rohamtempóban kellett a három űrhajósnak összeszoknia és a tréningeket befejeznie.

Jim Lovell, Jack Swigert és Fred Haise
Forrás: NASA

Az űrhajó és egyéb egységek
A küldetés űrhajója az SA-508 számú Saturn-V rakéta volt, mely majdnem tökéletesen megegyezett az Apollo-8 és Apollo-12 missziók között használt járművével. Azonban a későbbi, ún. „J-missziók” tesztelése céljából (amelyeken még több tudományos kísérletet terveztek végrehajtani, ezáltal még több felszerelés volt a listán), több üzemanyaggal tankolták fel a rakétát, mely az indításkor is meglátszott: egy kicsit lassabban kezdte meg emelkedését.
A CSM-109 kódjelű parancsnoki modul az Odyssey, az LM-7 holdmodul pedig az Aquarius nevet kapta.

Az indítás
1970. április 11-én 14:13-kor (19:13 UTC), a tervezett időpontban elstartolt a rakéta, mely a fentebb leírt okok miatt lassabban, de rendben elhagyta az indítóállást. Azonban négy perccel később, amikor már a második fokozat gyorsította az űrhajót, ismét előjött a Saturn-V típushibája: az S-II középső hajtóműve a tervezett időpont előtt két perccel hamarabb leállt, és egy utólagos vizsgálat azt mutatta ki, hogy csak egy hajszál választotta el az űrhajót a katasztrófától, mert a nagy nyomásváltozás heves rázkódást okozott a hajtóműkeretben, ami ennek következtében elferdült. Azonban a mérnökök végül úgy oldották meg a problémát, hogy a további négy hajtóművet 34 mp-el, majd a harmadik, S-IVB  fokozatot is 9 mp-el tovább működtették, így az űrhajó végül lassabban, de elérte a tervezett orbitális parkolópályát 190 km-es magasságban. Két óra múlva pedig végrehajtották a pályamódosítást, amivel a Hold felé vették az irányt.

Az indítás pillanata
Forrás: NASA

A baleset
A küldetés 3. napján, április 14-én, 330.000 km-re a Földtől egy élő TV-s bejelentkezés után egy egyszerű rutinfeladatra kérték meg Swigertet a houstoni irányítók: a közvetítés idejére megszüntetett hőkiegyenlítő forgás visszaállítását, illetve az oxigéntartályok mérését kellett végrehajtania, ehhez  a tartályokban lévő keverő ventilátort kellett üzembe helyezni. A műveletet 95 mp-el később azonban egy óriási robbanásszerű hang követte, és az űrhajó fő vészjelzője is bekapcsolt, majd ezt sorra követték további vészjelzések. Swigert rögtön jelezte a bajt az irányító központnak, de a mérnökök hitetlenkedve visszakérdeztek. Ekkor adta le immár Lovell parancsnok ismét az azóta híressé vált vészjelzést: „Houston, we’ve had a problem”, azaz „Houston, volt egy problémánk.”
A számítógép a vészjelzés szerint azonban csak az egyik fő áramkörben észlelt feszültségesést, így az űrhajósok először azt gyanították, hogy a holdkompból jöhetett a zaj, amit esetleg egy meteorit talált el. Lovell azonnal a parancsnoki modulba rendelte Haise-t is, aki addig a holdkompot készítette fel a holdi való landolásra, és lezáratta a szűk átjárót. A kapkodásban azonban nem sikerült a fedelet megfelelően rögzíteni, de ez egyben meg is mutatta, hogy nem meteortalálat érte az űrhajót, mert ekkorra már elillant volna az oxigén az egész járműből, így a parancsnoki modulban kezdték meg a hiba felkutatását. A mérnökök is csak műszerhibára tudtak gondolni, mert irreális adatokat küldött a fedélzeti számítógép. A döntő megfigyelést Lovell tette meg végül: az ülése melletti ablakon kinézve észrevette, hogy valamilyen gáznemű anyagot bocsátanak ki az űrbe. Így az észlelt robbanással, illetve a műszerek által jelzett áramproblémával együtt már sikerült összerakni a pontos képet, az oxigéntartály felrobbant, vagy minimum kilyukadt, szökik belőle az oxigén, és így nem jut elegendő gáz az áramtermelésre szolgáló üzemanyagcellába. Ez végzetes hibának bizonyult, mivel mindent elektromos áram működtetett (többek között a kormányrendszert, a navigációs rendszert és a létfenntartó rendszert is). Az űrhajósok tehát közvetlen életveszélybe kerültek, a misszió célja pedig immár nem a leszállás a Holdon, hanem a személyzet élve hazahozatala lett. Az addig kissé már érdektelenségbe süllyedt küldetést hirtelen a média és a közvélemény figyelmének középpontjába került.

A mentési műveletek
Gene Kranz repülésirányító azonnal berendelte a teljes személyzetet, illetve mindenkit, aki az űrhajó építésében részt vett, majd utasításba adta, hogy Lovellék kezdjék el a houstoni mérnökök segítségével a holdkomp üzembe helyezését, aminek szintén fel voltak töltve az oxigéntartályai és akkumulátorai, és így „mentőcsónakot” jelenthetett az űrhajósok számára. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a robbanás még a Hold felé vezető úton történt, mert ha mindez a hazaúton történik, a már a Hold felszínén maradt komp híján a biztos halál várt volna a legénységre.
A repülési tervet teljesen át kellett dolgozni, ami normál helyzetben több heti munka lett volna, ám ezúttal alig pár óra állt a mérnökök rendelkezésére. Az első feladat azonban az űrhajó stabilizálása volt, ami a robbanás következtében letért a kijelölt pályáról és összevissza hánykolódott a végtelen világűrben. Mivel ilyen helyzetet nem szimuláltak korábban, gyakorlatilag újra meg kellett tanulni repülni az űrhajóval. Miután valamelyest sikerült stabilizálni a járművet, a következő feladat a szabad visszatérési pályára való visszatérés volt. Mivel a műszaki egység fő hajtóműve is megsérülhetett a robbanásban, nem kockáztatták meg annak működtetését a pályakorrekcióhoz, ezért a Hold gravitációját, majd a Aquarius hajtóművét alkalmazták a Föld felé tartó hazaút pályájának eléréséhez. Miután megkerülték a Holdat, ismét egy pályakorrekciót kellett végrehajtani. Erre azért volt szükség, hogy minél pontosabban meg tudják határozni a visszaérkezés helyét, illetve lerövidítsék az utat. Végül a cél a Csendes–óceán lett, mert ott állt rendelkezésre megfelelő mentőegység, ennyi idő alatt máshonnan nem tudták volna átrendelni a mentésben résztvevő hajókat. Az egyik utolsó pályamódosítás volt az űrhajósok számára a legnehezebb, mivel ekkorra már a teljesen leállított parancsnoki modul és holdkomp számítógépeit kellett életre kelteni rövid ideig, illetve 2° pontossággal kellett eltalálni a pontos visszatérési út szögét (ha túl lapos a visszatérési szög, az űrhajó lepattan a légkör felső rétegéről, és továbblendül az űrbe, ha pedig túl meredek szögben érkezik, elég a légkörben).

Members of Apollo 13 Team Reflect on 'NASA's Finest Hour' | NASA
A houstoni irányítóközpontban a baleset után 24 órában dolgoztak a mérnökök, váltott műszakokban
Forrás: NASA

További problémák
Az árammal való takarékosság mindvégig kritikus elemet jelentett, mivel a légkörbe való visszatéréskor mindenképp elegendő áramra volt szükség az irányításhoz. Ezért a holdkompban is minden, nem létfontosságú rendszert lekapcsoltak, ami azt is jelentette, hogy nem termelődött hő, és így fagypont közelébe esett a hőmérséklet az űrhajón. A takarékosság következtében napi 3 dl ivóvíz jutott az űrhajósoknak, mert a vízkészlet legnagyobb része a rendszerek hűtéséhez kellett.
Ezen kívül még problémát jelentett az Aquarius légszűrője, mely a kilégzéskor keletkezett szén-dioxidot semlegesítette. A berendezést két ember 30 órányi igényeire tervezték, a három űrhajós révén azonban jóval gyorsabban telítődtek, és így a mérgező gáz szintje egyre magasabb lett. Mivel a parancsnoki modul és a holdkomp szűrői nem voltak csereszabatosak, a földi mérnököknek kellett kitalálni egy szerkezetet, mely kizárólag az űrhajón található anyagokból készülhetett. Végül a parancsnoki modul négyszögletű szűrőit hozzá tudták illeszteni a komp kerek szűrőihez.
Fred Haise időközben húgyúti fertőzést is kapott. Mivel a vészhelyzet fennállása óta nem könnyíthettek magukon a szokásos módon az űrhajósok, az űrruhába kellett végezni dolgukat, melynek következménye volt Haise fertőzése.  Láz, hidegrázás és levertség is akadályozta az űrhajóst a munkavégzésben.
Ezen kívül mindhármuk esetében a folyamatos vízhiány kiszáradáshoz vezetett, és ezért az agyműködésük is megváltozott, lelassult. A biztonság kedvéért a hazaút végső fázisában úgy végezték a műveleteket az űrhajósok, hogy minden egyes lépést hangosan bemondtak a rádión.  

Swigert az improvizált légszűrő adapterrel
Forrás: NASA

A hazatérés
10 órával a leszállás előtt az űrhajósok visszakapcsolták a holdkomp számítógépét, és egy utolsó pályakorrekciót hajtottak végre a megfelelő légkörbe való belépési szög beállításához. 5,5 órával később végül leválasztották a sérült műszaki modult, és először vethettek pillantást a részegységre, ahogy az lassan távolodott az űrhajótól. A hengerszerű test egyik oldalpanele teljesen hiányzott és a tartályok illetve a vezetékek összevissza lógtak ki belőle. Ezután felélesztették az Odyssey számítógépét és egyéb rendszereit, majd a holdkomp akkumulátoraiban megmaradt energiát is sikerült átvezetniük egy tápvezeték megfordításával a parancsnoki modulba. Végül az Aquariust is leválasztották, aminek az életüket köszönhették. Az irányítás így köszönt el a kis “mentőcsónaktól”: “Ég veled Aquarius, és köszönjük!”

A légkörbe való visszatéréskor is maradtak még izgalmak. Az űrhajók körül az ereszkedés felső szakaszában az ionizált levegő zavarja a rádióadást, így ez idő alatt nem tud egymással kommunikálni a személyzet és az irányítás. Ez általában 3-4 percig tart, ami viszont az Apollo-13 esetében majdnem másfél perccel több lett, mivel az ideálisnál kicsit laposabb szögben érték el a légkört. Végül az űrhajó ejtőernyői rendben kinyíltak és tökéletes leszállást sikerült végrehajtani a Csendes-óceánon, 1,8 km-re a kijelölt leszállási ponttól. A közelben várakozó USS Iwo Jima repülőgép-hordozóról mentőhelikopterek siettek a három űrhajós kiemelésére, akiket 45 perccel később már a hajó fedélzetén üdvözölt a kapitány.

A baleset kivizsgálása
Thomas O. Paine NASA igazgató a visszatérés után azonnal elrendelte egy vizsgálóbizottság felállítását a baleset körülményeinek és okainak feltárása, melynek többek között Neil Armstrong is tagja lett. A vizsgálat csaknem 2 hónapig tartott, a végső jelentést június 15-én adták át Paine-nek. A bizottság megállapításai:
– 1965-ben, még a tervezési fázisban a parancsnoki modul elektromos rendszerét 28 voltosról 65 voltosra alakították át, azonban az oxigéntartály szintjének méréséhez használt rendszer (mely egy ventilátort, egy fűtőelemet és egy túlmelegedést megakadályozó hőérzékelőt jelentett) áttervezése elmaradt.
– Az Apollo-10 Charlie Brown nevű parancsnoki egységének építésekor az egyik oxigéntartályt cserélni kellett, amit a kiszerelés közben 5 cm-ről leejtettek, így az behorpadt (súlytakarékosság miatt minden elemet gyengére építettek az Apollo-program idején, ezért igen sérülékenyek voltak). Később kijavították ezt a tartályt, és az Odyssey építésekor újra felhasználták. De a javítás nem sikerült tökéletesen, ami akkor derült csak ki, amikor a szokásos indítás előtti teszteket végezték a már a teljesen összeszerelt Apollo-13 rendszerrel az LC- 39A indítóálláson. Az egyik tartályt ugyanis nem sikerült leereszteni, ezért melegítéssel igyekeztek a nyomást megnövelni a tartályban, hogy az oxigén távozhasson belőle. Mivel a hőérzékelő berendezés eleve nem működött megfelelően – az átalakítás elmaradása miatt-, túlmelegedett a rendszer, és ekkor sérülhetett meg az egyik vezeték szigetelése a tartályban. Végül azonban sikerült az oxigéntartály leengedése, és maga Lovell és Mattingly is csak egyszeri, átmeneti hibának minősítette az esetet (egy nagyobb javítás több hónapos csúszást okozott volna a programban, ezért nem vállalták fel, hogy az úrhajót visszavontassák a szerelőcsarnokba).
– Amikor az út során Swigertet az oxigéntartály megkeverésére kérték, a nem megfelelő feszültségű és sérült szigetelésű rendszerben rövidzárlat keletkezett, ami túlmelegítette a keringtető ventilátor motorjának sérült vezetékét, így az egyfajta fűtőszálként kezdett hőt termelni a műszaki modul belsejében. Végül a keletkező hő miatt a 2. számú tartályban lévő oxigén nyomása annyira megnövekedett, hogy széthasította a tartály falát, és kirobbanva a modulból megsértette a másik oxigéntartályt is.
– A küldetés szempontjából azonban mégis a lehető legjobbkor történt a baleset, mivel ha az korábban következik be, a technika és a holdkomp készletei nem bírták volna ki a hosszabb időtávot, és még jóval a leszállás előtt kimerültek volna. Ha pedig később történik a robbanás, pl. amikor már Hold körüli pályán kering az Odyssey, és az Aquarius már leszállt a Holdra, a holdkomp hajtóanyaga nem lett volna elég ahhoz, hogy visszatérjen a keringő űrhajóhoz és elindítsák azt a Föld felé.

Utóélet, következmények
 A vizsgálat és az eredmények után áttervezték a későbbi Apollo-missziókhoz használt oxigéntankokat, és a megfelelő feszültségű elektromos berendezéseket építették be. Az oxigénszint méréséhez szükséges keverő ventilátort kiszerelték, mely azonban azt eredményezte, hogy nem tudták megfelelően mérni a gáz szintjét, így egy harmadik tartályt is beépítettek a szerviz modulba, hogy mindenképp elegendő oxigén álljon rendelkezésre a teljes út során.
Mivel az Apollo-13 nem tudott leszállni a Holdon, a tervezett tudományos kísérleteket se tudták elvégezni, azonban az űrhajó bizonyította, hogy még ilyen problémák mellett is lehetséges a biztonságos visszatérés a Földre. Ezért a NASA „sikeres kudarcnak” minősítette a küldetést.

Az egész Apollo-program politikai indíttatása miatt egy kudarc a politikusok és a közvélemény körében is káros hatással járhatott. Ráadásul az Apollo-11 és az Apollo-12 már teljesítette a Holdraszállást és így sikerült legyőzni a szovjeteket az űrversenyben, ezért egyre többször felmerült a kérdés, hogy szükség van-e a további kockázatos indításokra. A Nixon-kormányzat végül a program lassú leépítése mellett döntött, amiben a közvélemény hangulatváltása is szerepet játszott, de nagyban hozzájárult az Apollo-13 majdnem tragédiába torkolló küldetése is. Az utolsó két küldetés pénzügyi keretét visszavonták, és az űrhajó gyártósorainak lezárását is elrendelték. Végül a program az Apollo-17 sikeres Holdraszállásával fejeződött be 1972 decemberében.
Egyik űrhajós sem repült újra. Jim Lovell 1973-ban nyugdíjba vonult a NASA-tól és a haditengerészettől is. Jack Swigertet ugyan jelölték a szovjetekkel közös Apollo-Szojuz tesztprojektre 1975-ben, de végül nem ő hajtotta végre a tesztet. Ezután ő is elhagyta a NASA-t, és politikai karrierbe kezdett, 1982-ben be is választották a Képviselőházba, azonban még a hivatalba lépése előtt rákban elhunyt. Fred Haise a törölt Apollo-19 küldetés parancsnokaként tért volna vissza az űrbe, 1979-es visszavonulása előtt még azonban részt vett az űrsikló-programban a megközelítő és földetérési tesztsorozatban.

Fontosabb repülésadatok

Rakéta, űrhajó, holdkomp: Saturn V SA-508 // Apollo CSM-109 Odyssey // Apollo LM-7 Aquarius
Személyzet: 3 fő
– Parancsnok: James A. Lovell Jr. (negyedik, egyben utolsó űrutazása)
– Holdkomp pilóta: Fred W. Haise Jr. (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
– Parancsnoki modul pilóta: John L. Swigert Jr. (első, és egyben az egyetlen űrutazása)
Start, indítóállomás: 1970. április 11, 19:13 UTC, Kennedy Space Center, Cape Canaveral LC-39A
Időtartam: 5 nap, 22 óra, 54 perc, 41 másodperc
Távolság a Holdtól: 254 km
Leszállás, felvétel: 1970. április 17. 18:07 UTC, Csendes-óceán // USS Iwo Jima repülőgép hordozó

Sorozatajánló – For All Mankind (2019)

Tavaly októberben indult a 10 részes sorozat az Apple TV+ streaming platformján, és mivel alternatív történelmi, és Apollo-program, ezért nem volt kérdés, hogy végig fogom nézni. Figyelem, az írás spoilereket tartalmaz!

A sorozat alapfelvetése, hogy a szovjetek jutnak először a Holdra, így az űrverseny tovább folytatódik. Neil Armstrong, és az Apollo-11 nem lesznek az elsők (helyette Alekszej Leonov, aki az első űrsétát is tette), a NASA pedig kétségbeesetten próbálja behozni a lemaradást, és az amerikai önérzeten esett sebet begyógyítani.

A sorozatban valós (és fiktív) történelmi személyeken keresztül mutatják be a “mi lett volna, ha..?” összes alternatív történését. Megismerhetjük az űrhajósokat (és családtagjaikat), az irányítóközpont központi kulcsfiguráit, illetve az akkori politikai vezetés alternatív cselekményeit is.

A látványra és a megvalósításra szerintem abszolút nem lehet panasz, látszik, hogy szántak pénzt bőven a sorozatra, és a történet is szépen halad előre – sajnos a hosszú párbeszédes családi drámák, és az izgalmas missziók közötti űrt kitöltő felesleges részek is vannak azért bőven.
A történetről kicsit részletesebben (figyelem kemény spoilerek következnek!): miután a szovjetek lépnek először a Holdra, majd később az első női kozmonauta is a Holdon sétál, az amerikaiak (egy majdnem balsorsú Apollo-11 misszió után) felélesztik a női űrhajós programot (mely rengeteg ellenérzést szít a NASA-nál és a férfi űrhajósok között), és számos női asztronautát képeznek ki. Később az első amerikai nő a Holdon (Molly Cobb, a sorozat egyik legjobb karaktere) jeget talál egy kráterben, így pár év múlva az amerikaiak és a szovjetek is Hold-bázist építenek, ahol hónapokig személyzet is tartózkodik – természetesen sok konfliktus adódik a két nemzet között. Később a NASA indítási balesetet szenved el, mely hátráltatja a holdi bázis személyzetének cseréjét (közben még több családi dráma), a sorozat utolsó két része pedig egy izgalmas holdi mentőmissziót mesél el.

Ami tetszett a sorozatban, hogy figyeltek a technikai részletekre (ha valaki kicsit jártas az Apollo-korszak történéseiben, rengeteg apró utalást, részletet szúrhat ki), és alapvetően a cselekmény is nagyon izgalmas – bár pár helyen kicsit elszálltak a készítők. Ami negatívum, az a sok felesleges családi dráma és hosszú párbeszédek, de gondolom erre azért volt szükség, hogy a nem csak űrrajongókat is megfogják a sorozattal.
Azon ne csodálkozzatok majd, hogy a sorozatban több whiskeyt isznak, és többet dohányoznak (még az űrhajósok is), mint a Dallasban. 🙂
Egynek teljesen jó szórakozás volt, mindenképpen csak ajánlani tudom (űr,- és Apollo-program rajongóknak kötelező természetesen). A hírek szerint már be is berendelték a második évadot, azt nem tudjuk, hogy mikor nézhetjük majd.
Az utolsó, tizedik rész végén van egy végefőcím utáni jelenet, azt mindenképpen nézzétek meg, mert eszméletlen jó, és a második évadot nagyban meghatározza majd.