Európa rakétája, az Ariane – 2. rész

Folytatjuk az európai rakétacsalád bemutatását, ezúttal az Ariane-4 és Ariane-5 rakéták kerülnek terítékre. Foglalkozunk a történetükkel, sorsukkal, illetve milyen irányban halad az európai hordozók jövője.

Az első részért katt ide.

Az innovatív Ariane-4

A soron következő Ariane-4 lett a legsikeresebb az eddigi verziók közül. Az Ariane-4 számára építették a második indítóállást, az ELA-2-est. A rakéták sorozatában ezen a típuson hajtották végre a legtöbb innovatív fejlesztést, ennek köszönhetően a pályafutása alatt a kereskedelmi műholdak 50%-át az Ariane-4 indította. Ezen fejlesztések közé tartozik az első fokozati Viking-2B hajtóművek lecserélése Viking-5C motorokra, melyeknek tolóereje 678 kN volt – fontos megjegyezni, hogy a hajtóművek számát sosem változtatták meg, mindig 4 volt az első fokozatokon. A második és harmadik fokozaton nem változtattak. Másik nagy fejlesztés a már elérhetővé vált folyékony hajtóanyagú (UDMH/N2O4) segédrakéták használata. A folyékony hajtóanyagú segédrakéták sokkal tovább égtek mint a szilárd hajtóanyagúak, égési idejük 142 másodperc. Ezeket tudták kombinálni a szilárd hajtóanyagú segédrakétákkal, összesen 6 féle kombináció létezett, és a műhold(ak) tömege alapján választották ki a megfelelő kombinációt. A rakéta típusának megnevezése a segédrakéták számától és típusától függött.

Ariane-4 indítása egy Intelsat műholddal a fedélzeten. Jól megfigyelhetőek a folyékony hajtóanyagú segédrakéták.
Forrás: CNES

A segédrakéta nélküli Ariane-4 „AR-40” néven futott, 2100 kg-os teherbírással GTO-ra. Kettő darab szilárd hajtóanyagú segédrakétával rendelkező Ariane-4-es „AR-42P“ néven futott, a „2“ a segédrakéták számára, a „P“ pedig arra hogy szilárd a hajtóanyaguk. Kettő darab folyékony hajtóanyagú segédrakétával rendelkező Ariane-4-es „AR-42L“ néven futott, itt a változás az „L“, ami arra utal hogy folyékony a hajtóanyaguk. Voltak az „AR-44P“ és „AR-44L“, melyek kettő helyett négy segédrakétával rendelkezett. Az utolsó változat a „hibrid“ volt ahol 2 darab szilárd és 2 darab folyékony hajtóanyagú segédrakéta volt, ezt „AR-44LP“-nek nevezték. A legerősebb variáns az „AR-44P“ volt, tömege 470 tonna, és 4300 kg-t tudott GTO-ra eljuttatni.

Ariane-4 rakéták kombinációi. A nagyobb verziókon az orrkúpot is meghosszabbították.
Forrás: Arianespace

Egy másik hatalmas újítás az ún. „SPELDA – Structure Porteuse Externe de Lancement Double Ariane“ (Ariane Dupla Indítási Külső Segédszerkezet) raktér, mely lehetővé tette hogy egyszerre 2 db nagyobb eszközt is pályára tudjanak állítani. A harmadik fokozatra (vagy a negyedik, kickstage-re) ráhelyezik az első műholdat, erre ráerősítik a SPELDA burkot, és ennek a a tetejére helyezik a második műholdat, így lehetővé téve 2 misszió teljesítését egyszerre, akár 2 különböző pályára. Összesen 116-szor indították, ebből 113 sikeres misszió, ez 97%-os megbízhatósági arány, ami szinte tökéletes. Első repülése 1988-ban volt. Az első kudarc 1990-ben a nyolcadik misszión volt, amikot Kourou felett 9 km-rel repülés közben felrobbant a rakéta, egy ismeretlen tárgy dugított el egy vezetéket, emiatt 44 változtatást kellett végrehajtani. Nevezetesebb rakományai: ESA Infrared Space Observatory. 2003-ig repült az Ariane-4, ekkor váltotta le az akkor már szolgálatban lévő Ariane-5 és 2011-től már orosz építéső Szojuz is indult Guyanából.

A legerősebb Ariane 4-es, az AR-44P típus.
Forrás: ESA

Az Ariane-5

És ezzel elérkeztünk az Ariane-rakétacsalád jelenlegi képviselőjéhez, az Ariane-5-höz.
Az eddigi dizájnt félretették a mérnökök, és egy teljesen új rakétát alkottak az eddigi tapasztalatok és tudás alapján. Ennek a fő oka az volt, hogy az Ariane-5-öt eredetileg a tervezett európai űrsikló, a Hermes indítására tervezték.
A Hermes programot eltörölték, de az Ariane program folytatódott. A rakétának 2 fokozata van, illetve 2 darab szilárd hajtóanyagú segédrakétával rendelkezik. Mivel több típus van ebből a rakétából, melyek eltérőek, ezért mindegyik sajátosságán végigmegyünk. A sorrend nem időrendi, hanem a rakéta hasznos terhét veszi figyelembe.
Sorrend: (dőlt betűkkel a mai napig használt verzió)
Ariane 5 G → Ariane 5 ECA → Ariane 5 GS → Ariane 5 G+ → Ariane 5 ES

A legelső típus az Ariane 5-ből az Ariane 5 G (generic, azaz általános). 46 m magas, tömege 737 tonna. 6900 kg-t tudott GTO-ra helyezni, 6100 kg-t dupla rakomány esetén (SPELDA módszer). Kriogenikus első fokozatának üzemanyagkeverékét szuperhűtött folyékony hidrogén és folyékony oxigén alkotja, egy darab Vulcain-1-es hajtóművel van ellátva, ami 1440 kN tolóerőt nyújt. Szilárd hajtóanyagú segédrakétái egyenként (!) 7080 kN tolóerőt adnak, az indításkor a tolóerő többségét ezek nyújtják. A második fokozat az ún. EPS (Étage á Propelgols Stockables – Raktározható Üzemanyagú Fokozat) hipergol hajtóanyagkeveréket használt, üzemanyagként monometil-hidrazint és oxidálószerként N2O4-t.

Ariane 5 G indításkor.
Forrás: CNES

Az első indítás 1996. június 4-én volt, mely látványos kudarcba fulladt, a rakéta 37 másodperccel indítás után önmegsemmisítést hajtott végre – így összesen 10 tonna veszélyesen toxikus hipergol üzemanyag hullott a területre és az óceánba a második fokozatból. A hiba oka merően egyszerű – az új rakétához nem írtak új szoftvert, helyette inkább az Ariane-4-es szoftverét használták, melyben ugyebár az előre programozott határok, amibe még a rakéta repülhet (itt most a pálya-eltérés megengedett határairól beszélünk) mások voltak, a rakéta azt „hitte“ hogy letért az előre programozott útról, amire először próbált visszaállni, de ekkor a rakétát az aerodinamikai nyomások elkezdték darabjaira szaggatni – az önmegsemmisítés aktiválódott. Egyesek ezt az eseményt emlegetik a programozási világ legdrágább hibájának – 370 millió amerikai dollárt ért a rakéta és a 4 darab Cluster magnetoszféra-kutató műhold az Európai Űrügynökségnek. Ez a típus összesen 17-szer repült, egy kudarccal és két félsikerrel.

Ariane 5 első indításának a kudarca.
Forrás: Astrocosmos.net

Az Ariane 5 G után kifejlesztették az Ariane 5 G+-t. Ez a verzió csak teljesítményben különbözik elődjétől, ugyanis a második fokozat fejlesztésével (méreteket nem változtattak) körülbelül 300 kg-mal több üzemanyagot tudtak helyezni a második fokozatba, így 70 másodperccel hosszabbodott meg az Aestus hajtómű égési ideje. További újítások nem kaptak helyet ebben a verzióban. Mindössze csak három alkalommal használták ezt a típust 2004-ben, de az összes misszió sikeres volt.
Időrendileg az Ariane 5G után az Ariane 5 ECA (Evolution Cryotechnique type A – Kriotechnikus Fejlesztés A-típus) érkezett. Ez egy átfogó fejlesztés az Ariane 5G-hez képest. Az első fokozaton lévő Vulcain-1 hajtóművet lecserélték a hosszab fúvókával rendelkező, hatákonyabb üzemanyagciklusú Vulcain-2-re. Ahhoz hogy ezt meg tudják oldani, az üzemanyagtartályokon változásokat végeztek el, illetve sűrítették a fokozatban a hajtóanyagot. Így kb.12 tonnával több üzemanyagot tudtak az első fokozatba tölteni.
A második fokozatot teljesen lecserélték. Az eddig hipergolikus hajtóanyagot használó EPS fokozatot az ESC-A-ra (Etage Supérieur Cryogénique-A – Kriogenikus Felső Fokozat – A-típus) cserélték. Ez folyékony hidrogén és folyékony oxigén keveréket használt, amit már használtak bizonyos előző Ariane típusok. Ezen a fokozaton a már ismert és használt HMB7 hajtómű fejlesztett változata kapott helyet. Így a rakéta teljes mértékben kriogenikus meghajtású volt a szilárd hajtóanyagú segédrakétákon kívül.
És igen, a segédrakétákat is fejlesztették, azoknak a külső borítását vékonyabbra építették és a hegesztéseket és könnyítették, ezen változtatásokkal több üzemanyagot tudtak betölteni a rakétákba. Ezzel a sok változtatással ez a típus 9600 kg-t tud GTO-ra állítani szimpla rakomány esetén, és 9100 kg-t dupla rakomány esetén SPELDA módszerrel.
Amig még nem említettünk az az orrkúp (fairing), ami a rakományt védi az útja során amíg az atmoszférában van a rakéta. Ezeket a svájci RUAG Space cég gyártja és gyártotta az összes Ariane-5 típus számára (ez a cég gyártja a Vega, az Atlas-V 500-as széria, és a majdani Vulcan rakéták számára az orrkúpokat).

Ariane 5 ECA indítás.
Forrás: Arianespace

A következő két típust különleges esetekre hozták létre. Az Ariane 5 GS az Ariane 5 ECA első kudarca után került indításra, tartaléktípusnak, amí az ECA nem volt újra biztonságos a repülésre, ugyanis az ECA első repülésén a Vulcain-2 meghibásodott és a rakétát a repülésirányítók megsemmisítették. Ebben a verzióban az első fokozat visszatért a G típus első fokozatához, de a második fokozat maradt az ECA fejlesztések utáni. 6-szor indították teljes sikerrel.
Az Ariane ES (Evolution Storable – Raktárhozható Verzió) az Ariane-5 közvetlenül az ATV (Automated Transfer Vehicle) indítására kifejlesztett típusa volt. Tulajdonképpen, a GS “ellentéte” volt ez a típus, ugyanis ez az ECA első fokozat és segédrakéta fejlesztéseit tartalmazta, de a kriogenikus második fokozat helyett a hipergolikus EPS felső fokozatot használták. 21000 kg-t tudott LEO-ra állítani, az ATV-t 51.6°-os 260 km-es alacsony földkörüli pályára indította 5 alkalommal, illetve 3 alkalommal indított Galileo helymeghatározási műholdakat. Tervben volt egy Ariane 5 ME (Mid-life Evolution) kifejlesztése, de ezt az Európai Ügynökség Miniszteri Tanácsa nem támogatta pénzügyileg, és inkább az Ariane-6 fejlesztésére fordították a forrásokat, ezért az ME programot később leállították.

Egy ATV egy Ariane 5 ES rakterében, művészi ábrázolás.
Forrás: ESA

Az Ariane 5 jelentős rakományai: XMM-Newton röntgen-űrtávcső (ESA), Envisat földmegyfigyelő műhold (ESA), Rosetta űrszonda (ESA), ATV teherűrhajók (ESA), Herschel infravörös űrtávcső (ESA/NASA), Planck mikrohullámú/infravörös űrteleszkóp (ESA), Galileo helymeghatározási műhold konstelláció (ESA). Jelenleg az Ariane 5 ECA típus szolgál bennünket és kereskedelmi műholdpiacot, de az Arianespacenek nehéz dolga lesz tartani az iramot a SpaceX, Rocket Lab és egyéb magáncégekkel. Körülbelül 150 millió dollár az Ariane-5 indítási költsége, ami háromszorosa egy Falcon-9 Block 5 indítási költségéhez képest.

A fejlesztés alatt álló Ariane 6-ot a sorozat harmadik részében szeretném bemutatni, így egy teljes képet adva az európai rakétacsaládról.

Európa rakétája, az Ariane – 1. rész

Az Európai Űrügynökség (ESA) a német Airbus és a CNES (Francia Nemzeti Űrhivatal) közreműködésével hozta létre az Ariane rakétacsaládot, ami később az Arianespace nevű cég kezébe került, és az első kereskedelmi rakétacsaládként lépett be az űrtörténelembe. Az ötlet egy ténylegesen egységes európai rakétacsalád létrehozásáról a kudarcba fulladt Europa-rakétaprogram után született meg. A projektet 1973-ban vetették fel Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság közötti tárgyalások után. Ugyanebben az évben az ESA tizenegy tagországa tárgyalásokba kezdett egy új indítójármű fejlesztéséről. A programot L3S-nek nevezték el (franciául a „harmadik generációs indítójármű“ rövidítése). Franciaország felhagyott a Diamant rakéta használatával (amivel az első műholdjukat, az Astérix-et pályára állították) az L3S program javára.

Az eltörölt Europa program rakétáinak tervei

A francia Diamant rakétákat az algériai Hammaguir mellett lévő rakétaindító-bázisról bocsátották fel, de Algéria függetlenedése, és az egyre növekvő űrkutatási ambíciók miatt egy új űrközpont építése mellett döntöttek. Az új rakétaprogram helyszíneként egy Kourou városa mellett lévő francia katonai rakéta teszttelepet választottak Francia Guyanában. Innen is indítottak Diamant rakétákat, de elenyésző volt a számuk, illetve a kudarcba fulladt Europa-program rakétái is innen startoltak volna, már az indítóállások is meg voltak építve. A telephelyet később átépítették, és megalapították a Guyana Űrközpontot. Az űrközpont 1968-ban lépett aktív szolgálatba az európai országok űrkikötőjeként.
Az L3S program első rakétáját Ariane-1 névre keresztelték Ariadne görög mitológiai alak nevét mintázva. Az Europa rakéta indítóállását lebontották és felépítették az ELA-1 indítóállást az Ariane-1-nek. Az repülésirányítási központot, összeszerelő épületeket, kifutópályát és egyéb logisztikai épületeket ezzel egyidőben építették meg. A központ védelméről a Francia Idegenlégió gondoskodik. A Francia Hadsereg „Paris Fire Brigade” egysége felel a tűzoltási, illetve katasztrófavédelmi feladatokért.

Egy Diamant rakéta indítása Algériából

Az Ariane-1

Az Ariane-1 egy négyfokozatú űrhajózási hordozórakéta, mellyel elsősorban GTO-ra (geostacionárius transzfer pálya) indítottak műholdakat. Maga 207 tonnás tömegével, 50 méteres magasságával és 1850 kilogrammos kapacitásával GTO-ra a közepes teherbírású rakéták közé soroljuk. A rakéta fokozatait Párizs egyik külvárosában, Les Mureaux-ban gyártották, ahonnan azokat uszály segítségével úsztatták le a Szajnán Le Havre-ba, Normandiába. Innen egy teherhajóra felpakolták a fokozatokat, és Kourouba szállították őket, ahol aztán vasúti úton kerültek az összeszerelő-üzemekbe.
Az első fokozatot négy darab Viking-2 hajtóművel látták el, ezek egyenként 611 kN teljesítményt nyújtottak. Az első fokozat hipergol üzemanyagkeveréket használt (nem volt szükség hajtómű-begyújtó rendszerre, az üzemanyag az oxidálószerrel való érintkezéskor begyulladt), névlegesen asszimetrikus-dimetilhidrazint (UDMH) üzemanyagként és dinitrogén-tetraoxidot (N2O4) oxidálószerként. Ezek a hipergol anyagok általában rettentően mérgezőek, ezért nagy odafigyeléssel és különleges eszközökkel kellett ezeket az anyagokat kezelni.

Ariane – indítás

A második fokozat egy darab Viking-4-es hajtóművet használt, 720 kN tolóerővel. Ez a fokozat szintén az említett hipergol üzemanyagkeveréket használta. A harmadik fokozat viszont egyedülállóan kriogenikus meghajtású volt (az üzemanyag átlagos körülmények közt gáz halmazállapotú, de lehűtve már cseppfolyóssá válik), ami különlegesnek számított, mert addig csak az Egyesült Államok használt kriogenikus felső fokozatokat. A fokozaton lévő HM7-A hajtómű szuperhűtött cseppfolyós hidrogént és oxigént éget el, 61 kN tolóerőt produkálva. A hajtómű specifikus impulzusa 443 s, ami nagyon hatékonynak számít. A negyedik fokozat egy ún. „kickstage”, ami magyarul gyorsító fokozatot jelent. A Mage-1 gyorsítófokozat szilárd hajtóanyagot használt, névlegesen HTPB-t (hidroxil-terminális polibutadién, agyagszerű szilárd anyag amelyet beleöntenek a fokozatba, megszárad, ami után már gyújtásra kész).

Az ELA-1 indítóállás és összeszerelő-torony

A hordozórakétát ún. „clean room”-ban (steril, tiszta terem) tesztelték, majd a légkondícionált (!) függőleges összeszerelő-toronyban állították össze, és onnan síneken szállították át az indítóállásra. A rakéta több hetes csúsztatások és halasztás után 1979. december 24-én startolt el első útjára. A rakéta indítógombját személyesen Valéry Giscard d’Estaing akkori francia elnök nyomta meg. A jármű a Capsule Ariane Technologique – 1-et (CAT-1, másnéven Obelix) 1,6 tonnás tesztműholdat indította, pályája legalacsonybb pontja 201 km volt, legmagasabb 36 000 km. A műholdat a rakéta útjának megfigyelésére építették, technikai adatokat szolgáltatott a repülés különböző fázisairól. A repülés teljes siker volt, tökéletesen működött a rakéta. Ezek után még 10 indítása volt az Ariane-1-nek, 8 sikeres és 2 sikertelen. Legjelentősebb rakomány a Giotto űrszonda volt, amit 1985-ben indítottak a Halley-üstököshöz.

A repülésirányítás az Ariane 1 sikeres első indítása után

Az Ariane-3

1984-ban indították az Ariane-1 továbbfejlesztett változatát, az Ariane-3–at. Az első fokozaton a 4 darab Viking-2 hajtóművet lecserélték Viking-2B hajtóművekre, melyeknek egyenként 643 kN tolóerejük volt, ez lehetővé tette, hogy az első fokozatot meghosszabbítsák 0,7 méterrel, így a fokozat 6 tonnával lett nehezebb. A második fokozat Viking-4-es hajtóművét szintén lecserélték a fejlettebb 4B változatra, amely 805 kN tolóerőt nyújtott. Mindkét fokozat üzemanyag-keverékét megváltoztatták, az aszimmetrikus dimetilhidrazin üzemanyagot lecserélték ún. UH-25 keverékre (75% UDMH, 25% hidrazin-hidroxil), az oxidálószer maradt N2O4. Ezek mellett, szilárd hajtóanyagú (CTPB – karboxi terminális polibutadién) segédrakétákat helyeztek a rakétára (tolóerejük egyenként 650 kN), melyeket repülés közben, miután elégették az összes szilárd hajtóanyagot, leválasztották (a segédrakéta égési ideje 33 másodperc). Ezekkel a bővítésekkel a GTO-ra való hasznos teher 1.8 tonnáról 2.7 tonnára nőtt.

Ariane 3 indítás

A rakétán további nagyobb fejlesztéseket nem végeztek, az első indításra 1984. augusztus 4-én került sor, az ECS-2 és Télécom 1A műholdakat helyezte sikeresen GTO-ra pályára. Ezután még 10-szer indították ezt a típust, 9 sikerrel és 1 kudarccal.

Az Ariane-2

Az Ariane 2-es érdekes módon csak 2 évvel a 3-as után indult első útjára, 1986. május 31-én a Guyana Űrközpont ELA-1-es indítóállásáról. Az Intelsat-5A műholdat állította volna GTO-ra, de a harmadik fokozat nem gyulladt be és az eszköz megsemmisült. Az Ariane-2 az Ariane-3 fokozatait használja, segédrakéták nélkül. Kevesebbszer indították az első starton történt hiba miatt, illetve az Ariane-3-as kapacitásától jóval alulmaradt (2,2 tonna hasznos terher GTO-ra). Ezt a típust az indítási kudarc után még ötször használták, teljes sikerrel, a legjelentősebb eszköz, amit pályára állított, a Tele-X geostacionárius műhold volt, ami elsőként szolgáltatott telekommunikációs szolgáltatásokat a Skandináv országoknak.

Ariane 1-3 változatok

Hamarosan érkezik a cikk második része, melyben a sikeres Ariane 4-től egészen a jövő európai rakétájáig, az Ariane 6-ig fogjuk összegyűjteni a rakétatípusokról az érdekes információkat, illetve azok történetét.

Űrhírek – 2020. február 23.

  • Egy újabb Starlink indítással kezdődött a hét, a SpaceX immár az ötödik ilyen küldetését hajtotta végre tavaly május óta. A 60 darab műholdat ismét terv szerint sikerült orbitális pályára állítani, azonban az első fokozat ez alkalommal nem tudott leszállni az Atlanti-óceánon várakozó drónhajóra, hanem a vízben landolt és menthetetlen károkat szenvedett. Itt írtunk róla részletesen.
  • Másnap, kedden azonban jó híreket is kaptunk a cég háza tájáról: bejelentették, hogy 2021 végétől a Space Adventures céggel karöltve lehetőséget biztosítanak civileknek is, hogy a Crew Dragon űrhajóval Föld körüli pályán tölthessenek el több napot. A hírrel ebben a cikkben foglalkoztunk bővebben.
  • Idén második alkalommal startolt el egy Ariane-5 rakéta. Ezúttal két rakomány is helyet kapott a raktérben, a japán JCSAT-17 és a koreai GEO-Kompsat 2B műholdat állították orbitális pályára. Előbbi egy kommunikációs, utóbbi pedig egy éghajlat- és környezetvizsgáló műhold.
  • Kína is újabb rakétaindítást hajtott végre február 18-án. A Long March 2D rakéta négy darab technológiai kísérleti műholdat juttatott az űrbe a Xichang Űrközpontból. Érdekesség, hogy ez a helyszín első alkalommal adott otthont ennek a típusú rakétának az indításához, korábban csak Long March 3 rakéták startoltak innen. Kínának idén ez már a negyedik sikeres missziója volt.
  • Szerdán jelentette be a Roszkoszmosz, hogy lecseréli az áprilisban az ISS-re induló két kozmonautáját. Nikolai Tikhonov és Andrei Babkin leváltását “orvosi okokkal” magyarázza az ügynökség, és helyettük a tartalék személyzet két tagja, a veterán Anatoly Ivanishin és az újonc Ivan Vagner kapnak helyet a Szojuz MS-16 űrhajón az amerikai Christopher Cassidy mellett.
  • Egyre valószínűbb, sőt szinte már biztos, hogy a SpaceX visszatér a Los Angeles-i kikötőben található bázisához. Csütörtökön ugyanis a kikötő vezetősége jóváhagyta az építési engedélyeket a terület bővítéséhez és a szükséges infrastruktúra létrehozásához. A végső engedélyt azonban a Los Angeles-i városi közgyűlésnek kell kiadni, amely szerdán dönt ebben a témában.
Az Ariane 5 indítása február 18-án
Forrás: ESA/CNES/Arianespace

Az ESA is sikerrel teljesítette első rakétaindítását 2020-ban

251. alkalommal indult el az Ariane 5 rakéta, mely ezúttal két műholdat is az űrbe juttatott.

Magyar idő szerint tegnap este 10 óra után indult el idén első alkalommal az ESA Ariane 5 rakétája a a Francia Guyanai Űrközpont ELA-3 indítóállásról. A hordozórakéta két műholddal startolt el: az Eutelsat Konnect európai kommunikációs műhold mellett helyet kapott a raktérben az ISRO (Indiai Űrügynökség) GSAT 30 nevű műholdja is. Az Eutelsat Európa és Afrika között fog még gyorsabb és erősebb távközlési csatornát biztosítani, míg az indiai űreszköz az elöregedett Insat 4A szatelitet váltja fel (melyet egyébként szintén egy Ariane 5 juttatott az űrbe 2005-ben). A majdnem 7 tonnás rakománnyal gond nélkül indult el a rakéta, és nem egészen fél óra múlva először az Eutelsat, majd negyed órával később a GSAT 30 is orbitális pályára állt. Az ESA teljes sikerként könyvelhette el az idei első indítást, melyet a tervek szerint még 21 másik fog követni 2020-ban, tehát mozgalmas éve lesz az európai ügynökségnek is.

Forrás: ESA/CNES/Arianespace
Fantáziafotó az Eutelsat Konnect műholdról
Forrás: Eutelsat
Az ISRO fantáziafotója a GSAT 30 műholdról
Forrás: ISRO

Mozgalmas hét az űriparban világszerte, 5 fellövés 5 nap alatt!

Bár a hétnek még nincs vége, hogy a szokásos összefoglalót megírjuk, azonban annyi minden történik a napokban, hogy érdemesnek tartottam beszámolni róla. Nézzük a fellövések listáját.

  • November 25-én indult az űrbe egy modósított Szojuz 2-1v az észak-oroszországi Plesetskből egy titkos katonai rakománnyal
  • November 26-án, egy napos halasztás után az Arianespace indította el 250. Ariane 5 rakétáját, mely Egyiptom első katonai kommunikációs műholdját a TIBA1-et juttatta fel egy másik műhold, az Inmarsat GX5 nevű eszközzel együtt
  • November 27-én az Indiai Űrkutatási Hivatal (ISRO) lőtt fel egy PSLV-t, azaz Polar Satellite Launch Vehicle-t, mellyel 14 műholdat állítottak orbitális pályára
  • November 28-án (ottani idő szerint még 27-én) Kína is újabb sikeres fellövést hajtott végre, egy Long March 4C rakéta startolt a taiyuani inditóközpontból a Gaofen-12 műholddal a fedélzetén
  • Szintén 28-án indult volna el a Rocket Lab Electron rakétája (a küldetésről bővebben itt olvashattok), ám a fellövést egy nappal elhalasztották
A Szojuz 2-1v indítása
Forrás: spaceflightnow.com
A 250. Ariane 5 rakéta startja
Forrás: spaceflightnow.com
Az ISRO PSLV
Forrás: spaceflightnow.com