Egy legendás korszak vége – STS-135, az űrrepülőgép-program utolsó útja

2011. július 8-án indult az utolsó űrsikló a világűrbe, a program 135. küldetése egy legendás, bár tragédiákkal fémjelzett korszakot zárt le az amerikai űrutazás történetében.

„The space shuttle spreads its wings for one final time for the start of a sentimental journey into history”
“Az űrsikló még egy utolsó alkalommal kitárja szárnyait, hogy megkezdje szentimentális utazását a történelembe.”
Rob Navias, NASA kommentátor az Atlantis indítása után

Az utolsó misszió előzményei

A Columbia űrsikló 2003-as balesete után George W. Bush elnök bejelentette, hogy a Nemzetközi Űrállomás elkészülése után az űrrepülőgépek nyugdíjba vonulnak, egyúttal életre hívta a Constellation-programot (ez lett a későbbi Space Launch System – SLS, mely a mai napig csigalassúsággal halad). Az Űrállomás építésének befejezését 2010-re tervezték, azonban a csúszások miatt ez végül 2011-re tolódott ki.
A Columbia balesete után minden űrsikló küldetés rendelkezett egy „mentőmisszióval” is, mely egy esetleges meghibásodás esetén indulhatott volna a szerencsétlenül járt űrhajósok megmentésére. Így egy küldetésre két űrrepülőgépet és két személyzetet készítettek fel, a mentőmissziók pedig általában STS-3XX jelzést kaptak, azonban végül sosem került sor ilyen indításra.

2 űrsikló az indítóálláson: elől az STS-125 (Atlantis), hátul pedig az STS-400 mentőmisszió (Endeavour)

2010 novemberében a NASA akkori adminisztrátora, Charlie Bolden (egykori űrhajós) aggodalmát fejezte ki, hogy a tervezett STS-133 és STS-134 küldetések után szükség lesz még egy útra, mert a kereskedelmi teherszállító űrhajók elkészültéig biztosítani kell az utánpótlást az ISS-en. Bár a NASA 2011-es költségvetésében előszőr nem volt fedezet még egy útra, végül egy külön törvénykiegészítéssel biztosították azt.
Az Endeavour utolsó útjának, az STS-134 mentőküldetésére az Atlantist jelölték ki, STS-335 jelzéssel. Ez a misszió lett végül az utolsó út, az STS-135. 2003 óta először fog űrsikló mentőküldetés nélkül az űrbe indulni, ugyanis időközben a másik két űrrepülőgép, az Endeavour és Discovery szétszerelése már megkezdődött.
Ha esetleg bármilyen okból az Atlantis nem tud visszatérni (a félelmek főképpen az űrsikló hővédő tégláira vonatkoztak), akkor a személyzet az ISS-en marad, és később majd egyesével, Szojuz űrhajókkal térhet vissza. Az asztronauták ezért Oroszországban is jártak az indítás előtt, és személyre szabott orosz (Szokol) űrruhákat, és Szojuz-üléseket is kaptak, melyeket aztán magukkal vittek az útra.

A személyzet ezúttal csak 4 főből állt (a fenti okok miatt), mindegyikül már tapasztalt űrhajós. Érdekesség, hogy ilyen kis legénység utoljára 28 évvel korábban utazott űrrepülőgéppel, 1983-ban a Challanger által végrehajtott STS-6 küldetésen.

A küldetés feladatai

A legfontosabb feladat az ISS ellátmányának biztosítása 2012-ig, amikor a kereskedelmi cégek átveszik az űrállomás utánpótlás-szállítását a Commercial Resupply Services (CRS) program keretében. Később, 2012 májusában a SpaceX lesz az első magáncég, aki egy tesztküldetés keretében eljut a Dragon kapszulával az ISS-re, és 2012 októberében pedig a CRS-1-el megkezdődik a tényleges utánpótlás-szállító program.

A kb. 6 tonna súlyú ellátmányt és tartalék alkatrészeket a Raffaello többcélú logisztikai modul segítségével szállítják fel, mely az Atlantis rakterében kerül elhelyezésre, és dokkolás után a robotkarral csatlakoztatják majd a Harmony modulhoz. A Raffaellot visszafelé szeméttel, és meghibásodott/felesleges eszközökkel töltik majd meg. Mivel az űrsiklón csak 4 fős személyzet utazik, ezért az Atlantis középső fedélzetét is ellátmánnyal töltik fel.
Az űrsikló rakterében helyett kapott az ún. Lightweight Multi-Purpose Carrier (LMC) platform is, mellyel a Robotic Refueling Mission (RRM) nevezetű kísérleti eszközt viszik fel. Az RRM-et az űrállomás egyik külső tároló platformjára fogják elhelyezni, és egy jövőbeli űreszköz „feltankolásának” a lehetőségét fogják vizsgálni.

Az LMC platform visszafelé is hoz majd szállítmányt: a 2010-ben már egy űrséta során leszerelt, a hűtőrendszer egyik meghibásodott szivattyúját (Pump Modul, PM) juttatja majd vissza. Az új RRM eszközt, és a visszahozandó PM-et egy űrsétával fogják majd az űrhajósok a raktérből ki,- és behelyezni. A kis létszámú űrsikló legénység, és a viszonylag rövid felkészülési idő miatt az űrsétákat az ISS személyzete fogja majd végrehajtani. 
Az Atlantis egy kísérleti pikoműholdat is visz magával, melyet majd az űrállomásról való ledokkolás után állít majd pályára. A PSSC-2 (Picosatellite Solar Cell Testbed 2) nevű műhold a 180. és egyben utolsó űreszköz melyet űrrepülőgép állít majd pályára.

Chris Ferguson, Doug Hurley, Sandy Magnus és Rex Welhiem egy sajtótájékoztatón, háttérben az indítóállásra tartó Atlantis

Indítási előkészületek, start

A több hónapig tartó felkészítés után az Atlantis június 1-jén gördül ki az OPF (Orbiter Processing Facility) épületéből a 39A indítóállás felé. Érdekesség, hogy eközben alig pár kilométerrel arrébb az Endeavour űrsikló landolt a Kennedy Űrközpont 15-ös kifutópályáján, visszatérve az STS-134-es küldetésről. Természetesen hatalmas érdeklődés előzte meg az űrrepülőgép utolsó útját, és a NASA is nagy ünnepségeket szervezett a dolgozóknak és a médiának. Barack Obama amerikai elnök is meglátogatta családjával a még felkészítés előtt álló Atlantist.

Az Atlantis az indítás előtti este

Az Atlantis végül július 8-án indult útjára, bár az indítás előtti nap még kedvezőtlennek tűnt az időjárás, később azonban kitisztult az idő. A visszaszámlálás T-31 másodpercnél leállt, mert a rendszer úgy érzékelte, hogy egy folyékony oxigént szállító kar nem húzódott megfelelően vissza az űrhajótól. Az irányítóközpontban ülő technikusok végül az egyik indítóálláson lévő kamera segítségével megbizonyosodtak, hogy minden rendben van és kb. 2 perc után folytatódhatott a visszaszámlálás. Az Atlantis sikeresen elindult és ezzel megkezdődött az űrrepülőgép-program utolsó, 12 naposra tervezett útja.

Első és második nap Föld körüli pályán

Pályára állás után a szokásos műveletek kezdődtek meg: a raktérajtók, és a kommunikációs antenna kinyitása, illetve a robotkar ellenőrzése.
Második nap különleges reggeli ébresztőre keltek az űrhajósok: a Marshall Űrközpont többtucatnyi munkatársa egy előre felvett videóban kívánt sok szerencsét a legénységnek. Ezen a napon került sor a Columbia balesete óta bevezetett „TPS Survey”-re: az űrsikló borításának és hővédő tégláinak részletes lefotózása és vizsgálata a robotkar végére helyezett speciális kamerákkal és szenzorokkal. A folyamat kb. 5 óra hosszat tartott, és az űrhajósok még aznap megkezdték az előkészületeket a másnapi dokkolásra. Két kisebb pályakorrekció végrehajtására is sor került.

Harmadik nap – Dokkolás

Következő nap megérkezett az Atlantis az ISS-hez, de még a dokkolás előtt, 180 méterrel az Űrállomás alatt az űrsikló egy 360 fokos “bukfencet” hajtott végre, hogy az ISS űrhajósai alaposan le tudják fotózni az Atlantis hasán lévő hővédő téglákat, sérüléseket keresve. A manőver után az űrsikló sikeresen dokkolt a PMA-2 modulhoz, ez volt az Atlantis tizenkilencedik, és az űrrepülőgépek utolsó dokkolása a Nemzetközi Űrállomásra. A zsilipajtók kinyitása után az űrhajósok üdvözölték egymást, és ezzel 10 főre nőtt az ISS-en lévő űrhajósok száma. Még aznap az irányítóközpont jelentést kapott a Védelmi Minisztériumtól, hogy egy régi orosz műhold, a Kozmosz-375 másnap délben az ISS-Atlantis komplexum pályáját keresztezheti, de később megállapították, hogy nincsen veszély, és nincs szükség pályaemelésre sem.

Az ISS és az Atlantis személyzete

Negyedik nap – A Raffaello csatlakoztatása az Űrállomáshoz

Másnap, július 11-én Sandra Magnus, és Doug Hurley a Canadarm-2 robotkar segítségével kiemelték az űrsikló rakteréből a Raffaello modult, és a Harmony modul alsó kikötési pontjára csatlakoztatták. A földön közben döntés született a küldetés 1 napos meghosszabbításáról, ugyanis a pontos indítás, és az első három nap takarékos üzemmódja miatt bőven maradt az Atlantis üzemanyagcelláiban energia. A plusz egy napot az űrhajósok a Raffaello ki-, és bepakolásával tölthetik majd. Chris Ferguson parancsnokot arról is tájékoztatták, hogy nincs szükség a hővédő téglák további vizsgálatára, ugyanis a rendelkezésre álló fényképek alapján a mérnökök nem találtak megrongálódott kerámiacsempéket.

Az Atlantis az ISS-en – itt már kiemelték a Raffaello modult

Ötödik nap – Űrséta

Következő nap az ISS Expedíció-28 két űrhajósa, Mike Fossum és Ron Garan készült űrsétára.
Az űrséta feladatai a következők voltak: a meghibásodott szivattyúmodul átmozgatása az ISS egyik külső tárolómoduljáról az űrsikló rakterébe, az RRM eszköz kivétele az Atlantis rakteréből, és a Dextre robotkar egyik tárolójára helyezése. További feladatok voltak még a Canadarm2 robotkart tartó szerkezet megjavítása: ezt az előző, STS-134 úton helyezték fel a Zarja modulra, jelentősen kibővítve ezzel a robotkar hatótávját. Azonban az eszköz egyik vezetéke beszorult, és a megfelelő működés érdekében ki kellett szabadítani. Sor került még a MISSE-8 nevű anyagkísérleti panel kihelyezésére, illetve a PMA-3 adapter külső részére helyeztek fel egy hővédő paplant, mely jelentős napfénynek volt folyamatosan kitéve.
Fossum és Garan 6 óra és 31 perc alatt sikeresen végzett a teendőkkel, eközben a személyzet (Hurley és Magnus kivételével, akik a robotkart kezelték a Cupola modulból) az ISS belsejében megkezdte a Raffaello kipakolását.

Hatodik, hetedik, nyolcadik nap – A rakomány kipakolása

Július 13-án a reggeli ébresztőt Sir Elton John videózünete szolgáltatta az űrhajósoknak. A két nap nagyrészt a Raffaello, és az űrsikló középső fedélzetén lévő rakomány kipakolásával telt, illetve számos TV interjút is adtak az űrhajósok. A hetedik napi ebédre egy “All American” menüt állítottak össze, az étlapon volt marhaszegy, grillcsirke, sült bab, kukorica és almás pite is. Az ebédet a NASA élőben közvetítette. Aznap délutánra a személyzet pihenőidőt is kapott. Lefekvés után azonban az űrhajósok egy riasztásra ébredtek: az Atlantison lévő 5 független számítógép egyike (GMC-4) hibát jelzett, de Chris Ferguson parancsnok kb. 1 óra alatt a földi irányítás segítségével elhárította a problémát. A legénység a riasztás miatt 30 perccel tovább aludhatott és reggeli után Ferguson és Hurley sikeresen újraindította a meghibásodott számítógépet.
Aznap reggel Sir Paul McCarthy ébresztette az asztronautákat. A nyolcadik napon is folytatódott a rakomány ki,- és bepakolása, illetve délután Barack Obama egy jóhangulatú telefonhívásban is üdvözölte az űrhajósokat. A nap végére az ellátmány 70%-nak kipakolásával végeztek.

Az “amerikai” ebéd közben

Kilencedik és tizedik nap

Július 16-án, a küldetés kilencedik napján is folytatódott a logisztikai munka: Walheim és Fossum egy leendő orosz űrsétához szükséges eszközöket pakolt a Quest zsilipmodulba, Hurley és Garan pedig az űrsikló középső fedélzetére rögzített visszahozandó csomagokat. Sandra Magnus eközben mintákat vett az Űrállomás légköréből, melyet a Földön fognak majd kielemezni. Az Atlantis legénysége egy videót is rögzített, melyben a programban résztvevőknek kösztönték meg a munkájukat, illetve tisztelegtek az amerikai űrhajózás nagy alakjai előtt: Alan Shepard, John Glenn, Neil Armstrong, Eugene Cernan és John Young neve is elhangzott a köszöntőben.
Tizedik nap reggel a Stennis Űrközpont dolgozói ébresztették az űrhajósokat. Aznapra a szállítmány átpakolásának befezejése volt a program, mellyel sikeresen végeztek is, és a Raffaello zsilipajtaját is bezárták. Doug Hurley és Rex Walheim iskolások kérdéseire válaszoltak, Satoshi Furukawa és Sandra Magnus (aki nagy focirajongó hírében állt) pedig a női futball-világbajnokság döntőjét nézték meg együtt. A nap további részére pihenőt kaptak az űrhajósok.

Tizenegyedik nap – A Raffaello visszaemelése, búcsúzás

Július 18-én a Johnson Űrközpont munkatársainak ébresztőjére kelhettek az űrhajósok. Reggeli után Hurley és Magnus a Canadarm2 robotkar segítségével a Raffaello modult visszahelyezték az Atlantis rakterébe. Ezután kezdődött meg a búcsúceremónia, melynek során Chris Ferguson, bemutatta azt az amerikai zászlót, amit az Atlantis magával hozott. A zászló érdekessége, hogy az űrrepülő első útján, az STS-1 küldetésen is megjárta a világűrt. “A zászló mindaddig a Nemzetközi Űrállomáson marad, míg legközelebb amerikai űrhajó jön érte.” – mondta az Atlantis parancsnoka.

Chris Ferguson (mikrofonnal) a ceremónia közben

Innen származik a híres “Capture the flag” mondás, amit a Commercial Crew Programmal kapcsolatban sokszor hallhattunk. A Boeing és a SpaceX versenyéből most a SpaceX juttathat újra amerikai űrhajóst, amerikai űrhajóval a Nemzetközi Űrállomásra – legalább is jelen sorok írásakor, május 27-én indul a DM-2 küldetés. A dolog külön érdekessége, hogy Doug Hurley, aki az STS-135 pilótája volt, most a DM-2 parancsnokaként személyesen lehet ott a zászló “visszaszerzésekor”. A zászló vissszatérte után, legközelebb akkor viszik csak az űrbe megint, ha az egy Földön túli expedíció lesz.
Az elbúcsúzás és köszönetnyilvánítások után az űrsikló személyzete visszatért az Atlantisba, és bezárták a zsilipajtót.

A híres zászló

Tizenkettedik nap – Ledokkolás az ISS-ről

Július 19-én korán reggel az Atlantis lecsatlakozott a Nemzetközi Űrállomásról, és megkezdte a távolodást. 180 méter távolságban az űrsikló megállt, és a pozícionáló fúvókák segítségével lassan körberepülték az űrállomást, alapon lefényképezve azt, későbbi elemzések céljából. A robotkar segítségével mégegyszer átvizsgálták az űrsikló borítását, űrszemét, vagy mikrometeoritok által okozott sérüléseket keresve. A képeket a földi személyzet gyorsan ki is értékelte, és nem találtak semmilyen sérülést.

Tizenharmadik nap – Utolsó nap az űrben

Az utolsó űrben töltött nap reggelén a Kennedy Űrközpont munkatársai köszöntötték a személyzetet.
Ezen a napon került sor a PSSC-2 nevű pikoműhold pályára bocsátására, illetve az űrhajósok több interjút is adtak az országos csatornáknak. A nap nagy részében a másnapi landolás előkészületei zajlottak, többek között Ferguson és Hurley egy szimulátoron gyakorolta újra a leszállást.
Aznap este, a New York-i Empire State Building felhőkarcolót piros-fehér-kék színekben világították ki, így tisztelegve az űrrepülőgép-program 30 éve előtt.

Az utolsó landolás – egy korszak lezárul

Július 21-én elérkezett a leszállás napja, az utolsó űrrepülőgép legénységét pedig az amerikai himnusszal keltették. A himnusz után a NASA legendás űrhajósnője Shannon Lucid köszöntötte az űrhajósokat, illetve megköszönte a programban résztvevő összes ember munkáját, akik a “szívüket és a lelküket” adták az űrsikló-programhoz.

Shannon Lucid az irányítóközpontban

Az Atlantis megkezdte az utolsó ereszkedését, és hamarosan feltűnt az éjszakai Florida egén. Ahogy Rob Navias, NASA kommentátora fogalmazott: “Piercing the pre-dawn skies, the Space Shuttle announces its arrival at the lauch site with its signature sound of twin sonic booms, having gone subsonic, for the last time. “ – “Utoljára a hajnali égen áttörve, az Űrsikló a jellegzetes kettős hangrobbanással jelenti be érkezését.”

A landolás közben Rob Navias gyönyörű szavakkal búcsúzott az űrrepülőgép-programtól:

“Having fired the imagination of a generation, a ship like no other, its place in history secured, the shuttle pulls into port for the last time. Its voyage, at an end.”“Egy semmi máshoz sem fogható hajó, mely egy egész generáció képzeletét ragadta meg, és biztosította helyét a történelemben, utoljára kötött ki. Utazása végetért.”

A sikeres landolás és megállás után Chris Ferguson parancsnok a következő szavakkal zárta az Űrsikló utolsó útját:
“Mission complete, Houston. After serving the world for over 30 years, the shuttle has earned its place in history, and it has come to a final stop.” – “Küldetés teljesítve, Houston. Miután az Űrsikló 30 évig szolgálta az egész világot, kiérdemelte méltó helyét a történemben, és végleg megállt.”

Az Atlantis főfutóművének (Main Landing Gear) helye

Fontosabb repülésadatok

Űrsikló: Atlantis ( az űrsikló-program 135. és egyben utolsó, az Atlantis 33. küldetése)
Parancsnok: Chris Ferguson (harmadik űrutazása)
Pilóta: Doug Hurley (második űrutazása)
Küldetés specialisták: Sandra Magnus (harmadik űrutazása) és Rex Walheim (harmadik űrutazása)
Start, indítóállomás: 2011. július 8. Cape Canaveral, LC 39-A
Időtartam: 200 keringés, 12 nap 18 óra 27 perc 52 mp
Magasság: 350 km
Landolás: 2011. július 21. Cape Canaveral

A személyzet balról jobbra:Rex Walheim, Doug Hurley, Chris Ferguson és Sandra Magnus 

Források
spacefacts.de
Wikipedia
NASA
NASA / STS-135 Press Kit

STS-109 – A negyedik Hubble szervíz-küldetés

Folytatjuk a Hubble űrteleszkóp szervíz-misszióit bemutató sorozatunkat, a 2002-es, 3B jelzésű negyedik úttal.

A Hubble felbocsátásáról (STS-31) szóló írásunkat itt, az első szervíz-küldetésről (STS-61) itt és itt, a második szervízútról (STS-82) itt, a harmadik útról (STS-103) szóló beszámolónkat pedig itt olvashatjátok.

Az előző részben ott hagytuk abba, hogy a giroszkópok meghibásodása miatt előrehozták 1999-re a következő utat, hogy ne veszélyeztessék a Hubble működőképességét. Ekkor bontották a harmadik nagyjavítást kétfelé, ez lett a “3A” szervíz-küldetés. Az STS-103 űrhajósai sikeresen kicserélték a giroszkópokat, illetve a fedélzeti számítógépet, és több memóriaegységet is korszerűsítettek. A teleszkóppal azonban további teendők voltak, melyek a “3B” szervíz-küldetés személyzetére vártak.

A küldetés feladatai

Advanced Camera for Surveys (ACS) beszerelése. Az új, harmadik generációs kamera az ibolyántúli, a látható és az infravörös tartományokban képes észlelni. Az új kamera a régi Faint Object Camera (FOC) egységet fogja váltani.

Az ACS kamera felkészítés közben

A már 8 éves napelemtáblák teljes cseréje, kisebb, de merevebb konstrukciójú új panelokkal (SA3), melyek 20%-kal több energiát képesek előállítani.

Az elavult központi tápegység (Power Control Unit, PCU) cseréje. A PCU osztja el az áramot a napelemekből és az akkumulátorokból a távcső más részeire.
Az 1997-ben a Hubble-re telepített NICMOS (Near Infrared Camera and Multi-Object Spectrometer) spektrométer hűtését végző vadonatúj crycooler beépítése. A kamera hűtőfolyadéka egy meghibásodás miatt elpárolgott, ezért 1999 februárja óta az eszköz működésképtelen volt.

További feladat volt még a vezérlőrendszer egyik reakciókerekének cseréje, új hővédő takarók elhelyezése a teleszkóp külsején, illetve a Hubble pályájának megemelése.
A NASA tervei szerint ezekkel a javításokkal a Hubble 2014-ig működőképes maradhat.
A sok teendő miatt, ezen az úton – az első és a második szervízhez hasonlóan – újból 5 űrsétát terveztek végrehajtani.

Előzmények, indítás

A küldetésre a Columbia űrsikló lett kijelölve, mely egy két és fél éves nagy felújításról tért vissza. Utolsó útja 1999-ben volt, amikor az STS-93 küldetés keretében a Chandra távcsövet juttatta a világűrbe. 2002-ben már nagyban zajlott a Nemzetközi Űrállomás építése és ellátása is, azonban a Columbia ebben nem vett részt, ugyanis mint elsőként megépített űrrepülőgép nehezebb volt a flotta többi tagjához képest, így jóval kisebb hasznos terhet tudott volna szállítani az ISS-re. A NASA ezért úgy határozott, hogy a Columbiát a “szóló” küldesékre osztja be, így az esedékes Hubble-javításra is.
Sajnálatos módon ez a küldetés volt a Columbia utolsó sikeres útja, az ezt követő 2003-as STS-107 misszión visszatérés közben az űrsikló a légkörbe érve megsemmisült, megölve ezzel mind a 7 utasát. A baleset oka az volt, hogy indítás közben a külső üzemanyagtartályról levált egy hőszigetelő habdarab, mely a baloldali szárnyat találta el, és egy hatalmas lyuk keletkezett. A visszatérés közbeni súrlódásból keletkezett hő az üreges szárny belsejébe jutott, így semmisítve meg az űrsiklót…

A Columbia két csúszást követően végül 2002. március 1-jén indult útjára a 39A indítóállomásról, és kezdte meg 2 napos útját az űrteleszkóphoz.

A Hubble elkapása

Március 3-án érkezett meg a Columbia a távcsőhöz, melyet szokásos módon az űrsiklón lévő robotkarral (melyet Nancy Currie kezelt a küldetésen) fogtak be, és csatlakoztattak a Columbia rakteréhez. Azután a Hubble-t úgy forgatták, hogy a napelemei (még utoljára) teljesen feltöltsék az akkumulátorait, ez 4 és fél óráig tartott. Ezután került sor a napelemek feltekercselésére (az új panelok már merev vázzal rendelkeznek), felkészülve ezzel az elkövetkező űrsétákra. Az előző küldetésekhez hasonlóan, az öt űrsétára két párost osztottak be: az első, harmadik és ötödik EVA-t Grunsfeld és Linnehan, a második és negyedik űrsétát pedig a Newman és Massimino páros végzi majd el.

A régi napelemek feltekercselése. A kép felső részén jól láthatóak a teleszkóp antennái is, melyeket az elkapás előtt mindig visszazárnak.

Első űrséta

Másnap, március 4-én került sor az első űrsétára, melyen Grunsfeld és Linnehan feladata a napoldali napelemtábla leszerelése, és az új felhelyezése volt. A feladat meglehetősen bonyolult és összetett volt, ugyanis nemcsak az új táblát kellett felhelyezni, hanem annak csatlakozóit és rögzítőit is nagyon körültekintően kellett a helyükre illeszteni. A 7 órán át tartó űrsétán még a PCU tápegység kicserélésére (melyet a harmadik EVA-n hajtanak majd végre) is előkészültek. Az űrhajósok minden előírt feladatot sikeresen végrehajtottak.

Grunsfeld és Linnehan az űrsikló rakterébe helyezi a régi (már feltekercselt) napelemet

Második űrséta

Következő nap Newman és Massimino léptek ki az űrsiklóból, a feladatuk pedig a második napelemtábla, illetve a teleszkóp egyik reakciókerekének (Reaction Wheel Assembly) a cseréje. Az előző napi űrsétával ellentétben nekik kevesebb előkészületet kellett végrehajtani, így több feladatot kaptak. Sor került még a PCU-t tartalmazó raktért borító hővédő takaró eltávolítására is. Az űrséta több mint 7 óráig tartott, és sikeresen zárult.

Harmadik űrséta

Március 6-án újból a Grunsfeld-Linnehan páros indult űrsétára, ezúttal a PCU fő-tápegység cseréje volt a feladatuk. 12 év után előszőr, a Hubble-t teljesen kikapcsolták, és megkezdődött a tápegység cseréje. A feladat rendkívül időigényes volt, ugyanis az összes (36 db) csatlakozót kézzel kellett kikötni, majd az új egység behelyezése után visszakötni. Az űrsétán sor került még több új hőtakaró felhelyezése is a Hubble külső burkolatára. 6 óra és 48 perc munka után a Hubble “elektromos szíve” teljesen megújult, és készen állt a következő évtizedre.

John Grunsfeld a régi PCU csatlakozóinak kikötése közben

Negyedik űrséta

A következő nap Newman és Massimino következtek megint. Feladatuk a régi Faint Object Camera (FOC) kiemelése, és az új Advanced Camera for Surveys (ACS) kamera beépítése volt, mely 10-szer nagyobb képességű elődjénél. A sikeres művelet után az űrhajósokra még egy feladat várt: a NICMOS kamera új hűtőrendszeréhez (melyet a másnapi űrsétán építenek majd be) tartozó ún. Electronics Support Module (ESM) felszerelése. A feladatokat az asztronauták sikeresen elvégezték, és 7 óra 20 perc után visszatértek a Columbia fedélzetére.

Ötödik űrséta

Másnap, március 8-én került sor az utolsó űrsétára, immáron harmadik alkalommal Grunsfeld és Linnehan részvételével. A rekordhosszú, 7 óra és 30 percig tartó űrsétán a NICMOS spektrométer új hűtőrendszerét, és az ahhoz tartozó új radiátort szerelték be. Az új modul a korábbi, szilárd nitrogént használó hűtőrendszert váltja ki, mely egy meghibásodás miatt 1999 februárja óta működésképtelen volt. Az előírt feladatokat az űrhajósok sikeresen végrehajtották, a Hubble űrteleszkóp sikeresen megújult, és készen állt a tudományos munka folytatására.

Március 9-én a teleszkópot újra megfogták a robotkarral, majd az alsó csatlakozási pont rögzítésének feloldása után kiemelték a Columbia rakteréből. Kb. 2 óráig a Nap felé fordították, ezzel feltöltve a Hubble akkumulátorait, majd sor került az elengedésre.

A megújult Hubble az elengedés után

Az űrsikló 2002. március 12-én reggel sikeresen landolt Floridában, a Kennedy Űrközpontban. A misszió minden feladatát sikerült teljesíteni, ezért a küldetést a NASA teljes sikernek könyvelte el.

Sorozatunk következő részében a 2009-es, ötödik és egyben utolsó szervíz-küldetésről lesz szó.

A személyzet balról jobbra: Michael Massimino, Richard Linnehan, Duane Carey, Scott Altman, Nancy Currie, John Grunsfeld és James Newman.

Fontosabb repülésadatok

Űrsikló: Columbia (az űrsikló-program 108., a Columbia 27. és egyben utolsó küldetése)
Személyzet: 7 fő
Parancsnok: Scott D. Altman (harmadik űrutazása)
Pilóta: Duane Carey (első, és egyben utolsó űrutazása)
Küldetés specialisták: John Grunsfeld (negyedik űrutazása), Nancy Currie (negyedik, és egyben utolsó űrutazása), Richard Linnehan (harmadik űrutazása), James Newman (negyedik, és egyben utolsó űrutazása), Michael Massimino (első űrutazása)
Start, indítóállomás: 2002. március 1. Cape Canaveral, LC 39-A
Időtartam: 10 nap, 22 óra, 9 perc, 50 másodperc (165 keringés)
Magasság: 498-578 km
Landolás: 2002. március 12. Cape Canaveral, 33-as kifutópálya

Űrséták adatai

EVA 1: 2002. március 4. John Grunsfeld és Richard Linnehan (7 óra 1 perc)
EVA 2: 2002. március 5. James Newman és Michael Massimino (7 óra 16 perc)
EVA 3: 2002. március 6. John Grunsfeld és Richard Linnehan (6 óra 48 perc)
EVA 4: 2002. március 7. James Newman és Michael Massimino (7 óra 20 perc)
EVA 5: 2002. március 8. John Grunsfeld és Richard Linnehan (7 óra 30 perc)

Források: 
spacefacts.de
Wikipedia
NASA
ESA

STS-1 – Az űrrepülőgép-program első útja

1981. április 12-én indult a Columbia űrsikló a világűrbe, mely új fejezetet nyitott az emberes űrutazás történelmében.

Amerikai űrhajós az 1975-ös Apollo-Szojuz közös, szovjet-amerikai küldetés óta nem járt a világűrben, így a 6 év kihagyás után hatalmas érdeklődés előzte meg az űrrepülőgép bemutatkozását. A korábbi amerikai űrhajókkal (Mercury, Gemini, Apollo) ellentétben az űrrepülőgép-program első tesztútját már személyzéttel hajtották végre (a nyilvánvalóan hatalmas kockázat ellenére).

Kockázatos tesztút – Már első alkalommal személyzettel

A kétfős személyzetet Bob Crippen (első űrutazása) és a NASA legtapasztaltabb űrhajósa, John Young (ötödik űrutazása) alkotta. A Columbiát katapultülésekkel látták el, így egy vészhelyzet esetén a személyzet elhagyhatta volna az űrsiklót (az első 4 teszküldetés után a katapultüléseket kiszerelték, így az űrrepülőgép személyzete nem rendelkezett valódi vészhelyzeti rendszerrel – mely az új STS-rendszer egyik legnagyobb hiányossága volt).
A NASA eredetileg az első úton egy küldetésmegszakítást, az ún. RTLS (Return to Launch Site) vészhelyzeti módozatot szeretette volna tesztelni, amikor emelkedés közben (de már a gyorsítórakéták leválása után) az űrsikló egy éles, és nagyon kockázatos megfordulás után visszatér Floridába. Ezt a tervet hevesen ellenezte a küldetés parancsnoka John Young, aki a következőt mondta:
“Ne játsszunk orosz rulettet, ha valószínűleg egy megtöltött pisztoly van a kezünkben”.
A NASA végül engedett a legendás űrhajósnak, és egy kétnapos, orbitális küldetést teveztek meg, amin az új rendszer elemeit tudják teszteni a világűrben.

Az RTLS vészhelyzeti megszakítás

Érdekesség, hogy az űrrepülőgép-programot a Szenátus 1972. áprilisában hagyta jóvá, pont amikor John Young a Holdon tartózkodott az Apollo-16 küldetés keretében. A földi irányítás az egyik űrséta alatt közölte a hírt az űrhajósokkal, mire John Young így válaszolt: “A nemzetnek nagy szüksége van az űrsiklóra”.

Indítási előzmények, start

Az STS-1 startja előtt a Columbia rekordot jelentő, 610 napot töltött az OPF-ben (Orbital Processing Facility), mivel számos hibás hővédő téglát ki kellett cserélni rajta. A NASA a küldetés elsődleges feladatának a sikeres indítást és visszatérést jelölte meg. Ez volt az első alkalom, hogy személyzettel ellátott űreszközt szilárd hajtóanyagú rakéta segítségével juttatnak a világűrbe.

Az egyetlen rakomány az ún. Development Flight Instrumentation (DFI) műszercsomag volt, melynek szenzorai adatokat rögzítenek az út minden pillanatáról.
Bár nem tervezték, de szükség esetén 2 űrruha is rendelkezésre állt a legénységnek, ha bármilyen okból űrsétát kell tenni (pl. a raktérajtókat nem tudják bezárni az út végén).

A Columbia az indítóálláson
Látható, hogy a külső üzemanyagtartály itt még fehérre van festve. Ezt a harmadik küldetés után elhagyták, így eredményezve a híres narancssárga színt (és jelentős súlycsökkentést).

Az első indítási kísérletre 1981. április 10-én került sor, azonban T-18 percnél megszakították a visszaszámlálást, ugyanis a Columbia fedélzeti számítógépénél időzítési problémát találtak. A hibát egy szoftverfrissítéssel javították, és két nappal később, április 12-én a Columbia sikeresen elindult a világűrbe.
Start közben az űrsikló 3 db RS-25 főhajtóműve és a szilárd hajtóanyagú rakéták (SRB) váratlanul magas hanghatást és vibrációt okoztak (mint 1967-ben az első Saturn-V indításnál), melyek könnyen megrongálhatják az indítóállást, vagy az űrrepülőgépet. Ezért a későbbiekben jelentősen fejlesztették a start közbeni vízelárasztó-rendszert, mely megvédi a zajoktól és vibrációtól a rakétákat és az orbitert.

A Columbia startja

Orbitális pályán a Columbia

A sikeres pályára állás után az első feladat a raktérajtók kinyitása volt, melyek egyben radiátorként is funkcionálnak, így biztosítva az űrrepülőgép megfelelő hőleadását. Az ajtók rendben kinyíltak, azonban az űrhajósok sérült és hiányzó hővédő téglákat fedeztek fel az orbiter hátsó részén, ahol az OMS (Orbital Maneuvring System) hajtóművek találhatóak. John Young az űrrepülégép orrán is talált sérült téglákat, ezeket mind jelentették (és le is videózták) a földi irányításnak. Későbbi elemzések a sérüléseket nem minősítették kritikusnak.

Jól láthatóak a hiányzó hővédő téglák

Az Föld körüli pályán töltött kb. 53 órát Young és Crippen nagyrészt az űrsikló rendszereinek ellenőrzésével töltötte, és annak ellenére sikerült minden feladatot elvégezniük, hogy sok idő elment a megsérült hővédő téglák fényképezésével. Az OMS hajtóművek segítségével sikeres pálya emelésekre is sor került. Az első éjszaka az űrhajósok hidegre panaszkodtak, a második éjszakára azonban már sikerült a hőmérsekletet szabályozó rendszert beállítani. Mivel az űrhajósok alvóhelye az alsó fedélzeten nem készült el időre, ezért Young és Crippen a pilótafülkében, a székükben aludtak. Az utazás második napját az űrhajósok a visszatérés előtti teendőkkel és rendszerellenőrzésekkel töltötték, de egy telefonbeszélgetésre is sor került George Bush alelnökkel (Reagan elnök az ellene irányult gyilkossági merényletből lábadozott).
2 nap keringés után a Columbia sikeres leszállt a kaliforniai Edwards légitámaszpont 23-as kifutópályájára, ezzel egy új fejezetet nyitva az űrutazás történetében.
Érdekesség, hogy a NASA becslése szerint kb. 300 ezer ember követte a helyszínen az első űrrepülőgép landolását.

Landolás az Edwards légitámaszponton

Bár a küldetést teljes sikernek, az űrrepülőgépet pedig repülésre alkalmasnak nyilvánították, a NASA-nak még sok munkája volt, hogy tökéletesítse az új rendszert. A misszó alatt kb. 70 “anomáliát” tapasztaltak, köztük a legnagyobb probléma a hővédő téglák sérülékenysége, mely később végig kísértette az űrrepülőgép-program 30 évét.
A NASA a következő 3 STS küldetésen is a Columbiát használta, ezen missziókon további tesztek végrehajtása volt a célkitűzés.

John Young és Robert Crippen

Fontosabb repülésadatok

Űrsikló: Columbia (az űrrepülőgép-program és a Columbia első küldetése)
Személyzet: 2 fő
Parancsnok: John Young (ötödik űrutazása)
Pilóta: Robert Crippen (első űrutazása)
Start, indítóállomás: 1981. április 12. Cape Canaveral, LC 39-A
Időtartam: 2 nap, 6 óra, 20 perc, 53 másodperc
Magasság: 246-274 km
Landolás: 1981. április 14. Kalifornia, Edwards légitámaszpont

A küldetés jelvénye

Források
spacefacts.de
Wikipedia
NASA