A Voyager űrszondák története – 2. rész

Nem is olyan régen blogunk születésnapi köszöntőjeként már írtam a Voyager űrszondákról. Az említett részben tudatosan a kettes számmal ellátott űreszközzel foglalkoztam többet, hiszen az ikrek közül az indult elsőként, s az eredeti terveknek megfelelően több égitestet látogatott meg, mint az 1977. szeptember 5-én indított egyes számú szonda. Viszont most eleget teszek az ígéretemnek, és a Voyager-1-ről készített írásommal folytatom az ikerszondák történetét.

A NASA eddigi legsikeresebb bolygókutató küldetése egyben az emberiség kíváncsiságának csillagközi emlékműve is lett. A két Voyager szonda – igaz ugyan, hogy hat év különbséggel – átlépve a heliopauzán folyamatosan távolodik szülőbolygónktól és a Naprendszertől. A több mint negyven éve úton lévő szondák a tervek szerint 2020 végéig képesek lesznek minimális tudományos mérések elvégzésére, értékes adatokat szolgáltatva a projektben dolgozó kutatóknak. Ha minden jól megy, az univerzumba küldött palackpostáink 2025-ig lesznek képesek rádiójeleket küldeni, mielőtt a radioizotópos termoelektromos generátorok gyengülő teljesítménye miatt el nem hallgatnak örökre. De, mint ahogyan egy bölcs mondás tartja, nem az az út számít, amely még előttem van, hanem az, melyen már végig mentem. A Voyager-1 1977. szeptemberi indulását követően több ezer felvételt készített célobjektumairól.
Azonban az első és számomra egyik legkedvesebb felvétel az, melyet a Föld felé visszaforduló szonda készített a Föld-Hold rendszerről nem sokkal az indulás után. Igaz ugyan, hogy az adatokat jóval később, október 8-án küldte vissza a Földre.

A Voyager-1 felvétele a Föld-Hold rendszerről
Forrás: NASA

A szonda hiába indult később, mint az ikertestvére, a terveknek megfelelően mégis ő érte el előbb a Jupiter rendszerét, ahol a magával vitt kamerának hála addig soha nem látott részletességű felvételeket készített a bolygók királyáról. A fényképezés mellett azért számos tudományos mérést is végzett az Óriásbolygó légköri összetételét illetően. A Jupiter több holdját is meglátogatta az atomenergiával működtetett szonda.
A Voyager-1 kamerája megmutatta a különleges formájú Amalthea holdat, mely anyabolygójának legnagyobb belső holdja. Az 1610-ben Galileo Galilei által felfedezett holdak közül hármat is felkeresett. Az ekkor készített felvételeknek hála a történelem során először észlelhetett az emberiség olyan vulkánkitörést, mely nem a Földön történt. A Jupiter tüzes kísérőjéről készített felvételek megmutatták a vulkanikus tevékenységben tobzódó holdat, az Iot. Az űreszköz szemén át láthattuk az Europa fagyott felszínét és a Ganumedesz kráteres arcát.
A legérdekesebb és legváratlanabb felfedezés azonban nem a holdakhoz és a vulkánokhoz kapcsolódik. A Voyager-1 volt az első Jupiternél járó felfedező, amely olyat látott, melyet még a földi távcsövekkel sem láthattunk. A felhősávokkal tarkított bolygó halvány gyűrűrendszerét is lefotózta, mely igazán meglepte a kor csillagászait.

A Voyager-1 gravitációs hintamanőver segítségével folytatta útját a Szaturnusz felé, melyet 1980. november 12-én el is ért.  Ezen az úton kissé lemaradva ugyan, de követte kettes számú testvére is. A gyűrűs bolygónál járva több ezer felvételt készített, meglátogatta a bolygó hét holdját. Írásom első részéből kimaradt egy felfedezés, mely esetünkben ugyan nem a Voyager-1 érdeme, de nem szerettem volna kihagyni egy egészen szokatlan felvételt, amely új felfedezéshez segítette hozzá a csillagászokat.
Az egyes számú szonda ikertestvére páratlan felvételeket készített a Szaturnusz gyűrűrendszeréről és a fényképek feltárták a bolygó „küllőit” is. Ezek a sugaras alakzatok a B-gyűrűben voltak megfigyelhetők. A szonda felvételén jól kivehető sötét foltok létrejötte az elektromágneses kölcsönhatásokhoz kapcsolódnak. De ez az elgondolás huszonöt évig csak elméleti szinten volt elfogadott. A Cassini űrszonda ismételt észlelése kellett ahhoz, hogy többet megtudjunk a jelenségről. Annyi már bizonyos, hogy idény jellegű dologról van szó, mely a Szaturnusz nap-éj egyenlőségének közeledtével figyelhető meg, de a küllők kialakulásának folyamata továbbra is olyan kérdés maradt, mely azóta foglalkoztatja a csillagászokat.

Az űrszonda küldetése ezzel a felfedezéssel még nem ért véget. A Szaturnusz rendszerében még egy célpont várt meglátogatásra. Az égitest gravitációs erejét felhasználva az eszköz gyorsítást követően kilépett a Föld pályasíkjából és a Titán felé indult. A terv az volt, hogy a rendszer elhagyása közben több felvételt is készít a gyűrűs bolygó egyik legérdekesebb holdjáról. Sajnos a felvételek nem a várt eredményt hozták. Feltehetően a Titán légkörének összetétele miatt nem sikerült a felszínről megfelelő felvételeket készíteni. Bár a szonda által készített képek így is elég látványosra sikeredtek, a csillagászoknak egészen 2005-ig kellett várnia, hogy a Cassini–Huygens misszió során egy leszállóegység megvizsgálhassa a Titán felszínét. A Voyager-1 elhaladva utolsó célpontja mellett megkezdte hosszú útját kifelé a Naprendszerből.

Halványkék pötty
Forrás: NASA

A Naprendszertől távolodva a szonda még egy utolsó képet készített. A felvételek között találunk egy olyat, amely igazán elgondolkodtató. A nagy feketeségben egy kicsinyke kék pötty látható. Ez az apró pont nem más, mint a mi szülőbolygónk, a Föld. A Voyager-1 a Titán elhagyása után a Naprendszerünk planetáris részének is búcsút intett, s elindult végtelen utazására a csillagok közé. Carl Sagan Kozmosz című tudományos ismeretterjesztő sorozatának hatodik része a Voyager szondák történetével foglalkozik. Az 1980-as években készült sorozat még mai szemmel nézve is igazán látványosan meséli el az űrbéli felfedezők történetét. A Voyager szondák olyan nagy nyomot hagytak az emberi popkultúrában, hogy az 1979-ben bemutatott Star Trek: Csillagösvény című első Trek mozifilmben komoly szerepet kap egy másik fiktív Voyager szonda. De nem csak Hollywood fedezte fel magának a Voyager szondák művészi értékét.

Planéták Szimfóniája (Sáránszki Mihály engedélyével)

Planéták Szimfóniája – A NASA Voyager projekt mellékzöngéi, Sáránszki Mihály saját maga által készített animációs filmje, mely Jeffrey Thompson– Symphonies of the Planets című hanglemezét használva nem mindennapi látványt tár elénk. A hanganyag érdekessége az, hogy a Voyager szondák által rögzített emberi fül számára is hallható bolygóközi rádióhullámokat használja fel. Olyan érzése van az embernek miközben ezt a felvételt hallgatja és nézi, mintha saját szobájába engedné be az egész Naprendszert.
De nem ez volt az egyetlen hanganyag, amely hazaérkezett a Voyager-1-től. A bolygóközi tér elhagyása után 2012 és 2013 között a szonda egy igazán érdekes felvételt küldött az elképzelhetetlen távolban lévő otthonába. A felvételen a sűrű csillagközi plazma által keltett hanghatást hallani, amely igazán hátborzongatóan hangzik. Mintha egy sci-fi filmből került volna elő.

A Voyager űrszondák mára a történelem részei. Egy olyan kor emlékei, amikor még minden kicsit nehezebb volt, hiszen akármerre tekintettek, mindenhol épp az első lépéseket tették csak meg.
Az azóta eltelt több mint negyven évben számtalan űreszköz járt már az ikrek nyomdokaiban. Gondoljunk csak az 1997. október 15-én indított Cassini–Huygens űrszondára, melynek Huygens nevű leszállóegysége eljutott a Titán felszínére. Vagy éppen a 2006. január 19-én elindított New Horizons szonda, mely megmutatta az emberiségnek a Plutót. És persze ki nem hagynám a Juno űrszondát, mely 2011. augusztus 5-én indult el a bolygók királyához.
Egy biztos, a jövőben bármennyi szonda, vagy egyéb, még fel nem talált űreszköz indul a világűrbe, mindig ott lesznek a felfedezések hajnalán indított nagy öregek, elképzelhetetlen távolságban, úton a végtelenbe az emberiség üzenetével, a kíváncsiság és a kultúra örökségével.