A nehézrakéta hatodik indítása bizonyos szempontból első alkalmat is jelentett.
Eredetileg még a tavalyi év első negyedévében tervezték elindítani a ViaSat-3 Americas & Arcturus geostacionárius távközlési műholdakat, ám ahogy sok más küldetést, úgy ezt is erősen befolyásolta a koronavírus járvány. Végül az idei év második Falcon Heavy indítás keretében valósult meg a hasznos terhek űrbe juttatása, ami egy meglehetősen szokatlan repülési profilt tartalmazott: a SpaceX jelenlegi legerősebb üzemben lévő rakétájának történetében még soha nem volt arra példa, hogy mindhárom első fokozatot feláldozzák, most viszont a vadonatúj középső egység (B1068) mellett a két oldalsó fokozat (B1052 és B1053) is befejezte pályafutását nyolc, illetve három repüléssel, amik egyébként a cég legrégebbi aktív Block-5 verziójú hordozórakétái voltak. De előbb térjünk vissza magára az indításra!
A floridai időjárás sem volt túl kegyes a hét korábbi részében, és három alkalommal is el kellett halasztani a startot a kedvezőtlen körülmények miatt, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy alkalommal még villámcsapás is érte az LC-39A indítóállást, de az indítótorony villámhárító berendezése megfelelően látta el feladatát.
Végül magyar idő szerint éjjel 2:26-kor felmorajlott a 27 darab Merlin-1D hajtómű, melyek 22,8 MN össztolóereje a 6700 kg-os hasznos terhet is könnyedén a magasba emelte. A gyorsítási és emelkedési fázis a Falcon-9 fokozatok szokásos megbízhatóságának köszönhetően gond nélkül ment végbe, majd a két oldalsó fokozat leválása, ezt követően pedig a középső első fokozat hajtóműveinek leállása is megtörtént, hogy a rakéta második fokozata vehesse át a szétválás után a további feladatokat. Ez utóbbit egy adott részén ismét egy hőszigetelő festékkel vonták be a hosszú keringési fázis miatt, hogy az RP-1 rakétakerozin ne hűljön le túlzottan az űr hidegében.
Ahogy az előbb már említettük, ezúttal nem lehettünk szemtanúi látványos első fokozati manővereknek és visszatéréseknek, ennek oka a túl nagy energiaigényű pálya, illetve a túl nehéz rakomány volt, amik együttesen nem tették lehetővé, hogy elegendő üzemanyag maradjon a tartályakban a visszatérő manőverek végrehajtásához. Ezúttal csak az áramvonalazó raktérborításokat fogják kiemelni az óceánból, amik újrahasznosításánál szintén egy komoly mérföldkövet ért el a SpaceX: 100. alkalommal használtak ismét egy korábban már repült egységet!
Valószínűleg ez volt az első és jó darabig utolsó ilyen alkalom, hogy egyik fokozat sem kísérelt meg leszállást. A küldetés nehézségét és a korábbiakhoz képest a különbséget jól bizonyítja, hogy egy szokványos Falcon-9 felbocsátásnál 5800-6000 km/óráig gyorsul és 60-62 km-es magasságig emelkedik a teljes rakéta, mielőtt szétválik, most a két oldalsó első fokozat kb. 10000 km/óra sebességnél és 81 km magasságnál fejezte be munkáját, míg a középső első fokozat egészen 17000 km/órára gyorsult, és 115 km-ig emelkedett, ezután engedte útjára a második fokozatot. Ez talán már jobban megmutatja, miért nem maradhatott elég üzemanyag a visszatérésekhez.
A felső rakétafokozatra szintén komoly munka várt, hiszen az összesen három műholdat közvetlenül geostacionárius pályára kellett állítania, amihez többszöri hajtóműves pályakorrekcióra volt szükség: összesen három alkalommal indították be a MVac-1D vákuumra optimalizált hajtóművet, a teljes küldetés pedig majdnem 5 órán át zajlott. De a SpaceX ezúttal sem hagyta cserben a megrendelőit, és tökéletes indítást végrehajtva mindkét műholdat a kijelölt pályára állította: elsőként a legnagyobb és a fő hasznos teher, a 6,4 tonnás, iskolabusz méretű ViaSat-3 műhold vált le 4 óra 32 perc 30 másodperccel indítás után, melyet a Gravity Space G-Space 1 nevű kis műholdja követett 7,5 perccel később, végül az Arcturus nevű szatellit leválása biztosította be a küldetés teljes sikerét, ami T+4:446:37-kor hagyta el a szállítóplatformot. Ezzel továbbra is 100%-os sikerességi rátával büszkélkedhet a Falcon Heavy, illetve a SpaceX eddigi idei teljesítménye szintén hibátlan.
