Túl vagyunk az év, de talán az évtized egyik legfontosabb indításán. A SpaceX először juttatott űrhajósokat a világűrbe, mely egyben egy új korszak kezdetét is jelenti az űrutazásban.
Mielőtt kitérnék arra, hogy miért volt a DM-2 egy hatalmas mérföldkő, nézzük át a Commercial Crew Program (CCP) történetét, és miért is volt arra nagy szüksége az Egyesült Államoknak, és a NASA-nak.
2010-ben, a hamarosan nyugdíjba vonuló űrrepülőgépek miatt a NASA akkori vezetése (Charlie Bolden Adminisztrátor) és az Obama-kormányzat úgy döntött, hogy a kereskedelmi teherszállító program (Commercial Orbital Transportation Services, COTS) mintájára, az asztronauták feljuttatását a Nemzetközi Űrállomásra is privát cégekre bízzák. Az ötlet régóta jelen volt a NASA berkeiben, de természetesen kevesen támogatták az űrutazás ilyenszerű “privatizálását”, és inkább a hagyományos, a mindent a NASA által irányított és felügyelt, régi módszereket preferálták. Az elmondások szerint előszőr Charlie Boldent is nagyon győzködni kellett, aki végül belátta, hogy ez az űrutazás jövője.
A programmal azt szerették volna elérni, hogy a két különböző “világ” legjobb részeit tudják egyesíteni: a NASA szakértelmét és hagyományait, illetve a privát szektor technológiai újításait és gyors fejlesztési képességeit – nem beszélve arról, hogy mindezt sokkal olcsóbban.
A korábbi programokkal ellentétben, a CCP-ben a NASA nem szólt bele a fejlesztésekbe, egyszerűen csak meghatározta, hogy milyen követelményeknek kell megfelelni az új űrhajóknak, a részleteket a privát cégeknek kell kidolgoznia. Ez éles ellentét a korábbi gyakorlathoz képest, amikor a NASA a fejlesztés minden pontját felügyelte. Szintén hatalmas különbség, hogy a NASA már nem fogja birtokolni és működtetni az űrhajókat, hanem “csak” szolgáltatást, vagyis indításokat fog vásárolni a kereskedelmi partnerektől. A privát cégek pedig szabadon eladhatják majd a szolgáltatásaikat bárkinek, ezáltal is bevételhez jutva.
A NASA követelményei a következők voltak:
4 űrhajós számára biztonságos oda-vissza út a Nemzetközi Űrállomásra
Vészhelyzet esetén biztonságos visszajutás a Földre
Vészhelyzet esetén 24 órás “safe heaven”, vagyis biztonságos menedék nyújtása
Az űrhajó képes legyen 210 napig az ISS-en maradni
A program 2010-ben indult, és az első kereskedelmi utat 2015-re tervezték, azonban folyamatosan költségvetési gondokkal küzdött: a Szenátus sok esetben nem szavazta meg a kért összeget a programra, a NASA pedig csak arra költhet, amit a törvényhozás jóváhagyott. Itt hadd jegyezzem meg, hogy például a NASA SLS-programja (melyet amúgy az Obama-kormányzat megpróbált eltörölni, de a republikánus Szenátus azt nem hagyta) folyamatosan megkapta a hatalmas pénzeket, sőt még sokszor többet is. Így a kezdeti években a program alulfinanszírozottsága, később pedig a technikai problémák okoztak több éves csúszást.
A CCP különbőzö fázisokból állt, tekintsük most át ezeket.
CCDev 1
Az első fejlesztési fázis a “Commercial Crew Development phase 1” volt, melyben a NASA 2010-ben 50 millió dollárt osztott szét 5 amerikai vállalat között, hogy emberes űrutazáshoz szükséges koncepciókat és új technológiákat fejlesszenek ki:
Blue Origin: 3.7 millió dollár egy vészhelyzeti rendszer és egy kompozit nagynyomású tartály kifejlesztésére
Boeing: 18 millió dollár a CST-100 Starliner űrhajó kifejlesztésére
Paragon Space Development Corporation: 1.4 millió dollár egy életfenntartó rendszer kifejlesztésére
Sierra Nevada Corporation: 20 millió dollár a Dream Chaser űrhajó kifejlesztésére
United Launch Alliance: 6.7 millió dollár az Atlas-V rakéta emberes indításra történő hitelesítésére
CCDev 2
A második fázisban, 2011-ben a NASA 270 millió dollárt adott 4 cégnek, az űrsiklók utáni új amerikai űrhajó kifejlesztésére. A pénzek ezúttal a következőképpen alakultak:
Blue Origin: 22 millió dollár egy orrkúppal rendelkező űrhajó, és a vészhelyzeti rendszer egy új hidrogénnel működő hajtómű kifejlesztésére
Sierra Nevada Corporation: 80 millió dollár a Dream Chaser űrhajóra
SpaceX: 75 millió dollár a Dragon-2 integrált vészhelyzeti rendszerére
Boeing: 92,3 millió dollár a CST-100 Starliner űrhajó kifejlesztésére
CCiCap
A program harmadik fázisa, melynek eredeti neve “CCDev 3” volt. A “Commercial Crew integrated Capability” szakaszban a NASA kész koncepciókat várt az új amerikai űrhajóra, a pályázatnak tartalmaznia kellett az űrhajó teljes tervét, a hordozó rakéta típusát és konkrét terveket az indítási és visszatérési feladatok végrehajtására. A pályázatot 2011. szeptemberében (pár hónappal az utolsó űrsikló útja után) hirdették ki, és 2012. augusztus 3-án hirdették ki a 3 győztest:
Sierra Nevada Corporation: 212,5 millió dollár Dream Chaser űrhajó, mely az Atlas-V rakétát használná majd indításra.
SpaceX: 440 millió dollár a Dragon-2/Falcon-9 rakéta.
Boeing: 460 millió dollár a CST-100 Starliner űrhajóra, mely szintén az Atlas-V hordozót használná.
CPC Phase 1
A következő szakasz a Certification Products Contract (CPC) első része volt, melyben a konkrét szerződéskötés előtti végleges terveket, tesztek eredményeit és különböző analíziseket kellett a pályázóknak felmutatni. 2012. december 10-én jelentették be az összegeket:
Sierra Nevada Corporation: 10 millió dollár
SpaceX: 9,6 millió dollár
Boeing: 9,9 millió dollár
CCtCap
A program végső fázisa, a Commercial Crew Transportation Capability volt, melyben az eredeti tervek szerint 2 győztest hirdettek az új amerikai űrhajók kifejlesztésére. Azért kettőt, hogy az egyik késlekedése esetén, a másik tudja biztosítani Amerika hozzáférését a világűrhőz (ez később az egyik legjobb ötletnek bizonyult a Starliner csúszása miatt..).
2014. szeptember 16-án jelentette be a NASA, hogy a SpaceX és a Boeing cégek nyerték a pályázatot. A SpaceX 2,6 milliárd dollárt, a Boeing 4,2 milliárdot kapott a célra.
Megjegyzés: Valószínűleg Nektek is feltűnt, hogy a Boeing folyamatosan jóval több pénzt kapott a program során. Ennek az oka valószínűleg a Boeing kíváló lobbitevekénysége, és jó kapcsolata a törvényhozással.. Egy újabb kivételezés pedig 2019-ben látott napvilágot, miszerint a NASA többet fizet a Boeing-nek egy űrhajós feljuttatásáért, mint a SpaceX-nek. Erről itt írtunk részletesen, mindenképpen olvassátok el.
Arről még szintén nem is beszéltem, hogy az SLS-program fővállalkozója szintén a Boeing, mely minden évben átlagosan 1,8-2 milliárd dollárt kap a központi költségvetésből..
6 év kellett, hogy a program “valódi” kezdete után végre lássuk az új amerikai emberes űrhajót repülni. Mind a SpaceX, mind a Boeing sok nehézséggel küzdött az évek során (illetve a Boeing még mindig), de a SpaceX sikeresen legyűrt minden problémát, és történelmet írt. A NASA és a SpaceX illetékesei is sokszor nyilatkozták, hogy az együttműködés kezdete nagyon nehéz volt, és rengeteg konfliktus zajlott a háttérben. Végül azonban a két szervezet nagyon sokat tanult egymástól, és elérte a program célját: egyesítette a két különböző világ legjobb tulajdonságait.
A NASA ezután nincs rászorulva az orosz Szojuz űrhajókra (habár egy utolsó széket még vettek a következő, ősszel induló MS-17 útra), melynek költsége folyamatosan nőtt az évek folyamán, jelenleg kb. 80 millió dollár egy út ára, egy űrhajósnak. Az oroszok így egy hatalmas bevételi forrástól esnek el, és kevesebb Szojuz indítás is várható. A Roszkoszmosz valószínűleg újra a fizetős űrturisták felé fordul majd (mint tette az a múlban többször is), Dimitrij Rogozin múlkori bejentése, miszerint két új Szojuzt is megrendeltek (rajta 4 db fizetős székkel), legalábbis erre enged következtetni.
2014-ben, mikor az amerikai-orosz kapcsolatok nagyon megromlottak a krími helyzet miatt, és az USA szankciókat vettett ki Oroszországra, komolyan fenyegették az űrbeli együttműködést is. Rogozin ekkor azt javasolta a NASA-nak, hogy az amerikaiak nyugodtan használhatnak trambulint az ISS-re jutáshoz. Elon Musk (akinek vannak régi, rossz tapasztalai az oroszokkal, amikor a SpaceX alapítása előtt akart még orosz rakétákat venni) a sikeres szombati start után úgy nyilatkozott, hogy a “trambulin működött”. Rogozin erre hétfőn reagált Twitteren: gratulált a NASA-nak a sikeres indításhoz, és tetszett neki Musk poénja.
A SpaceX előtt hatalmas lehetőségek nyíltak meg a DM-2 úttal. Bebizonyították, hogy biztonságosan tudnak embert juttatni a világűrbe – melyre már 3 privát megbízást is kaptak. A következő emberes út, a Crew-1 küldetés pedig a jelenlegi tervek szerint augusztus 30-án indulhat, már négy űrhajóssal. A SpaceX amúgy 6 ISS útra kapott megbízást a CCP-ben, de biztosak lehetünk benne, hogy jóval több küldetést fognak indítani a NASA megbízásából. Főleg, hogy a Starliner legkorábban jövőre indulhat előszőr személyzettel, miután várhatóan még idén megismétlik a sikertelen tavalyi tesztutat.
A Falcon-9 rakéta, – melynek ez volt a 85. útja, és a jelenleg aktív amerikai rakéták közül ez repült a legtöbbször – pedig lassan egy évtizede megbízhatóan teljesít. Mint a világ egyetlen újrahasznosítható rakétája, még nagyon hosszú jövő áll előtte.
A DM-2 útja tehát nagy hatással lesz az űriparra és az űrutazásra, és ebben a NASA sem lesz kivétel. Ha 50-55 millió dollárért visz fel egy űrhajóst a SpaceX, akkor nehezen fogják az SLS és az Orion eddigi kb. 20 millárd dolláros költségeit megmagyarázni – legalábbis addig igen, amíg a törvényhozásban a republikánusok vannak többségben. De új, gigászi és túlköltekező NASA programokra én már nem számítok a jövőben, mindent a kereskedelmi partnerekre fognak bízni. Lehet, hogy túl optimista vagyok ezzel kapcsolatban, de szerintem a régi világ leáldozott és kezdetét vette a jövő. Ami nagyon, de nagyon izgalmas.
