Az alábbi érdekes cikket az orosz The Insider (https://theins.ru/) tette közzé. Az Insider eléggé kormánykritikus online publikáció, cikkei 80%-ban oroszul, 20%-ban angolul jelennek meg. Szakterületei az oknyomozó újságírás, a tényellenőrzés és a politikai elemzés. Számos nemzetközi díjat kapott, köztük az Európa Tanács Innovációs Díját (2018), az Európai Sajtó Díjat (2019), a Szabad Média Díjat (2019).
A cikket Iván Moiszejev szakíró jegyzi, aki a moszkvai Űrpolitikai Intézet (http://ispolicy.ru/) tudományos vezetője. Ez egy független és nonprofit kutatási szervezet, fő célja az űrkutatás és a társadalom kapcsolatának tanulmányozása. 1993 májusában hozta létre az Orosz Űrügynökség, az Igazságügyi Minisztérium Jogi Akadémiája a Legfelsőbb Tanács Közlekedési, Hírközlési, Informatikai és Űrkutatási Bizottságának támogatásával. Az írást változatlanul adjuk közre – Google és Bing gépi nyersfordítások javítva, lektorálva.
Iván Moiszejev
2020. október 8.
https://theins.ru/obshestvo/235528
Az Egyesült Államok azt tervezi, hogy az Artemis program keretében 2024-ben embereket juttat a Holdra. Űrhajósok nélküli próbarepülésre a Föld útitársához már 2021-ben sor kerül. Az orosz Luna-25 automata bolygóközi állomás felbocsátását is 2021 októberére tervezik. 2030-ra egy orosznak a Holdon kell lennie, jelentette ki Dmitrij Rogozin, a Roszkoszmosz vezetője. Iván Moiszejev, az orosz Űrpolitikai Intézet tudományos igazgatója felidézi az amerikai-szovjet holdverseny eddigi történetét, és felméri a felek esélyeit a folytatásra.
1961. május 25-én John F. Kennedy így indította el a holdversenyt:
… Itt az ideje, hogy nagyobb lépéseket tegyünk, – egy nagyszerű új amerikai vállalkozás ideje -, amikor ez a nemzet egyértelmű vezető szerepet vállal az űrkutatásban, amely sok szempontból a földi jövőnk kulcsa lehet.
… Úgy gondolom, hogy ennek a nemzetnek el kell köteleznie magát arra, hogy még mielőtt ez az évtized lejárna, embert juttasson a Holdra és biztonságosan visszahozza a Földre.
Közel 60 évvel később, 2019. március 27-én Mike Pence amerikai alelnök azt mondta:
A Fehér Ház stratégiája a következő öt évre az amerikai űrhajósok visszatérése a Holdra. Az első nő és a következő férfi a Hold felszínén amerikai űrhajós legyen, akit amerikai rakéták indítanak el amerikai földről. Az elnök utasította a NASA-t, hogy minden szükséges eszközzel hajtsa végre ezt a feladatot…
Fontolják meg minden lehetséges eszköz bevonását, beleértve az ipart, az állami szektort és a magánvállalkozásokat is. A kormányzat és az egész amerikai nép elkötelezett e cél mellett.
Dmitrij Rogozin, a Roszkoszmosz vezetője szintén ígéretet tett egy orosz holdra juttatására 2030-ra. Kinek jobbak az esélyei?
Holdverseny történelem
Egyesült Államok
Az űrkorszak első tíz évében a Szovjetunió tagadhatatlanul vezetett. Az első műhold, az első zászló a Holdon, az első ember az űrben, az első emberes űrséta és sok más rekord mind a Szovjetunióé volt. Mindezt az R-7 család erőteljes rakétái tették lehetővé, amelyek annak a ténynek a következtében jelentek meg, hogy Szergej Koroljov megtévesztette az SZKP KB Politikai Bizottságát. A tervezett űrrakétát katonai rakétaként mutatta be, amelyre a hadseregnek szüksége van. Az R-7 család jól ismert Szojuz nevű rakétái ma is a legfontosabbak az orosz űrprogramban, noha katonai felhasználásuk rövid ideig tartott és jelentéktelen volt.
A Szovjetunió űrsikerei nyomán éles kritikát kaptak az amerikai elnökök és hivatalaik, először Dwight D. Eisenhower, majd John F. Kennedy is. Jurij Gagarin repülése után a Fehér Házban úgy döntöttek, hogy olyan nagyszabású projektre van szükség, amely megmutatja a világ számára az Egyesült Államok vezető szerepét az űrben, és egy ilyen projekt csakis az emberes holdraszállás lehet. Ismét felmerült egy hatalmas űrrakéta
létrehozásának kérdése. Az R-7-nél tízszer erősebb rakétára volt szükség. Ezt a munkát az Apollo program egyik kezdeményezője, Wernher von Braun, a német V-2 híres tervezője vállalta. Braun sorsa sok tekintetben hasonló Koroljovéhoz: például ugyanúgy becsapta Hitlert, és katonai rakétának állította be a V-2-est. Valójában katonai téren az meglehetősen hatástalan volt – bár annyiba került, mint egy harckocsi vagy vadászgép, alig pár embert pusztított el. Braun végül nagyszerű munkát végzett, létrehozta a 3000 tonnás Saturn V rakétát, amely 13 repülése során egyetlen balesetet sem szenvedett.
A Holdra történő emberes repülés programja – az Apollo – 1961. május 25-én kezdődött és 1972. december 19- én ért véget az Apollo-17 vízbe csobbanásával. A program keretében hat sikeres holdexpedíciót hajtottak végre, 12 űrhajóst juttattak az égitest felszínére. Az Apollo két fő feladatot oldott meg: egy politikait – annak bemutatását, hogy ki jár élen az űrben, és egy tudományosat – a nagyszabású holdkutatásokat. Mindkét akadályt olyan sikerrel vették, hogy csak a következő évszázad elején merült fel az igény az új emberes expedíciókra. A Holdról származó információk, a holdi talajminták továbbra is új technikákat és eszközöket
használó tudományos kutatások tárgyai.
Egészen a közelmúltig nem volt szükség új repülésekre – mert a tudósoknak elegendő holdkőzetük volt.
A Holdra irányuló expedíciók programja a NASA finanszírozásának erőteljes növelését követelte. 1973-ban az ügynökség a holdprogram eredményeit összegezve azt jelentette a Kongresszusnak, hogy az Apollo-projekt teljes költsége 25,4 milliárd dollár (2019-es árakon 156 milliárd dollár) volt.
A holdi expedíciók szervezésének tapasztalatai alapján levonható globális következtetés az, hogy az ember eljuthat a Naprendszer bármely bolygójára, de ehhez nagyon sok pénzt és idő kell.
Szovjetunió
A Szovjetunióban a holdraszállás programja három évvel később kezdődött, mint az USA-ban. Ennek kezdete az SZKP Központi Bizottságának és a Szovjetunió Minisztertanácsának „A Hold és a világűr tanulmányozásával kapcsolatos munkákról” szóló 1965. augusztus 3-i 655-268. sz. rendelete:
„Szigorúan titkos! Különösen fontos! …
2. Határidők kijelölése: a Holdat megkerülő egy vagy két embert szállító űrhajó visszatérése és leszállása a Földre – 1966 vagy 1967 első fele; az expedíció Hold felszínére való leszállása, majd az azt követő visszatérése és leszállása a Földre -1967-1968.”
A Proton hordozórakéta és a Zond űrszonda első pilóta nélküli indításait 1967-1970 között hajtották végre. A 12 indítás közül hármat tekintenek sikeresnek. A program legfontosabb eleme az N-1 szupernehéz hordozóeszköz volt, amelynek az N-1+L3 komplexum részeként egy embert kellett volna szállítania a Holdra. 1969-1972-ben négy N-1 indítását hajtották végre, mindet sikertelenül. A kudarcok általános oka a berendezések földi tesztelésének elégtelen mennyisége volt, amely idő és pénzhiány miatt állt elő. 1974 májusában az N-1+L3
programot lefújták. Az Egyesült Államok sikere után a gyengébb és kockázatosabb vállalkozás az egész világnak tisztán bizonyította volna, hogy a Szovjetunió komolyan lemaradt az űrben.
A szovjet embereknek, akik semmit sem tudtak az N-1+L3-ról, „savanyú a szőlő” alapon azt mondták, hogy a Szovjetunió nem kockáztatja az embereket, és automata gépekkel fedezi fel a Holdat. Az N-1+L3 program keretében holdjárókat fejlesztettek ki, amelyeket Proton rakéták külön indításával kellett volna eljuttatni az űrhajósok leszállóhelyére. Ezeknek a holdjáróknak a leszálló platformja a nehéz robot holdállomások bázisát
képezte.
Ennek a programnak a keretében három talajmintát szállítottak a Földre, két holdjáró dolgozott a Holdon, és két műhold keringett Hold körüli pályán. A meghiúsult kísérletek arány magas volt – 17 kísérletből csak 7 járt sikerrel. A Hold automata eszközökkel való felfedezésének szovjet programja 1976. augusztus 22-én fejeződött be azzal, hogy a Luna-24 küldetése során talajmintát sikerült hozni.
Visszatérés a Holdra
A 21. században új holdraszállások szándékát jelezte az Egyesült Államok (Európával együttműködve), valamint Kína és Oroszország is.
Egyesült Államok
A 21. század elején jelent meg a Holdra való visszatérés gondolata. A cél már nem tudományos és nem politikai feladatok megoldása, hanem az ottani erőforrások felhasználása és egy holdbázis létrehozása lett. Nem gazdaságos az ásványok bányászata a Holdon azért, hogy azokat a Földre szállítsák – a költségek túl magasak. De a holdi erőforrások felhasználása gazdasági és stratégiai értelemben egyaránt nagyon is ésszerű helyben és az űrben végzett munkához.
2004. január 14-én George W. Bush amerikai elnök kitűzte a feladatot, hogy vissza kell térni a Holdra és lakható bázist kell létesíteni. Elindult a Constellation program, elkezdték létrehozni az Orion űrhajót és az Ares szupernehéz hordozórakétát.
2010. február 1-jén Barack Obama törölte a programot, csak az Orion űrhajó fejlesztését hagyta meg. Jellemző egy akkori leegyszerűsített magyarázat a döntésre: “Már jártunk a Holdon – a Marsra kell repülnünk.” De a valóságban nem tettek és ma sem tesznek igazán komoly lépéseket a Marsra történő emberes repülés előkészítésére.
2017. január 20-án Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke, és már ugyanezen év márciusában a NASA bemutatta a Deep Space Gateway (a “Mélyűr Kapuja”) Hold körül keringő állomás projektjét. Az állomás koncepciója folyamatosan változik, de egyértelmű, hogy ez egy nemzetközi projekt, amelyet az Egyesült Államok vezet az Európai Űrügynökség, Japán és Kanada részvételével.
2020 márciusában Trump bejelentette a tervek felgyorsítását – 2024-re hozták előre az Artemis program keretében korábban 2028-tól tervezett holdraszállást. Ehhez az SLS (Space Launch System) rakétát, egy emberes Orion űrhajót (amerikai-európai gyártmány), valamint egy leszálló és felszálló modult használnának. Az első két elem majdnem készen áll, de a leszálló és felszálló modult még meg kell alkotni. Vázlatterveiket a SpaceX, a Dynetics és a Blue Origin is készíti. A végleges megoldást a NASA még nem választotta ki. A legújabb, idén szeptember 21-én közzétett verzió szerint a program magában foglalja az Orion űrhajó pilóta nélküli próbarepülését az SLS hordozórakétával (2021), az Orion emberes holdkörüli repülését (2023), majd a Holdra indított repülést és az űrhajósok leszállását (2024).
A holdkörüli nemzetközi Gateway építésének tervei és az ISS program keretében végzett munka továbbra is érvényben maradnak. A javasolt terv nagyon feszített, és nem valószínű, hogy a kitűzött határidőre megvalósul. A NASA nagyon magas szintű megbízhatóságot követel az emberrel történő Hold-küldetéseknél, sokkal magasabbat, mint ami az Apollo-programnál érvényben volt. A megbízhatóság pedig a tervezés legnehezebb része, és sok tesztet igényel. A Holdra való leszállás legvalószínűbb dátuma az eredetileg bejelentett 2028-as év.
Obama lemondta a Constellation-t, de folytatódik-e a meghagyott Artemis program, ha Trumpot nem választják újra? A legvalószínűbb válasz az, hogy marad. Túl sok minden történt és túl sok pénzt költöttek már rá, túl sok ország dolgozik rajta.
Kína
Kína nem beszél sokat a terveiről, de a Holdat, mint a hosszú távú célt már 2003-ban megjelölte, az első kínai űrhajósok repülését követően. Nem hivatalos tájékoztatás szerint az első kínai emberes holdrepülést a 30-as évek közepére, a holdbázis építésének megkezdését 2050-re tervezik. Ezek a tervek tükrözik a kínai űripar valós lehetőségeit és fejlődési ütemét.
Kína most is aktívan kutatja a Holdat automatikus eszközökkel. 2007-ben elindították a Csang’e-1-et, Kína első holdkutató műholdját. 2013-ban leszállt a Csang’e-3 kínai állomás a Jütu holdjáróval, majd a világon elsőként küldtek önműködő eszközöket a Hold túlsó oldalára.
Oroszország
Oroszországban csaknem 30 év telt el az utolsó automatikus állomás, a Luna-24 repülése óta, amikor újra előkerült a holdkutatás kérdése. 2005-ben kezdődtek meg a Luna-Glob (más néven Luna-25) automatikus leszállóállomás munkálatai. Eredetileg 2014-ben tervezték elindítani, most 2021. október 1-re tervezik az indítását.
A Luna-Glob egy kis állomás, képességei jóval alulmúlják a kínaiakét (2 orbitális egység és 2 holdjáró). Oroszország 2016-2025 közötti szövetségi űrprogramja keretében további négy önműködő állomás – Luna-Reszursz és Luna-Grunt – indítását tervezték. E projektek összköltsége 30 milliárd rubel volt. Az űrprogram első verziója szerint 2016-ban megkezdték volna a holdbázis létrehozását – egy-egy holdi leszálló-felszálló egységgel, interorbitális vontatóval, gyorsító fokozattal és más, a holdraszálláshoz és bázis telepítéséhez szükséges rendszerek kifejlesztésével. A 2015-ös radikális költségcsökkentések során azonban ezeket a projekteket kizárták a programból.
Dmitrij Rogozin, a Roszkoszmosz vezetője nemrégiben bejelentette, hogy Oroszország 2030-ra leszáll a Holdra, ám a terv nagyon irreálisnak hangzik. A legkonzervatívabb becslések szerint, és még ha figyelembe vesszük a mérnökök és a munkavállalók viszonylag alacsony bérét is Oroszországban, egy emberrel történő holdrepülés több százszoros pénzügyi hátteret igényel, mint egy egyszerű repülés – legalább 3 billió rubelt. (Összehasonlítás: az Apollo program modern rubelre lefordítva 12,5 billióba került.) Az űrprogram finanszírozásának jelenlegi szintje Oroszországban folyamatosan csökken, 3 billió rubel a 20 évre.
Az Orosz Tudományos Akadémia 2012 óta fejleszti a holdra szállás koncepcióját. De azóta sok minden megváltozott a világon, és a koncepció készítői elővigyázatosan kerülik az ember Holdra való leszállásának költségbecslését, mert a legszerényebb becslés is az egész programot átviszi a gyakorlat világából a fantázia világába.
Azokban az esetekben, amikor egy űrprojekt erőforráshiány miatt nem valósítható meg, gyakran hallani a nemzetközi együttműködés szükségességéről. Például az „Orosz Föderáció állami űrpolitikájának alapjai 2030-ig és azt követően” című okmányban szerepel, hogy:
5. Az Orosz Föderáció állami érdekei az űrtevékenység területén:… d) a nemzetközi projektekben való teljes értékű részvétel lehetőségének biztosítása a világűr kutatására, feltárására és felhasználására, ideértve a Holdat, a Marsot és a Naprendszer más égitesteit is.
Az Űrpolitikát 2013-ban Vlagyimir Putyin írta alá. Már 2014-ben világossá vált, hogy a nemzetközi együttműködés pontosan addig tart, amíg a Nemzetközi Űrállomás létezik, és a szankciók miatt nem terjed ki a következő nagy projektekre. És nem is az a lényeg, hogy Oroszországtól megtagadnák a nyugati csúcstechnológiához való hozzáférést, hanem az, hogy a szankciók bármikor meghosszabbíthatók. Az űrprojekteket pedig általában hosszú időre tervezik, és túl drágák ahhoz, hogy további politikai kockázatokat vállaljanak.
Két tisztán űrkutatási oka is van annak, hogy az Egyesült Államok elutasítja a jövőbeni közös nagy űrprojekteket. Az első, hogy Oroszország kihasználta monopolhelyzetét az ISS legénységek szállításakor (2012 óta 4,5-szeresére emelték a Szojuzon egy hely árát). A második a jelen munkamegosztás politikai hangulatkeltés célú minősítése. Oroszországban sokan hajtogatták, hogy az Egyesült Államok „biztosan nem is képes” emberes űrhajókat vagy rakétamotorokat gyártani. A NASA nyilvánosan nem reagált erre az ellenpropagandára, de úgy döntött, hogy nem ad több megrendelést Oroszországnak. Az ügynökség ezt hivatalosan nem jelentette be, de a tárgyalások menete Oroszország részvételéről az amerikai holdprojektekben egyértelműen bizonyítja ezt a döntést.
Kína, amelyet orosz források gyakran a nyugati országok alternatívájaként emlegetnek, saját űrpolitikával rendelkezik, és csak vezető szerepe esetén folytat nemzetközi űrprojekteket.
Következtetés
Oroszország holdjövőjének optimista változata a Hold geológiájának automata eszközökkel történő aktív feltárása. A tudományos eredmények mellett megtalálhatják a legalkalmasabb helyet egy majdani holdbázis számára, amelynek építését a 21. század végén kezdhetik meg. Ha a Holdra történő emberes repülésről álmodnak, akkor alapvetően meg kellene reformálni az űrtevékenységek szervezését Oroszországban.