Rengetegszer elhangzik a kérdés, hogy hogyan járnak az űrhajósok vécére a világűrben, és hogy tényleg pelenkát viselnek-e űrséta közben. Az alábbi cikkben megpróbáljuk összefoglalni a korábbi és jelenleg is használatos pelenkák és mellékhelyiségek történetét.
Az űrkorszak kezdetén a mérnökök még kevésbé foglalkoztak az űrbéli vécé kérdésével, így például Alan Shepard 1961-es első szuborbitális űrugrására még nem készültek semmilyen megoldással, mondván a repülés mindössze 15 percig tart csak. Azzal azonban nem számoltak, hogy az indítás késik, és az űrhajósnak órákat kell a kapszulában ülnie. Shepard több mint 5 órát várt a startra, ami alatt jelezte az irányítóközpontnak, hogy hívja a természet. A kabinból való kiszállás nem volt opció, így nem maradt más, mint hogy belepisilt az űrruhájába, aminek a pamut aláöltözéke teljesen felszívta a vizeletet. Shepard későbbi elmondása szerint a ruha légkeringető rendszere a repülés végére teljesen felszárította a nedves ruhát.
Alan Shepard a repülés után
Az űrbéli vécézésre tehát megoldást kell keresni. A Mercury-program rövid küldetései miatt egyelőre csak a vizelést kellett megoldani, erre egy kondomszerű latex csövet fejlesztettek ki, ami egy szelephez és gyűjtőzsákhoz volt csatlakoztatva. Az eszközt nem szerették az űrhajósok, ugyanis rendszeresen szivárgott.
A Gemini és Apollo-programban azonban már a „nagydologgal” is foglalkozni kellett, ami nem lett más, mint egy fenékhez ragasztott műanyag zsák. Ez rettenetesen kényelmetlen, gusztustalan és hosszú folyamat volt, ugyanis a széklet ürítés után a csomag tartalmát össze kellett gyúrni egy baktériumölő szerrel is. Az indítások előtt sokszor kaptak az űrhajósok hashajtókat, illetve szerves anyagban alacsony ételeket is. Híres eset volt az 1969-es Apollo-10 küldetésen, amikor Tom Stafford az egyik nyilvános rádióforgalmazás során a következőt mondta: „Adjatok egy szalvétát gyorsan. Egy szardarab lebeg a kabinban.” Erre John Young válaszolt: „Ez nem én voltam, ez nem az enyém.”
A nagydologhoz használatos zsák bemutatása
Az első Holdraszállást végrehajtó Apollo-11 űrhajósa, a második ember a Holdon, Buzz Aldrin is beszámolt később egy ürítéssel kapcsolatos „jelentős” pillanatról. Az asztronauta elmondása szerint miután lemászott a Holdkomp létrájáról, és a Hold felszínére lépett, már annyira kellett pisilnie, hogy a pelenkájába vizelt, így egyből sorra került az első kisdologra is a Holdon. A 6 Holdraszállás során az űrhajósok 96 szemétcsomagot hagytak amúgy a Hold felszínén (felszállás előtt súlycsökkentés miatt megszabadultak minden felesleges súlytól), ezekben jópár vizelettartó tartály és székletet tartalmazó zacskó lehet, ami a mai napig a Hold felszínén fekszik.
Az Apollo űrhajók a Holdra menet-, és visszatérés közben a vizeletet kifecskendezték a világűrbe, ami azonnal megfagyva és a Nap által megvilágítva számtalanszor okozott gyönyörű látványt az űrhajósoknak.
Az első igazi amerikai űrvécét a Skylab űrállomásra fejlesztették ki, ami gyakorlatilag egy lyuk volt a falon, egy ventilátorral, rácsatlakoztatva egy táskára. A megkönnyebbülés után egy vákuumporszívóval kellett az ürüléket összeszedni.
Űrpelenka
Az űrpelenkát, vagy hivatalos nevén Maximum Absorbency Garment-et (MAG, Maximális Nedvszívó Képességű Ruhadarab) indítások és visszatérések, illetve űrséták során használják az űrhajósok, amikor nincs lehetőség igénybe venni az űrhajó, vagy az űrállomás mellékhelyiségét. A MAG gyakorlatilag egy kereskedelmi forgalomban is használatos, felnőtt méretű pelenka, extra nedvszívó anyaggal, az űrhajósok a légkeringetésért és hűtésért felelős aláöltözet alatt hordják. A MAG kb 2 liter folyadékot tud elnyelni, normális használat mellett 8-9 óránként kell csak cserélni. Speciális nátrium-poliakrilát anyagának köszönhetően kiválóan képes felszívni a vizeletet, így a bőr is száraz marad.
A korai változatok után a NASA 1983-tól használta az ún. Disposable Absorption Containment Trunks-nak (DACT, Eldobható Abszorpciós Tartályok) nevezett pelenkákat, ami már a női űrhajósok igényéit is figyelembe vette. 1988-ban került sor a mai MAG-ok bevezetésére, amiket az azóta csődbe ment Absorbencies cégtől vásároltak. A jelenleg használatos MAG-ok gyártójáról nincsen elérhető információ, de a hírek szerint a NASA kereskedelemben is vásárolható márkákat használ. A pelenkákat már a földi űrséta és szkafander gyakorlatokon is az űrhajósokra adják, hogy szokják annak a viselését.
Egy MAG az 1980-as évekből
A houstoni, ismeretterjesztéssel foglalkozó Space Center egyik munkatársa mutat be egy jelenleg használatos MAG-ot egy előadás során.
Fotó: Houston Space Center
Visszatérve az űrvécékre, az űrrepülőgép-programban már egy továbbfejlesztett, vákuummal működő mellékhelyiséget használtak az űrhajósok, vizelésre pedig szintén egy enyhe vákuumos csövet vettek igénybe. A szovjet/orosz Szojuz űrhajókon, és űrállomásokon is elérhető WC, ezek mind hasonló elven működnek. A Nemzetközi Űrállomáson jelenleg 3 mellékhelyiség üzemel, 2 az orosz szegmensben, és 1 az amerikai oldalon. A látogató űrhajók (Szojuz, Crew Dragon) is rendelkeznek saját WC-vel, ezek használata azonban jóval kényelmetlenebb. A vizeletet az űrállomás környezetfenntartó rendszere gyűjti össze, és tisztítás után ivóvízként hasznosítja újra. A széklet egy műanyag zacskóba kerül, amit a többi szeméttel együtt a visszatérés közben elégő teherhajók (Progressz, Cygnus) szállítanak el az űrállomásról.
Az űrrepülőgépeken használt mellékhelyiség.
Egy Szojuz űrhajó WC-jének az alkatrészei. A mellékhelyiség a Szojuz űrhajó orbitális egységében található, indítás és visszatérés közben itt is pelenkákat használnak.
A MIR űrállomáson használt WC makettje. A vizeletet itt még kifecskendezték a világűrbe, ami megfagyva sokszor nekicsapódott az űrállomás napelemeinek.
A Nemzetközi Űrállomás orosz gyártmányú, de az amerikai oldalon használt WC-je.
A Crew Dragon űrhajó WC-je. Használatakor egy függöny segíti a privát szférát.