Wernher von Braun az amerikai, aki megálmodta a jövőt

Előző írásomban nagy vonalakban bemutattam a rakétatudomány egyik atyjának életét. Pontosabban, annak egyik felét, melyet beárnyékolt a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt ideológiája és a II. Világháború szörnyűségei. Két részes mini-sorozatom második felében szeretném bemutatni a német tudóst, aki Amerikába menekült, hogy beteljesíthesse sorsát. 

A második világháborút követően Wernher von Braun és csapata megkapta az engedélyt az Amerika Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Hivatalától az országba történő beutazásra és letelepedésre. A német tudós és emberei, miután segédkeztek a hadizsákmányként szerzett dokumentációk és egyéb felszerelések rendszerezésében, Texasban telepedtek le. Családjaikkal, El Pasotól északra találták meg új otthonaikat. Érthető módon, az amerikai vezetés nem bízott a volt náciban, még ha igazán nagy tudású ember volt is. Fort Blissben töltött évei alatt még az utcára is csak kísérettel mehetett. Látható módon, a háború nyertesei nem tudták eldönteni, hogy háborús bűnössel, vagy pedig egy igazi aduásszal van dolguk.
A legenda szerint az akkori vezetés terve az volt, hogy von Braun és csapata kinevel egy rakétagyártó és tervező generációt, mintegy átadva a tudást az amerikai mérnököknek. Az elképzelés nem vált be, ugyanis hamar kiderült, hogy a németből lett amerikai csapat nélkülözhetetlen szereplője a szárnyait még mindig csak bontogató rakétatudománynak. 1950-ben új irányt vett Wernher von Braun és kollégái sorsa.

Az alabamai Huntsville-ben kis túlzással ott folytathatták a munkát, ahol a háború végeztével abbahagyták. Az amerikai kisváros hamar igazi otthonává vált a német feltalálónak. Húsz évig élt itt, ahol a későbbiekben a Marshall Űrrepülési Központ vezetője is lett. Ekkoriban került közelebbi barátságba az amerikai rajzfilmrendező, producer és forgatókönyvíróval, Walter Elias Disney-vel. A producer kezdetektől fogva őszintén hitt von Braun elképzeléseiben. Kettejük népszerűsítő hadjáratának köszönhetően lassan az amerikai nemzetet is érdekelni kezdték az űrkutatásban lévő lehetőségek. Miközben Huntsville-ben a Redstone rakétatípus és rakétacsalád kifejlesztése zajlott, a fiatal német feltaláló már a jövőről álmodott. Ezt az álmot Disney sikeresen képernyőre vitte egy 1955-ben bemutatott oktatófilmben a „Man and the Moon”-ban.

Ebben, a nem egész egyórás filmben, von Braun majdnem tökéletes angolsággal mesélt a nézőknek elképzeléseiről. Bemutatott egy XR-2-es névre keresztelt rakéta tervet. Egy olyan eszköz volt ez, amellyel az elképzelések szerint Föld körüli pályára lehetett állítani nagy mennyiségű rakományt vagy éppen emberi személyzetet. Ezt az álmot 26 évvel később sikerült teljesíteni a Columbia űrsiklónak. Persze, nem teljesen úgy, ahogyan azt von Braun doktor elsőnek elgondolta. Egy űrben összeszerelt, folytonos forgásban lévő űrállomás terveit is megosztotta a nézőkkel. A doktor tervei szerint a folyamatos mozgás miatt az S-1 névre keresztelt állomáson gravitáció is lehetett volna. Ezt a grandiózus elképzelést részben megvalósította a Skylab-program 1973-ban.
Űrbe juttatott távcsövek is feltűnnek az ’55-ben készített filmben. Ezt az elképzelést csak 35 évvel később sikerült megvalósítani a Hubble űrtávcsővel (melyről szóló sorozatunk itt olvasható). A megálmodott űrteleszkópok a német feltaláló következő célpontjára mutattak: a Holdra. Az ő eredeti elképzelése szerinti első Holdmisszió a Hold megkerülésével vette volna kezdetét. Ezt a tervet valósította meg 1968-ban az Apollo-8 küldetés. De itt nem állt meg az amerikai Űrpróféta képzelete. A film végén látszik, hogy távolabbi terveket is dédelgetett.

Ironikus módon, az első igazi szovjet űrsiker nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a science fiction regényekbe illő elképzeléseit komolyabban is megtárgyalják. 1957-ben az amerikai közvélemény megdöbbent azon, hogy a kommunista ellenfelek hatalmas lépéselőnyt szerezve elsőként juttattak Föld körüli pályára egy mesterséges holdat. A Szputnyik 1-re adott amerikai válasz az volt, hogy von Braun által tervezett Redstone rakétacsaládba tartozó Jupiter-C fedélzetén felbocsátották a világon addigra harmadikként pályára állt műholdat, az Explorer-1-et.

Az 1958-ban megalapított Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal már fontos és nélkülözhetetlen munkatársként tekintett Dr. Wernher von Braunra. Azonban három évvel később az USA kénytelen volt elfogadni a tényt, hogy az oroszok ismét előrébb vannak. Az első ember 1961. április 12-én átlépte a világűr határát, majd pedig épségben hazatért. Az amerikai válasz sem maradhatott el, 1961 májusában ugyancsak egy Redstone rakétával az államok is felküldte első polgárát a csillagok közé. Igaz ugyan, hogy Alan Shepard nem hajtott végre Föld körüli keringést, mint Jurij Alekszejevics Gagarin, de egy űrugrással elérte a világűr határát és épségben haza is tért onnan.
A két nagyhatalom közti űrverseny egyre jobban kiéleződött, az orosz előny pedig egyre jobban aggasztotta Amerikát. Világos volt, hogy egy olyan célt kell kitűzni, amely eléggé nagy és törtető ahhoz, hogy nemzeti érdek, egyfajta közös cél lehessen belőle. Itt jött a képbe von Braun és Walter Elias Disney látomása a holdutazásról, de ehhez a világ addigi legnagyobb rakétáját kellett megtervezni és megépíteni. Ebben volt kiemelkedő szerepe a német rakétatudósnak, aki már gyermekkora óta az űrbe vágyott. A Saturn V névre keresztelt rakéta születése egy külön sorozat része kell, hogy legyen. Hiszen ilyen bonyolult, ennyi pénzt és technikai forrást megmozgató tervezést és kivitelezést nem lehet pár sorban bemutatni.

Vitathatatlan tény, hogy az Apollo-11 sikere Wernher von Braun életművének koronája lett, amelyet azonban beárnyékoltak a kényszermunkások által épített V2-es rakéták múltbeli árnyai. A német feltaláló a sikeres Holdraszállást követően új állást kapott. Arra kérték addigi munkáltatói, hogy ne tegyen mást, mint azt, amit mindig is. Népszerűsítse az űrkutatást és továbbra is olyan szenvedéllyel álljon az ügy mellé, mint eddig. Sajnálatos módon, a Mr. Space-nek is nevezett mérnök örök lelkesedése kevésnek bizonyult. Washingtonban nem tudta fenntartani a politikusok érdeklődését egy következő, talán még költségesebb, Mars-program iránt. A szerényebb űrprogram, mely az elkövetkező évek jövőbeni víziója volt, nem lehetett opció egy olyan űrprófétának, mint von Braun. A lendületét vesztett NASA 1972-ben egyik legnagyobb tehetségét is elvesztette. Pár évre rá, hogy beadta felmondását kiderült, hogy a német rakétatudós gyógyíthatatlan betegségben szenved. 1977. június 16-án a rakéták atyja, egy utolsó véget nem érő utazásra indult a csillagok közé.